Budapesti Hírlap, 1903. szeptember (23. évfolyam, 239-268. szám)

1903-09-01 / 239. szám

XXIII. évfolyam 239. szám Kedd, szeptember 1. Budapest, 1903. Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor, félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor, 40 ill. Egyes szám ára helyben 8 ill., vidéken 10 ill. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Bükk Szilárd-utca 4. sz. Elöüxetés- a birdttó-fölettel: Utijive ház József-körút lat oldalán. Apró­hirdetések ára: Egy eze­r iil., vastagabb betűvel 16 fi­. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. A pálya. Budapest, aug. 31. Az ország betegnek érzi magát, nyugtalan, egyébbel se foglalkozik, mint a maga nagy bajával, minden dolgát elhalasztja arra a boldog időre, mikor majd kigyógyult a bajából. Közben azon­ban az élet követeli a maga jogait. Akármilyen baja van is az országnak, szeptember eleje a gyermekeinké, az iskoláé, ilyenkor nehezedik a szülőkre az az édes meg kínos gond, hogy gyerme­keik jövőjéről határozzanak. Van a mostani válságban erre vonat­kozó tanulság is, csakhogy kevés ember látja és veszi hasznát. A mi válságunk nem az erős, hanem az elgyengült szer­vezet válsága; váratlanul keletkezett az a harc, melyet nemzeti jogainkért indí­tottunk; kellő energia és méltóság nél­kül folytatjuk és ki tudja, mikor látjuk majd végét. Nem életfunkció ez, hanem görcsös roham. A doktorok pedig tanács­talanul állnak a beteg ágyánál és rendel­nek enyhítő szereket. Az erő hiányzik, az az erő, mely mindent kivív, az er­kölcsi erő és az az erő, mely a mai vi­lágban mindennek az alapja, a gazdasági erő. A nyugati­ országok közt egy sincs, melyben a nemzet gazdasági tevékeny­sége oly fejletlen volna, mint minálunk, a mellett pedig életigényeink legalább is akkorák, ha nem nagyobbak, mint a leggazdagabbaké. Ez a nagy betegség! Szegénység és fényűzés, nagy öntudat és lealázó viszonyok, kikunyerált köl­csönpénzből való uralkodás. Ezt átvisz­­szük gyermekeink nevelésére is. Mire kellene első­sorban tekinte­nünk gyermekeink nevelésében? Az aka­rat nevelésére. Az akaratot igen is lehet nevelni. Az embert lehet arra szoktatni és indítani, hogy akarni tudjon. De ez nem annyit tesz, hogy az ember vakon rohanjon az után, a­mit erősen megkí­ván. Az első dolog, a­mit meg kell ta­nulni, az, hogy lemondani tudjunk. A lemondás az akarat tűzpróbája. A­ki tud egy adott esetben, nem akarni, az tud később igazán akarni. Az tud a perc csá­bításának ellentállni, távolabbi célokat kitűzni magának, önállóan rendelkezni magával, dolgozni. De mi nem arra tanít­juk gyermekeinket, hanem először is rossz példát mutatunk nekik, a­mi elég nagy baj, azután pedig elfojtjuk bennük az önállóságot. Míg iskolában vannak, házi tanítót adunk melléjük, a­kire a felelősség hárul; ha a fiú rosszul tanul, elcsapjuk a tanítót. Azután pedig hiva­talba teszszük a fiút. És most nem be­szélünk a sok hivatalról Magyarországon, a­miről általános a nagy panasz, de azért folyton szaporítjuk a hivatalokat. Na­gyobb baj az, hogy nálunk még több a hivatal, mint gondolják, mert nálunk majdnem minden foglalkozás hivatallá lesz. A hivatalnok, a szónak rossz értel­mében, elvégzi a félebbvalóitól megsza­bott munkáját, jól, rosszul, de inkább rosszul, mint jól, kezdeményező és ki­tartó erő nélkül, , csakhogy valamiképp el legyen végezve. Nálunk mindenki fél az egyéni, felelősséggel terhes, igazi munka óceánjától; ott szelek járnak és hajótörés lehetséges, inkább sekély vi­zen, szű­k mederben, biztosságban érezve magát erezget. A mérnök hivatalt keres, az orvos hivatalt keres, a tanár hivatal­noknak érzi magát, mindenki úgy fogja föl munkáját, mintha hivatali volna. Dicsőítjük, elméletben, másoknak az ipari és kereskedelmi pályákat és buzdít­juk a szülőket, hogy ezekre kell szán­­niuk gyermekeiket. De mit tapasztalunk ? A kereskedelmi iskolák tanulóinak tán csak öt százaléka lép kereskedői pá­lyára, a többi mind a hivatal csöndes,­­sötét zugát keresi, a­hol nem kell akarni. És a­kik kereskedők lesznek, azok is: hivatalnokok. Bankjaink tele vannak hivatalnokokkal, de ha főnök kell, kezdeményező, vezető erő, akkor nincs kik közt választani. Az emberek persze elkeserednek, panaszkodnak, hogy nem jutnak előre, a protekciót okolják, a nagy szörnyeteget, mely fölfalja az állami érdekeket, csak magukat nem vádol­ják. Nem nagyon túlozunk, ha azt mondjuk, minden pálya elhivataloso­­dik, a­melyen az emberek nem tudnak A nagy kisasszony. Irta: Junius. IV. Henrik unokáját, XIII. Lajos király hugát, Gaszton orleánsi herceg leányát hívják la grande mademoiselle-nek, magyarán mondva: nagy kisasszony­nak. Életének első fele, ifjúsága, igen válságos, vajúdó korszakba esik. Születése előtt csak egy évtizeddel tört ki a harmincéves háború, a­mely a vallás, a hit, a lelkiismeretbeli­­meggyőződés köpönyege alatt politikai érdekek­ért tarolta le, tizedelte meg Európa kontinensét. A XVI-ik század végén Spanyolország és a Habs­­burg-dinasztia volt Európában a legnagyobb ha­talom. Habsburg­­viseli a spanyol koronát; spa­nyol világ van Itáliában Rómáig és Nápolyig; spanyol az úr Németalföldön, Belgiumban; az Osztrák Habsburgok, a­kik unokahugaikat, spa­nyol hercegnőket választanak rendszerint fele­ségül, viselik a német császári s a magyar királyi koronát. A bécsi burgban épp olyan spanyol az udvar, a szellem, a divat, mint­­Madridban s az Eskuriálban. A spanyol szellem és befolyás a XVI-ik század derekán, a­midőn II. Fülöp spa­nyol király feleségül vette Tudor Mária angol királynét, rövid időre utat tört magának An­gliába is. I. Ferenc francia király haláláig har­colt, V. Károly s a spanyol szellem és befolyás hódítása ellen, a versenyben a szerencse azonban IV. Károlynak kedvezett. Halála után egy fél­­századra a spanyol politika vetélytárs nélkül ál­lott s uralmát kiterjesztette Lengyelországig és Erdélyig. A visszahatást ellene IV. Henrik, az első Bourbon francia király indította meg; a harc tovább tartott félszázadnál, csak XIV. La­jos uralkodása alatt ült el s akkor a francia szel­lem és politika kerekedett fölül. A nagy, kisasz­­szony ifjúsága, a ki, mint már említettük, Gasz­ton orléánsi hercegnek s egy Montpensier herceg­nőnek volt a­ leánya, e viharos, válságos korszak legválságosabb napjaiba esett. Ifjúságáról Arvé de Barinc, a kiváló asszony-író, Bernardin de Saint- Pierre és Musset életrajzírója, széles korrajzi háttérrel igen jeles munkát irt. Az ő könyve a mi kalauzunk. Montpensier Lujza, orleánsi hercegnő szü­letésekor (1627.) már Richelieu bíbornok volt a legnagyobb hatalom Franciaországban, ez a geniális pap-politikus uralkodott a gyönge és lusta XIII. Lajos nevében. Nem volt könnyű dolog kezébe kapni és megtartani a kormányt, mert IV. Henrik özvegye, Medici Mária és XIII. Lajos felesége, osztrák Anna, a Spanyol király­leány, nemcsak politikai, de személyes ellenségei is voltak. Richelieu a IV. Henrik politikáját folytatta, háborút viselt a spanyol politika hódí­tása ellen s egyúttal abszolúttá akarta tenni a francia király hatalmát. A nagy hűbéresek még mindig hatalom voltak, a francia nemesség még nem­ volt a király udvari nemessége, a midőn Richelieu került a kormányra. Azt a francia ki­rályságot, a melyet a forradalom döntött romba a XVIII-ik század végén; azt az államot, a­mely­ben minden hatalom a király kezében volt, két pap-miniszter, a francia Richelieu és az olasz Mazarin teremtették meg. Az abszolút királyi hatalom megteremtése és megszilárdítása any­­nyira, hogy XIV. Lajos már magát, mondhatta az államnak (L’état c’est moi), félszázadon át tartó külső és belső háborúba s óriás munkába került. Mind a két miniszter a rormant munka miatt aránylag fiatalon halt meg: Richelieu öt­venkét, Mazarin ötvenkilenc éves korában. A na­gyobb talentum, az originálisaib) temperamen­tum­a francia volt, az olasz viszont több szeren­csével dicsekedhetett. Energiának mind akettő ritkaság, mások nem igen akadt Napóleonig. Mind akettő kiválóan pozitív és józan szellem, de Richelieu a merészebb. Az volt a terve, hogy a spanyol és osztrák Habsburgokat Franciaország határainak gyarapításával elszakítja egymástól, hogy a francia király hatalmát abszolúttá teszi és tervét, bár ezer akadály állott az útjában, végrehajtotta. Mazarin aztán megszilárdította azt, a­mit Richelieu alkotott. Mondják, hogy po­litikai érdekből mind a két miniszter udvarolt, Mazarin éppen morganatikus férje volt volna XIII. Lajos feleségének, osztrák Annának. Bizo­nyára van ráfogás, mende-monda ebben az állí­tásban, de egészben üres szószátyárkodás még­sem lehet. Az asszony roppant hatalom volt abban a korban s nem a szalonban vitte csak a hangot, nemcsak irodalomban s az ízlésben adta a divatot, hanem a politikában is. Mazarin mondta, hogy kortársai között volt három asszony: Longueville, Gonzaga Anna, a falzi palatínus felesége és Chevreuse hercegnők, a­kik három nagy király­ságot képesek volnának akár kormányozni, akár tönkretenni. Retz bíbornok, Mazarin ellensége, a nagy politikai cselszövő is azt jegyezte föl Gon­zaga Annáról, hogy Erzsébet, a nagy és szeren­csés angol király sem volt nála különb politikai tehetség. A politikai pártok lelke asszonyok vol­tak; szép, ármányos, laza erkölcsű, élvvágyó, de egyúttal acélos izmu asszonyok, a kik Clorin­­dáknak, Armidáknak hivatták magukat, a kik­nek ereiben amazon-vér keringett s a kiknek volt joguk Diana köntösében festetni le magukat, ők döntöttek elsősorban a háború s a béke kérdésé-­ ben, a minisztereknek kedvükben kellett járni.­ Mai számunk 22 oldal.

Next