Budapesti Hírlap, 1904. október(24. évfolyam, 271-301. szám)
1904-10-01 / 271. szám
1904 október 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (271. sz.) körútra utazik. Rakovszky István a többi között Csornán is fog beszédet mondani, a melyben Hodossy Imre kis-szebeni beszédével fog foglalkozni. A magyar-horvát viszony. Zágráb, szept. 20. Nagy föltünést keltő cikket közöl a Novi Liszt Szeptember 28-diki számában. A feltűnés annál nagyobb, mivel a Fiuméban megjelenő napilap az összes horvát ellenzéki lapok közül a legradikálisabb. Nem tartozik egyik párthoz sem, teljesen függetlenül hirdeti liberális elveit és ellenzéki álláspontja ellenére nem egyszer szólalt meg a magyarok és horvátok között szükségesnek mutatkozó megegyezésről, megbarátkozásról, a német sárkány ellen való közös védekezés érdekében. Íme, a Kulturális közeledés című cikknek gondolatsora: Egy magyar színész lelkes cikket írt a horvát művészetről, de ismervén embereit, érezte, hogy a horvátokat udvariasságból dicsérnie kell. "A horvát dramaturg Zágrábban maradt és a magyarnak megköszönte a dicséretet, de dolgát nagyon diplomatikusan végezte. A magyar közvélemény erre azt fejtegette, hogy valóban nem volna rossz, ha a zágrábi színpadon magyar szó hangzana el. De a horvátok rögtön zúgolódtak: nem, nem, annak nem szabad megtörténnie! Nincs közeledés! Nincs közeledés, kiabáltak a horvát lapok, és erre ugyanazt tette némely magyar lap is. A mieink félelemből, a magyar lapok megvető antipátiából. Ámde az egésznek mégis komoly háttere van. Mikor fiatalságunk a délszlávok kulturális egyezkedését proklamálja, színházunk dramaturgja nagyot gondol és a magyarokhoz való kulturális közeledést kíván, ami a magyarokra nézve csak irodalmi, ránk nézve pedig politikai jelentőséggel bírna. Kultúrával a kibéküléshez! Nagy szó! De milyen kultúrával? Vájjon a kultúra első föltétele nem a szabadság? Lehet-e szó kultúráról, ahol eltiporják a meggyőződést, ahol ölik a büszkeséget, ahol gyáva hízelgés és csúszás uralkodik? Lehetséges, hogy ilyen megbilincselt és meghamisított „kultúra“ valakire hasson? Legyünk őszinték: várjon tekintettel a mai politikai képviselőinkre méltók vagyunk-e arra, hogy a magyarok elé lépjünk? Mennyire fáj annak kimondása, mégis azt kérdezzük: lehetséges, hogy a kultúra segítségével békejobbot nyújtsunk annak a nemzetnek, aki szabadságáért mindent föláldozott? Vájjon nem fog-e megvetéssel tőlünk elfordulni azzal, hogy szolgáival nem ül egy asztalhoz? Mivelhogy csak egyenrangúakkal lehet alkudozni, nem pedig a rabokkal? Nevelésünk nem arra törekedett, hogy szabad emberek legyünk, hanem helóták, stréberek, szolgák, marionokok. A magyarokkal szemben vagy zúgolódtunk mint rabok, vagy többet adtunk a kelleténél, vagy pedig az idegen bécs-római reakcióval barátkoztunk. És ma ott vagyunk, hogy egy horvát szinműnek erők játékának tekintette, melyek a szervetlen természetben működnek. De a leányzó nem halt meg, csak aludt. Először egy filozófus keltegette, Hartmann Edvárd, ki a „tudattalan szellem“ fogalmát értékesítette a filozófiában és ajánlotta a természettudósoknak. Sohá nem támadt visszhang. De az utolsó évtizedekben néhány igen kiváló természettudós kitűzte az új vitatizmus zászlaját, a híres Baer Petersburgban, kiváló zoológus, majd Bunge, bázeli fiziológus és legújabban Reinke, aki hírnevét mint botanikus állapította meg. Reinke szerint a szerves valókban a mekanikus erőkön kívül más erők is vannak, melyek a mekanikus erőket dirigálják, ezeket nevezik dominánsoknak. A gépekben a domináns a gép formájában rejlik, melyet a gép alkotója adott neki, az emberben a szellemi erők a dominánsok, mégpedig a tudattalan szellemi erők. Fejtegetéseiben sűrűn hivatkozik Kantra, de előadása után Windelband azonnal felszólalt és kifejtette, hogy Reinke félreérti Kantot. A természettudósok nevében először Giard, a Sorbonne tanára Párisban, hallatta véleményét, melyet kinyomatva küldött be és hivatkozott Sully- Prudhommerr, a költőre, aki egy érdekes filozófiai művében visszautasítja az új vitalisták nézetét és a maga részéről, elismerve Reinke kiválóságát, Reinke nézetét károsnak jelentette ki. Legérdekesebben szólott a kérdéshez Chadat, a genfi botanikus, aki Reinkét, a filozófust, Reinkével a botanikussal cáfolta meg és frappáns módon kimutatta, hogy a természettudósok Reinke föltevéseivel nem tudnak mit kezdeni. A dolog természetesen ezzel a tárgyalással nincs elintézve, a mechanisztikus és teleologikus világfölfogás harca majdnem oly régi, mint az emberiség tudományos gondolkodása, de Reinke állásfoglalása Budapesten leendő bemutatása árán, a magyaroknak politikai eredményt ígérünk. Hogyan tiszteljék jogainkat, amikor mi nem becsüljük méltóságunkat? Ahol pedig olyan óriási a különbség a helyzetben, jellemben, a méltóság és szabadság fölfogásában, hogy lehet szó kulturális közeledésről? Nem, erről szó nem lehet! Meg vagyunk azonban győződve, hogy idővel az ellenség, amely úgy a magyarokat, valamint minket is fenyeget, nyomásával úgy fog hatni, hogy a magyarok is be fogják látni, hogy nem okos dolog ellenségeket szerezni azokban, kikre sokszorosan rá vannak szorulva; de barátságunk nekik nem lehet értékes, amíg olyanok nem leszünk, mint ők, hazaszeretetben, energiában, önbecsülésben, a politikai és kulturális szabadság megőrzésében, amikor nem kötünk szövetséget a reakcióval és nem mászunk előttük. Akkor majd könnyen megegyezünk és meg leszünk elégedve mindkét részről. Ha pedig szétválunk, tegyük azt közös érdekünkben, hogy mint szabad ismerősök védekezzünk a germánság és a történeti közös ellenségünk ellen. A kultuszminiszter Kolozsvárott. — Távirati tudósítás. — Kolozsvár, szept. 30. (Saját tudósítónktól.) Kolozsvárott ma délelőtt leplezték le a Szent György-szobrot s ugyancsak ma leplezték le a tanítók Hunyadi-házát is. Mindkét díszes ünnepen részt vett a most itt időző Berzeviczy Albert kultuszminiszter, ott volt azonkívül a város szinejava. A szoborleleplezésre egybegyűlt közönség éljenzéssel üdvözölte megérkezése alkalmával a kultuszminisztert, aki egyenesen a számára fölállított sátorba vonult. Vele voltak Feilitzsch báró, Béldi gróf, Sándor József, Esterházy Kálmán gróf, Lippich, Tóth Lajos, Szász Károly, Halász tanácsosok, Szvacsina polgármester és a szoborbizottság Haller Károly elnökkel és Posta Béla alelnökkel. Az ünnepet a daloskor éneke nyitotta meg. Azután Haller Károly miniszteri tanácsos beszélt s előadta a szobor fölállításának történetét s köszönetet mondott a kultuszminiszternek az adott Segítségért. Haller beszéde közben lehullott a lepel a szoborról. Ezután Berzeviczy Albert kultuszminiszter beszélt. ‘ V 'V-"'' Megindítja az a gondolat, úgymond, hogy a huszadik század elején egy műveit, hatalmasan fejlődő város művészetért lelkesülő közönsége ünnepelve sereglett össze egy szobor körül, amelyet hatodfélszáz évvel ezelőtt két kolozsvári mester csinált. E mesterekről jóformán semmit sem tudunk nevükön kívül, de a sejtő közélet szeretettel igyekszik alakjukat, életüket maga elé varázsolni, hogy kegyelettel lehessen áldozni azok emlékének, akik a harcias középkorban dicsőséget szereztek a magyar nemzet művészi szellemének. Tanúsága ez a művészettörténet iránti érzék ébredésének társadalmunkban. Örömmel üdvözli Kolozsvár közönségének vállalkozását, mert meggyőződése, hogy a magyar történetet csak akkor lehet jövőnkre nézve gyű—........ .......—-----------------------------------------------.—- — --------a.- — bölcsözővé tenni, ha abban a békés szellem alkotásait is meglátjuk és megszeretjük. Meggyőződése az is, hogy oly mértékben sikerül nemzeti művészetet alkotnunk, amily mértékben sikerül művészeti múltúnk még meglévő emlékeit föltárnunk. Az igazi nemzeti művészetnek két tápláló fúrása van: a történeti hagyomány és példa s a néplélek kincsei. A miniszter végül a kormány nevében köszönetet mondott a város közönségének és mindazoknak, akiknek a szobor létesülésében részük van. A miniszter beszédét lelkes éljenzés követte, mire Szvacsina Géza polgármester átvette a szobrot a város oltalmába. A Szent György-szobor ércmásolata annak, amely a prágai Vid-főtemplom előtt volt és a melyet Kolozsvári Márton és György szobrászok készítettek 1373-ban. Kolozsvár városa milleniumi közgyűlésén mondotta ki a ma leleplezett szobor fölállítását, amire a miniszter 3254 korona állami, segítséget adott. A leleplezés után bemutatták a miniszternek Luchs Kálmán műépítőt, a stílszerű szobortalapzat tervezőjét, akinek a miniszter elismerését fejezte ki, azután megszemlélte a szobrot, ellátogatott a főtéri Szent Mihály-templomba és a Mátyás-szoborhoz, majd a közönség lelkes éljenzésétől kísérve a Tanítók Hunyadi-házának fölavatására hajtatott. A fölavatáson a minisztert az ifjúság fogadta. Az ünnepet az egyetemi polgárok nyitották meg, a Himnusszal. Azután Ujváry Béla, az Eötvös-alap elnöke beszélt s köszönetet mondott elsősorban a királynak, továbbá a törvényhozásnak és a kormánynak, a város közönségének és mindazoknak, akiknek részük van a Hunyadi-ház megalkotásában s megköszönte a miniszternek is, hogy eljött az ünnepre. Ezután Göőz József tanító a magyar tanítók orsz. bizottsága nevében, Csernátony Gyula, Kolozs megye új tanfelügyelője, az erdélyrészi tanfelügyelő, Pallós Albert pedig a kolozsmegyei tanítótestület nevében üdvözölte a minisztert, mire Ujváry Béla bejelentette, hogy az Eötvös-alap húszezer koronás Berzeviczy-alapot tett le, amelyből az új internátusban két tanító árváját fogják ellátni. Ezután Berzeviczy Albert kultuszminiszter szólott. Beszéde elején megemlékezett Eötvös József báróról, akinek nevéről a magyar tanítók hálájuk és kegyeletek jeléül a társaik, gyermekeik, utódaik javát szolgáló humánus intézményt elnevezték. Ha méltó volt ahhoz a névhez a gondolat, a cél, mely az intézményt létrehozta, mind méltóbbá válnak rá azok a sikerek is, amelyeket fejlődése, haladása, elterjedése és alkotásai fölmutatnak, amelyeknek legújabbja, de nem utolsója, a kolozsvári tanítók háza. Ezek az eredmények mutatják, mire képes a magyar tanítóság, ha igazán nemes célokra egyesülve összetart, ha az elérhetőt tűzi ki célul, mérlegeli az erőket és viszonyokat és ha magát senki által sem engedi tévútra vezetni, hanem bizalommal fogadja el azok segítségét és jóakarata irányítását, akiket szolgálati viszonya, kötelessége és feladata egyaránt vezéréül jelölt ki s akiket nemcsak kötelesséhajlandó az egészet hiú ábrándnak tekinteni, főleg mert a nagyközönség : azt hiszi, hogy az eszme hívei a nemzeti nyelveket akarják kiküszöbölni és pótolni a nemzetközi nyelvvel. Erről szó sincs. Az eszme veleje az, hogy minden ember két nyelvet tudjon, a maga anyanyelvét és a nemzetközi nyelvet. Ezen érintkeznének a tudósok, kereskedők, utazók, akik most sok időt és erőt kénytelenek vesztegetni idegen nyelvek megtanulására és mégsem érnek célt, mert sok nyelvet még sem tanulhatnak meg. Valamely meglévő nyelvet nem választhatnak meg nemzetközi nyelvvé, ezt nem tűrné meg a nemzetek hiúsága, de jól fölfogott érdeke sem. A latin sem alkalmas, részint mert holt nyelv, részint mert a nemzetközi nyelv szükségletei kiforgatnák a latint a maga mivoltából. Kern marad más hátra, mint egy új, mesterséges nyelvet alkotni azokból a szógyökerekből, melyek néhány nyelvben közösek és oly egyszerű nyelvtannal, melynek megtanulása végtelen könnyű volna. Mondják, hogy az Esperanto oly könnyű, hogy mindenki két hét alatt megtanulhatja. De lehetséges-e ily mesterséges nyelvet alkotni ? Lehet-e nyelvet csinálni? Ezen fordul meg az egész kérdés. Abban talán mindnyájan egyetértünk, hogy egy nemzetközi nyelv óriási hasznára válnék az emberi közlekedésnek, az emberi nem egységesítésének a kultúra legfőbb érdekeiben. De lehetséges-e nyelvet csinálni, mely azután igazán nyelv volna, nemcsak jelrendszer, mint a telegrafikus leleké, vagy a hadihajók zászlónyelve ? Conturat kissé könnyen siklik át ezen a kérdésen, mely neki nem tetszik tudománynak. Meg kell próbálni, úgymond. Sőt hajlandó elsőséget adni a mesterséges nyelvnek, mely nem volna oly szeszélyes, szabálytalan, telve különösségekkel, mint a mi nyelveink. Ez volna, úgymond, az és a genfi vita fontos adalékok korunk tudományos gondolkodásának történetéhez. A szakosztályok részleges szakkérdésekkel foglalkoztak, melyeket egy ember át se tekinthetett, mert egyazon időben több szakosztály tanácskozott, de két kérdés oly egyetemes érdekű, hogy ezen a helyen is szólhatunk róluk. Az egyik a világnyelv kérdése. Nem kell mondanom, hogy ez a kérdés mily régóta foglalkoztatja a gondolkodókat, a Volapükre, erre a nem oly rég zátonyra került kísérletre sokan emlékszünk, az Esperanto nyelv pedig még most is annyira foglalkoztatja az embereket, hogy hívőinek száma körülbelül egy félmillióra tehető, kiknek folyóiratuk van az Esperanto terjesztésére. Mégis aktuálisabbá a párisi 1900-iki kongresszusok tették a kérdést. Akkor alakult egy nemzetközi bizottság, melyben a párisi filozófiai kongresszus Conturat urat, a toulon-i egyetem tanárát, küldte ki és a genfi kongresszuson ő tett jelentést a kérdés állásáról. Conturat, aki a világnyelv rajongó híve, nem bocsátkozott elméleti fejtegetésekbe, ezeket egy nyomtatott füzetben elvégezte, csak fölsorolta azokat a testületeket, melyek újabban az eszméhez csatlakoztak; számuk óriási. Az eszmének újabban egy hatalmas propagátora támadt, Ostwald, a lipcsei egyetem világhírű kémiai tanára, ki nemrég egy művet adott ki természetfilozófia címen. Füzetet írt, e címen: Die Weltsprache, melynek olcsó árával (12 fillér) óriási elterjedést biztosítottak. De vereséget is szenvedett az eszme. A nemzetközi bizottság az akadémiák szövetségéhez fordult, hogy az mondjon véleményt az ügyben, de a szövetség nem nyilatkozott és egyik delegátusa, Gomperz, a bécsi egyetem kitűnő tanára, okosan és ékesszólóan ellene nyilatkozott az eszmének. Aki a kérdéssel nem foglalkozott, 3