Budapesti Hírlap, 1902. november (22. évfolyam, 300-329. szám)

1902-11-01 / 300. szám

1902. november 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (300. sz.) falvak bevonásával. A jövő vasárnap, november 9-én pedig Szegeden és Makón tartanak népgyű­lést. A sze­gedi népgyülésre több függetlenségi képviselő is le­utazik. A hágai bíróság magyar tagja. A magyar kormány a hágai választott bíróság tagjai közé Szilágyi Dezső helyébe Berzeviczy­­Albert való­ságos belső titkos tanácsos, országos képviselőt ne­vezte ki. A főrendiház az uj parlamentben. A főrendiház részéről a minap bizottság járt az uj par­lamenti palotában s arra kérte a művezetőséget, hogy november 10-ére, de legkésőbb 12-ére fejezzék be a még hátralevő munkát, mert a főrendiház november 20-ától kezdve már ott akar ülésezni. A főrendiház berendezése sokkal pazarabb, díszítése sokkal gazda­gabb, mint a képviselőházé. A­hová az ember néz, min­denütt aranyozás, szobrászati díszítés tűnik a sze­mébe. A miniszteri székek egymással szemben van­nak, a félkörben pedig a királyi hercegek és a bíbo­rosok számára állítottak föl igen díszes pirosbársony székeket. Pompás berendezésű az elnöki fogadó­szoba is. Az újságíróknak a főrendiházban csak két páho­lyuk van, a képviselőházban ellenben négy. Politikai hullámok, ülésszak megnyílta előtt a magyar miniszterek Bécsben a­nélkül, hogy a két kormány megegyez­hetett volna, sőt a helyzet annyira kiélesedett, hogy egymásnak mintegy ultimátumot adtak át. Az osztrák követelésekkel szemben Széll ezt a ki­jelentést tette: — Nekem nincs mit felajánlanom. Keserves napok voltak azok ott Bécsben. Egyfelől késhegyig menő harc az osztrák mi­niszterekkel, másfelől az izgatott Magyarország, mely tele volt gyanúval és rossz előérzettel. Jel­lemző a magyar miniszterelnöknek egy nyilatko­zata, melyet a napokban a Volkstheater egyik előadásán tett, egy ismerőse örömét nyilvání­totta, hogy a válságos helyzet mellett is oly szív­ből tud nevetni a Radeburg-féle vígjátékon. — Tisztában vagyok magammal, — mondotta Széll. — A határokat megvontam, né­zeteimet megállapítottam, tehát nyugodt vagyok. Az egyetlen, a­mi négy esztendős kormányelnök­ségem alatt változatlanul megmaradt számomra, az az én egyenletes jó kedvem. Mindazáltal, úgy látszik, hogy akkor, mi­kor a király a lainzi ünnepről visszatért Bécsbe, a miniszterelnöknek a kedvén némi árnyék len­gett. Legalább az ő állandó bécsi bérkocsisa, mi­kor ezen a napon ő excellenciáj­át a Budapestre induló gyorsvonathoz akarta vinni, nem volt megelégedve a vendégével. Sokat panaszkodott: — Mindig pontos volt ő excellenciája, de akkor nem lehetett ráismerni. Háromszor föl­mentem hozzá jelenteni, hogy itt az indulás ideje, de mindig ezzel torkolt le. Várjunk még egy kissé! Szerencse, hogy a vonat később indult, mert bizony lekéstünk volna. A miniszterelnök arra várakozott, hogy talán az utolsó percben meg­is hivatj­ák a Burgba, a­mi azt jelentette volna, hogy ő felségének sikerült a kihallgatásra hívott Körbert kapaci­tálnia, a­mi egyenlő lett volna az ő győzelmével. De nem hívták. Úgy tetszik, mintha a bécsi bérkocsi még mindig ott állana a kapu előtt, várakozván a miniszterelnökre. Mintha semmi sem történt volna azóta, nyomasztó csönd és némaság borul a kiegyezésre. A nagy bécsi konferenciák után itt jártak az osztrák miniszterek s félhivatalosan je­l pillanatban kopogtattak az ajtón s egy matróz táviratot adott be. A kapitány elolvasta s szólt: — Különben mit alkudozunk, hisz a dolog, úgy látszik, rendben van. Ezzel átadta a táviratot, mely ifjy szólt: Claymore angol gőzhajó Trieszt. Holnap érkezem, gépárut kifizetem Platov. — Hála isten, úgy látszik a pénzt időköz­ben megkaptuk, — mondom a megkönnyebbülés­nek jól utánzott sóhajával, magamban pedig a po­kolba kívántam azt a bizonyos Platovot a pénzé­vel együtt. Színlelt jókedvvel búcsúztam a kapitány­tól ... a matróz, a­ki a pofonnak kitette magát, a csónakig kisért. Jól a szeme közé néztem, ő ki­állta a tekintetemet, mire így szóltam hozzá: — Olasz vagy ? — Az. Még­pedig szicíliai. — Ha ráérsz, gyere este kilenckor a pilóták kávéházába.­­— Ott leszek, uram . . . Itt Palmi egy kis szünetet tartott. A gróf megszólalt: — Szóval, Palmi, felsültünk. Ügyesen csi­nálta a dolgot, de a véletlen közbevágott. Palmi megnézte az óráját, egy kis bort szü­rcsölt, aztán szólt: — De kérem, még semmi sincs elveszve, most kezdődik csak az igazi eljárás. — A matróz segítségével sütött ki valamit ? Palmi hanyagul felelt: — A matróznak csak azért szóltam, hogy legyen valakim, a­kinek útján a hajóval össze­köttetésben vagyok. Mondhatom, hogy megfelelő emberre akadtam, mert jó pénzért még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy ha más menedé­künk nincs, fölgyújtsa az angol hajót. Jentették, hogy a tarifára nézve megvan a meg­állapodás, de a függő gazdasági kérdések egyéb komplexumában lényegesek a differenciák, leg­alább is oly lényegesek, hogy a miniszterelnök nem nyilatkozhatok a kiegyezésről és a közel­jö­vőben sem reméli a javaslatok beterjesztését. * .., Az angol parlamentben a minap nagy vita­ volt arról a megegyezésről, mely Francia­ és Olaszország között az Adriai tenger ügyében létre­jött. E megegyezés természetes következése a földközi-tengeri konvenciónak, melyet a tavasz­­szal kötött a két állam, s hír szerint a földközi­tengeri és adriai egyezség után most az Égei-, Márvány- és Fekete-tenger ügyében is megállapo­dást óhajt Francia- és Olaszország, érdekeiknek a kölcsönös védelmére. Az adriai megegyezés tartalmáról keveset tudhatunk, de természetes do­log, hogy nem lehet benne más, mint Olaszország­nak Albániára, Dalmáciára és Triesztre, s Fran­ciaországnak Sz­íriára való vágyakozása. Fran­ciaország, nagyon természetesen, támogatja az Adrián az olasz érdekeket, mert Trieszt most már­­nagyon veszedelmes versenytársa Marseillesnek, s Franciaországra nézve rendkívül fontos, hogy, a Földközi tengeren sehol, még az adriai öblözet­­ben se legyen olyan kikötő, mely német érde­keket szolgál. Valószínű, hogy az olasz-francia- adriai egyezség kiterjed arra az esetleges dologra is, hogy a Balkánon előbb-utóbb nemzetközi­ osztozkodásra kerül a sor. Mert hogy Olaszor­szág egész komolyan aspirál Albániára, azt már tagadni se lehet, mióta a balkáni olasz posta­­Alba­­nia felirata s III. Viktor Emánuel király arcké­pével díszített levélbélyegeket használ, — akár­csak Olaszország gyarmata volna már Albánia.. Az angol parlamentben O’Kelly az adriai egyez­ségről szóló interpellációjában nagyon határo­zottan állította, hogy Olaszország nemcsak Albá­niára, hanem Dalmáciára is aspirál, s a­mint O’Kelly többi állításai, ha nem is bebizonyított igazságok, de semmiesetre sem alaptalan kom­binációk, úgy a Dalmáciáról szóló részben is lehet valami igazság. Minket persze az egész dologban az érdekel­het legjobban, hogy e megegyezésről, a melynek tárgya az osztrák-magyar monarkia területének! A gróf fölcsattant. **, — Palmi, ezt egyszer s mindenkorra kiké­rem magamnak. Inkább veszszen oda mindenem. Albániában, semhogy gaz eszközökkel mentsem­ meg. f\ — Legyen nyugodt, gróf úr, nem is lesz­ rá szükség. De hát a jó üzletembernek mindenre kell gondolni. Egészen más tervet eszeltem ki.­­— Ne halljuk! ! 1, — Platov távirata Kattaróból van datálva!,, s azt mondja, holnap érkezem, vagyis ma. Utána néztem: Kattaróból csak egy hajó érkezik ma, az Ungaro-Croata-társaság Hungária nevű hajója*, még pedig este tízkor ... — Nos ? _ % — Nos? Ezen érkezik Platov, a­kit én­­ kiszálláskor megcsípek .... — Hát ismeri ? "h — Nem én, de minden utast megszólítok, s$i a­melyik reagál a névre, azt figyelmeztetem­,­ hogy a fegyverek föl vannak jelentve, a Clay­­more-t szemmel tartják s őt abban a percben le-­ fülelik, mikor az angol hajóra akar menni. CL erre megijed, s vagy azonnal tovább ugrik Triesztből, vagy rám bízza magát . . . Én aztán!­ •úgy intézem, hogy valahogy ne találkozzék a Claymore kapitányával ... a ki biztos, hogy­ három napi hiábavaló várakozás után befüttet ég, elpárolog Venezuela felé ... Őszinte csodálattal néztem emberünkre. ■ — Palmi úr, maga zseni, — s kezet nyuj-­ tottam neki. — Köszönöm, őrnagy úr. De már sötétedik,­ gyerünk a városba. Csak akkor néztünk le az elénk táruló re­mek panorámára. Jobbról Mira már sötét, hús tö­­­mege emelkedett ki a félhomályból, balról az öböl s a város lámpái kezdtek egymásután fölgyuladni.­ Lassú léptekkel mentünk le a meredeken. A kent Budapest, aki 31. (Saját tudósítónktól.­) Széll miniszter­­elnök a halottak ünnepére Rátótra utazik. Min­den esztendőben otthon tölti a kegyelet napját A miniszterelnök e napon politikai halottai közt fogja lelni bizonyára azt a reményét, hogy a tiszta választás és az összeférhetetlenség szigorú megvalósítása az obstrukció kísértetét elűzi a ma­gyar közéletből. Íme, új házszabály, tiszta vá­lasztás, kúriai bíráskodás, összeférhetetlenségi zsűri mellett is az országgyűlés második eszten­dejében már minduntalan fölbukkan az obstruk­ció árnyéka. A parlamenti levegő robbanó­anyaggal van teile.­rA kiegyezés — noha a figyelmet róla elvonta a póttartalékosok dolga — aligha haladhatott, erre vallott a miniszterelnöknek a pénzügyi bi­zottságban az indemniti tárgyalásán tett az a ki­jelentése, hogy nincs abban a helyzetben, hogy a kiegyezésről akár bizalmasan is nyilatkozhassék és csak azt konstatálta, hogy a közel­jövőben sem lehet remélni a javaslatok beterjesztését. Az uj ülésszak megnyíltától folytonos ez a hallgatagság. Tizenegy napig mulatták az uj Elnevettem magamat. — Jó, kapitány úr, nem bánom, tartson, a­minek akar, de én elmondom­ küldetésem célját. A kapitány pipára gyújtott, ivott egy fél pohár whiskyt, jégbehűtött szódával­­engem nem kínált meg a gazember és szólt: — Hát beszéljen, ha kedve tartja. — Hallgasson rám, kapitány úr, a komité most nincs abban a helyzetben, hogy a fegyvere­ket itt kiváltsa. Tessék azokat csak partra szállí­tani, egy hónap múlva hiány nélkül megkapja a pénzt. A kapitány arca hirtelen vérvörös lett. Dühbe jött. — S ezért keltett föl maga engem, hogy ezt megmondja? No, ez a legnagyobb szemtelenség. S még azt hiszi, hogy belemegyek a föltételbe? Hát olyan ostoba embernek tart engem ? Ki hite­lez maguknak ? Elég pénzünk odaveszett a ma­guk ostoba puccsaiban, még a dél-amerikaiak is tisztességesebb kliensek, mint maguk, rongyos levanteiek. Nem, százszor nem. Erre a (különben előrelátott) esetre extra parancsom van . . . — Micsoda? — kérdem kíváncsian, gondo­san eltitkolva örömömet, nehogy a vén tengeri farkas valamit észrevegyen. — Az, hogy ha itt önök ki nem fizetnek, a hajóm orrát azonnal fordítsam Venezuela felé. Tudja meg, hogy azok már Londonban deponál­ták a pénzt. — Kapitány úr, ön még meg fogja gon­dolni . . . — Semmit se fogok meggondolni. Ez üz­let, s nekem nincs jogom utasításomtól eltérni. Ha kifizetnek, akkor saját életem kockáztatásával is kirakom a fegyvert, a legalkalmasabb helyen, ha azonban nem kapok pénzt, akkor nyögjenek még egy kicsit a török iga alatt. Hitelre, édes uram, nem lehet forradalmat csinálni. "

Next