Budapesti Hírlap, 1903. április (23. évfolyam, 90-118. szám)

1903-04-01 / 90. szám

1903. április 1. BUDAFESTI HÍRLAP, (90. sz.) A katonai vitában Csávolszky Lajos és Pichler Győző vettek részt. Az előbbi egy ízben elnöki megrovást szerzett, mert a király taná­csosairól imparlamentáris módon nyilatkozott. Pichler a vita e kései stádiumában is figyelmet keltett. Elismerte, hogy Széll Kálmán a vá­lasztáson nem dolgozott csendőrrel, vesztegetés­sel, itatással, de még­sem tartja tiszta válasz­tásnak, mert a választóknak nem jelentették be a katonai terhet. Ezen az alapon jogosultnak tartja az ellenzék harcát, valameddig a siker legkisebb reménye kecsegteti. A függetlenségi párt nagy tetszéssel jutalmazta Pichlert. A beszéd folyamán zajos incidens történt.­­Mikor Pichler megemlékezett arról, hogy Ap­­ponyi gróf a nép ezreit fogadja naponkint, a jobboldalról egy hang közbekiáltott: — Elég baj! A függetlenségiek nagy zajjal követelték, hogy a közbeszóló jelentkezzék. Az ülés végén jelentkezett is Szacelláry György s azzal ütötte el közbeszólása élét, hogy nem az országra nézve tartotta bajnak a küldöttségek fogadását, ha­nem Apponyi grófra nézve, a kinek drága idejét elrabolja. A képviselőház ülése­­ sek­vel szemben azonban bőkezű és nagylelkű a pénz­ügyminiszter. Lukács László pénzügyminiszter azt válaszolja Bátkay fölszólalására, hogy a szakbizottságok üléseire a miniszterek elhívhatják a referenseiket; ezt gyakran maguk a bizottságok is kívánták azért, hogy minden részletkérdésre azonnal megkaphassák a felvilágosító választ. A pénzügyi bizottság tegnapi üléséről a hírla­pok számára egy tisztviselő készítette a tudósítást, mert az a képviselő, a­ki ezt a munkát végezni szokta, nem lehetett jelen. A prakszis ezt megengedi. A tudó­sításnak semmi hivatalos jellege nincsen. Hogy a jegyzőkönyvet tegnap egy tisztviselő írta, az már csak azért sem áll, mert a bizottságok üléseiről jegyzőköny­vet nem is írnak. Rátkaynak azt a szándékát, hogy a miniszter tegnapi nyilatkozatait megbélyegezze, visz­­szautasítja. Ő csak annyit mondott, hogy nem csupán a bírák anyagi függetlenségének biztosításáról kell gondoskodni, hanem a többi állami tisztviselőkéről is. Tessék megítélni, van-e valami sértő ebben a bírákra, vagy nincsen? A­mit pedig Bátkay Szilágyi Dezső és Plósz Sándor összehasonlításáról mondott, azt majd elintézi a szóló magával Plósz miniszterrel. (Helyeslés a jobboldalon.) Rakovszky Léván szerint vagy senki se ír­hasson tudósítást a bizottságok üléseiről, vagy pedig bocsássák be oda a nyilvánosságot. Tegnap a pénzügyi bizottság elnöke nagy hibát követett el azzal, hogy nem konstatálta a bizottság határozatképtelenségét. A bizottsági ülésekre különben szinte lehetetlenség eljárni, mikor egy nap több bizottság is tart ülést. Rosenbergi Gyula: A közgazdasági bizottságba sohasem tetszik eljárni, pedig tíz év óta tagja. Rakovszky István: Még annak sincs tíz éve, hogy képviselő vagyok; a közgazdasági bizottságnak csak két év óta vagyok tagja, s oda mindig eljárok. Rosenberg Gyula: Mindig tagja volt és soha­sem ment el. Rakovszky István: Legyen nyugodt Rosenberg úr, ha az Adria-vita alatt tagja lettem volna a közgazdasági bizottságnak, mindennap ott lettem volna. Szederkényi Nándor a bizottság elnökére há­rítja a felelősséget azért, hogy tegnap nem volt ha­tározatképes a pénzügyi bizottság és mégis hatá­rozott. Az elnök figyelmezteti a bizottságok tagjait, hogy a bizottsági üléseken határozatképes számban jelenjenek meg. A Ház áttér a napirendre, a katonai vita Magyarország­ állami önállósága a kormányzás min­den ágában érvényesüljön. Az elnök az ülést tíz percre felfüggeszti. A szünet után Pichler Győző szólal föl. A függetlenségi párt­nak kötelessége addig folytatni a harcot, míg a si­kernek bár legkisebb reménye kecsegteti. A minisz­terelnök hiába hivatkozik a tiszta választásra, az csak fikció, mert a választók nem tudták, hogy mire szavaznak, s nem tudtak semmit a katonai javasla­tokról. A szóló még a múlt országgyűlésen megkér­dezte a miniszterelnököt, mi igaz azokban a hírlapi cikkelyekben, melyek a létszámemelésről szólnak, s Széll Kálmán akkor azt felelte, hogy cikket mindenki írhat! A kormány a választók előtt elhallgatta a leg­­nagyobb terheket, melyeket a népre akar rakni. Ezért mozdult meg a magyar nép, ezért zarándokol ezrével az országházába s átadja itt kérvényét az elnök kezébe. Fölkiáltás a jobboldalon: Elég baj! (Nagy zaj a szélsőbaloldalon. Fölkiáltások: Ki volt az? Je­lentkezzék !) Kubik Béla: Álljon föl, a­ki ilyet mer mon­dani! Lássuk, ki az? (Nagy zaj.) Pichler Győző szerint ez a közbeszólás is azt bizonyítja, hogy a kormánypártban baj van. (Tetszés a szélsőbal­oldalon.) A volt nemzeti pártiak szerint tökéletes az egyetértés a pártban, sőt Szentiványi Ár­pád azt is kijelentette, hogy az elvek azonossága alap­ján történt a fúzió. Ez érthetetlen állítás, fölolvassa Andrássy Gyula gróf könyvéből, hogy mik voltak a volt nemzeti pártnak az elvei. Andrássy Gyula ezeket az elveket veszedelmeseknek hirdette s azt irta, hogy mig ezeket az elveket vallja a nemzeti párt, addig le-­­hetetlenség a fúzió. Andrássy veszedelemnek tar­totta, a­miért Apponyi küzdött: a kiegyezési alap fejlesztését, mert attól tartott, hogy akkor az osztrákok is hozzálátnak a fejlesztéshez, még­pedig­ a mienkkel ellenkező irányban. Veszedelmesnek tar­­ totta Andrássy Apponyinak azt az elvét is, hogy a­ közös intézményekben jobban ki kell domborodni a magyarságnak, mert ha a közös intézményekben nem­ tudunk eléggé érvényesülni, akkor nem tudunk impo-­ nálni a nemzetiségeknek. Tehát vagy Andrássy Gyula­ grófnak nem volt igaza, vagy Szentiványi Árpádnak. A volt nemzeti párttól igen sokat várt a függetlenségi­ párt, s ezért tolta a szekerét az uralom felé. A volt nemzeti párt azonban a szabadelvű pártban elcsüg­gedt, mikor azt látta, hogy Becsesel szemben Széll Kálmán is tehetetlen. Kifogásolja, hogy 1892 óta min­dig Magyarországon tartják a nagy hadgyakorlatokat, a­melyekkel egész vidékek termését tönkreteszik. Kifo­gásolja azt is, hogy a magyar arisztokrácia nem vál­lalkozik az udvari­ szolgálatra; ez az oka annak, hogy a király környezetében mindig osztrák főurak van­nak. Támadja a közös hadsereg német nyelvét s azt állítja, hogy a közös hadseregben ma már több a ma­gyar anyanyelvű katona, mint a német anyanyelvű. Határozati javaslatot­ ad be arra, hogy a hadsereg hadi és békelétszáma meghatározott mennyiségben álla­pí­ttassék meg. Szacelláry György személyes kérdésben szólal föl. Pichler beszéde közben, mikor arról volt szó, hogy a Ház elnöke a vidéki küldöttségeket fogadja, ő mondta magánbeszélgetés közben a szomszédainak,­tózkodik a nem neki való szerepektől. Ő nem a nagy szenvedélyek embere és nem a klasszikus stílus kifejezője. De ezen kívül majdnem min­den, a­mi emberi, nyitva áll előtte. Igen nagy országa van, a­melyen föl­tét­len erővel ural­kodik. De azt is meg kell említeni róla, habár magától is értetődik, hogy sohasem fitogtatja tehetségét, erejét. Ő a Nemzeti Színház legki­tűnőbb ensemble-játékosa. Senki sem mondhatja róla, hogy mások rovására előtérbe tolakodik, hogy minden figyelmet magára fordít és leköt. Csak odáig megy el, a­meddig szerepe párán­, csőr­ja. Szeret részletezni, színezni, mert nagy alakító ereje kedvét találja a nüanszokban, de ez a részletezés nála sohasem mozaikus munka, mindig fő az alak egysége. S mindig alárendeli az alakját, részleteinek egész gazdagságával, az együttes játéknak, a darabnak. Őt a vendégsze­replés meg nem rontotta, mint Európának; majdnem minden jó színészét, kik tíz szerep­pel bejárják a világot és minden mozdulatukkal azt kiáltják: Ezt csak én tudom így játszani, ezt én találtam ki, ez az enyém! Nádaynál min­den részlet a szerephez, minden szerep a darab­hoz tartozik. Föltétlenül tiszteli a költőt, a szín­házat, a közönséget. És a közönség, a színház, az ívóvilág teljes szívvel viszonozza ezt a tisz­teletet és megtoldja igaz szeretetével. Náday a színház művészi hivatásának, a dráma művészi jellegének nagy apostola. A­med­dig Nádayt szeretjük és élvezzük, a színház még mindig magasan áll. Ha egyszer Náday háttérbe találna szorulni, akkor a színház csak azért nem szenvedne nagy veszteséget, mert már előbb elveszett volna. Fiatalok, Nádayt kövessétek! Elnök­ Dániel Gábor, később Apponyi Al­bert gróf. A múlt ülés jegyzőkönyvét hitelesítik. Lukács László pénzügyminiszter beterjeszti a készfizetés megkezdéséről szóló törvényjavaslatokat. Az elnök jelenti, hogy Pozsgay Miklós és Bát­­fony László a napirend előtt föl akar szólalni. Pozsgay Mikós visszavonja azt az interpellá­cióját, melyet a múlt szombaton a vallás- és közokta­tásügyi miniszterhez intézett, miután a miniszter a sérelmes dologban már intézkedett. Bátkay László a pénzügyi bizottság tegnapi ülé­séről szól, a­melyen mint hallgató jelen volt. A bizott­ságnak csak négy tagja volt jelen az ülésen s mégis határozatot hoztak egy igen fontos dologban, a bírák fizetése ügyében, noha a házszabályok szerint ez a bi­zottság csak akkor határozhat, ha legalább tíz tagja van jelen. Szabálytalanság az is, hogy egy miniszteri tisztviselő készítette a jegyzőkönyvet s hogy az igaz­­ságügyminisztériumnak kilenc tisztviselője volt jelen az ülésen. Lukács pénzügyminiszter a bizottsági ülé­sen olyan nyilatkozatot tett, a­melyet meg kell bélye­gezni. Azt mondotta ugyanis, hogy 1893-ban a bírói fizetések rendezése tisztára csak az akkori igazságügy­miniszter, Szilágyi Dezső nagy egyéni súlyának volt az eredménye. Ez a kijelentés egyaránt sérti a nagy államférfiú emlékét s a mostani igazságügyminisztert, mert ebben benne van az is, hogy Plósznak sokkal ki­sebb súlya van, mint Szilágyinak. A pénzügyi bizott­ságban, mikor a bírói függetlenség biztosításáról volt szó, a pénzügyminiszter szinte csikorogva jelentette ki, hogy az államnak nincs pénze; a katonai kövezete­ket, oly jól illik neki, oly természetesnek és igaznak tűnik föl. Hangja oly meggyőző, okos­kodása oly elragadóan hangzik, hogy annak az alaknak, melyet ő ábrázol, előre nyert ügye van. Ehhez hozzájárul játékának gráciája, jó ízlése, mozdulatainak könnyedsége, magatartásá­nak előkelősége és természetessége. Mintaképe ő a szalonembernek. Ezen a téren senki a férfiak közül nem tud mérkőzni vele és az ő megjelenése a színpadon elégséges, hogy a szalon illúzióját keltse. A finom bútor és a többi mind semmi Náday illúziót keltő egyénisége mellett. Az egész skálát tudja. A fiatal viveurt még ma is ugyan­oly természetesen játszsza, mint a higgadtabb férfiút vagy a filozofáló öreget. Léha beszéd vagy bölcs tanács egyaránt meggyőzően hangzik ajká­ról. Ez teszi őt a modern műsor erős osz­lopává. Dumas, Sardou és a többiek darabjait el se tudjuk képzelni Náday nélkül. Őt nem kell oktatni a modernizmusra, ő minden ízében mo­dern, a való, finom, nagyvilági ember benyomá­sát teszi. Tessék őt megfigyelni, mikor másnak a beszédét hallgatja, mennyi színe van ennek a néma játéknak kifejezésére! A­mint a szerep megkívánja, udvariasan figyel, vagy hanyagul elhagyja surranni a szót füle mellett, vagy rava­szul ügyel, hogy az ellenfelet megfogja, vagy mély érdeklődéssel lesi a szót, vagy könnyelműen elfordul és mindezt föltűnés nélkül és mégis köz­érthetően csinálja. Játékán soha sem érzik a ráfordított, munka, az izzadság, az erőlködés. Mit mondjak erről többet ? Igazi művész, a Múzsa kegyeltje. De kiáltó igazságtalanság volna ez a szalon­embereknek, az egyes, okoskodó alakoknak mégis szűk szerepkörébe zárni. Nádaynak igen gaz­dag képtára van, jobban mondva, ő maga igen változatos és gazdag képtár. A minek kifeje­folytatására. Csávolszky Lajos nem félti a magyar alkot­mányt, mert mit ér az olyan alkotmányosság, mely­ben a nemzet akarata nem érvényesül? Kergesse el a király oldala mellől a szűk látókörű államférfiakat, a­kik rossz tanácsot adnak neki és kifosztják a nem­zetet. Az elnök a szólót rendreutasítja. (Zaj a szélső­­baloldalon.) Csávolszky Lajos határozati javaslatot ad be, a­mely szerint a kiegyezést módosítani kell úgy, hogy réséhez nagy eszesség kívántatik, mind hozzá­férhető az ő alakító képessége számára. Egyaránt ki tudja fejezni, a ki mást csúffá tesz és a kit mások csúffá tesznek, mert a butaság kifejezésé­hez is ész kívántatik. Az egészen szelíd humor nincsen meg alakításában, de a filozofáló humor, a szatíra, a huncutság, a kópéság, az emberek­kel játszó felsőség kifejezésére gyönyörű han­gok állnak rendelkezésére. Erős vis comica is él benne. Ő egyike azoknak a kevés magyar embereknek, a­kik szeretnek és tudnak kilépni magukból, hogy mindent csináljanak magukból, a­mit az életben megfigyelnek. A színészi anti­­talentum az, mely magába zárkózik, tartózkodó, másokat megfigyelő, másokat és főleg a nem tartózkodókat kissé lenéző, mert magamagán nem uralkodni, magát egészen odaadni, nem úri dolog. Náday pompásan tudja ezeket ját­szani, de ő maga nem ilyen. Ellenkezőleg ő odaadó, beszédes a végsőig. Mint igazi művész­nek,­­ öröme telik a dolgok változatosságában és mint igazi színművésznek, öröme telik benne magából mindent csinálni, a­mit lehet, magát bele­képzelni, beleélni mindenbe. Mihelyt a színpadon van, ő egészen a mienk, egészen odaadja magát és ezért is szeretjük, mert csak ezeket szeretjük. Ná­­day tud mókázni, bukfencet hányni, ha kell, meg­kacagtatni bennünket, tud kicsapongó vng lenni, vagy kicsapongó vigságra okot szolgáltatni ne­künk. A maga szerepkörében igazi Proteusz, ezeralakú, ezerhangú, semmiféle szerepet nem kicsinyes, mert mindegyikből tud csinálni va­lamit. Náday Ferenc, abszolút mértékkel mérve, elsőrangú színész, megáldva alakító fantáziával és oly testtel, melynek hangja, mozdulata, tar­tása könnyed módon, igazsággal, természetesen kifejezi azt, a­mit ki akar fejezni. Okosan tar­­ t

Next