Budapesti Hírlap, 1904. október(24. évfolyam, 271-301. szám)

1904-10-01 / 271. szám

1904 október 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (271. sz.) körútra utazik­. Rakovszky István a többi között Csor­nán is fog beszédet mondani, a melyben Hodossy Imre kis-szebeni beszédével fog foglalkozni. A magyar-horvát viszony. Zágráb, szept. 20. Nagy föltünést keltő cikket közöl a Novi Liszt Szeptember 28-diki számában. A feltűnés annál na­gyobb, mivel a Fiuméban megjelenő napilap az összes horvát ellenzéki lapok­ közül a legradikálisabb. Nem tartozik egyik párthoz sem, teljesen függetlenül hir­deti liberális elveit és ellenzéki álláspontja ellenére nem egyszer szólalt meg a magyarok és hor­­vátok között szükségesnek mutatkozó megegyezésről, megbarátkozásról, a német sárkány ellen való közös védekezés érdekében. Íme, a Kulturális közeledés című cikknek gondolatsora:­­ Egy magyar színész lelkes cikket írt a horvát művészetről, de ismervén embereit, érezte, hogy a horvátokat udvariasságból dicsérnie kell. "A horvát dramaturg Zágrábban maradt és a magyarnak meg­köszönte a dicséretet, de dolgát nagyon diplomatikusan végezte. A magyar közvélemény erre azt fejtegette, hogy valóban nem volna rossz, ha a zágrábi szín­padon magyar szó hangzana el. De a horvátok rögtön zúgolódtak: nem, nem, annak nem szabad megtör­ténnie! Nincs közeledés! Nincs közeledés, kiabáltak a horvát lapok, és erre ugyanazt tette némely magyar lap is. A mieink félelemből, a magyar lapok megvető antipátiából. Ámde az egésznek mégis komoly háttere van. Mikor fiatalságunk a dél­szlávok kulturális egyezkedé­sét proklamálja, színházunk dramaturgja nagyot gon­dol és a magyarokhoz való kulturális közeledést kíván, a­mi a magyarokra nézve csak irodalmi, ránk nézve pedig politikai jelentőséggel bírna. Kultúrával a kibéküléshez! Nagy szó! De milyen kultúrával? Vájjon a kultúra első föltétele nem a­­ szabadság? Lehet-e szó kultúráról, a­hol eltiporják a meggyőződést, a­hol ölik a büszkeséget, a­hol gyáva hí­zelgés és csúszás uralkodik? Lehetséges, hogy ilyen megbilincselt és meghamisított „kultúra“ valakire has­son? Legyünk őszinték: várjon tekintettel a mai poli­tikai képviselőinkre méltók vagyunk-e arra, hogy a magyarok elé lépjünk? Mennyire fáj annak kimondása, mégis azt kérdez­zük: lehetséges, hogy a kultúra segítségével békejobbot nyújtsunk annak a nemzetnek, a­ki szabadságáért min­dent föláldozott? Vájjon nem fog-e megvetéssel tőlünk elfordulni azzal, hogy szolgáival nem ül egy asztalhoz? Mivelhogy csak egyenrangúakkal lehet alkudozni, nem pedig a rabokkal?­­ Nevelésünk nem arra törekedett, hogy szabad emberek legyünk, hanem helóták, stréberek, szolgák, marionokok.­­ A magyarokkal szemben vagy zúgolódtunk mint rabok, vagy többet adtunk a kelleténél, vagy pedig az idegen bécs-római reakcióval barátkoztunk. És ma ott vagyunk, hogy egy horvát szinműnek erők játékának tekintette, melyek a szervetlen természetben mű­ködnek. De a leányzó nem halt meg, csak aludt. Először egy filozófus keltegette, Hartmann Edvárd, ki a „tudattalan szellem“ fogalmát értékesítette a filozófiában és ajánlotta a természettudósoknak. Sohá nem támadt vissz­hang. De az utolsó évtizedekben néhány igen ki­váló természettudós kitűzte az új vitatizmus zászlaját, a híres Baer Petersburgban, kiváló zoológus, majd Bunge, bázeli fiziológus és leg­újabban Reinke, a­ki hírnevét mint botanikus állapította meg. Reinke szerint a szerves valók­ban a mekanikus erőkön kívül más erők is van­nak, melyek a mekanikus erőket dirigálják, eze­ket nevezi­k dominánsoknak. A gépekben a domi­náns a gép formájában rejlik, melyet a gép alko­tója adott neki, az emberben a szellemi erők a dominánsok, még­pedig a tudattalan szellemi erők. Fejtegetéseiben sűrűn hivatkozik Kantra, de előadása után Windelband azonnal felszólalt és kifejtette, hogy Reinke félreérti Kantot. A természettudósok nevében először Giard, a Sor­bonne tanára Párisban, hallatta véleményét, me­lyet kinyomatva küldött be és hivatkozott Sully- Prudhommerr­, a költőre, a­ki egy érdekes filo­zófiai művében visszautasítja az új vitalisták nézetét és a maga részéről, elismerve Reinke ki­válóságát, Reinke nézetét károsnak jelentette ki. Legérdekesebben szólott a kérdéshez Chadat, a genfi botanikus, a­ki Reinkét, a filozófust, Reinké­­vel a botanikussal cáfolta meg és frappáns módon kimutatta, hogy a természettudósok Reinke föl­tevéseivel nem tudnak mit kezdeni. A dolog ter­mészetesen ezzel a tárgyalással nincs elintézve, a mechanisztikus és teleologikus világfölfogás harca majdnem oly régi, mint az emberiség tudo­mányos gondolkodása, de Reinke állásfoglalása Budapesten leendő bemutatása árán, a magyaroknak politikai eredményt ígérünk. Hogyan tiszteljék jo­gainkat, a­mikor mi nem becsüljük méltóságunkat? A­hol pedig olyan óriási a különbség a helyzetben, jellemben, a méltóság és szabadság fölfogásában, hogy lehet szó kulturális közeledésről? Nem, erről szó nem lehet! Meg vagyunk azonban győződve, hogy idővel az ellenség, a­mely úgy a ma­gyarokat, valamint minket is fenyeget, nyomásával úgy fog hatni, hogy a magyarok is be fogják látni, hogy nem okos dolog ellenségeket szerezni azokban, kikre sokszorosan rá vannak szorulva; de barátságunk nekik nem lehet értékes, a­míg olyanok nem leszünk, mint ők, hazaszeretetben, energiában, önbecsülésben, a politikai és kulturális szabadság megőrzésében, a­mikor nem kötünk szövetséget a reakcióval és nem mászunk előttük. Akkor majd könnyen megegyezünk és meg leszünk elégedve mindkét részről. Ha pedig szétválunk, tegyük azt közös érdekünkben, hogy mint szabad ismerősök védekezzünk a germánság és a tör­téneti közös ellenségünk ellen. A kultuszminiszter Kolozsvárott. — Távirati tudósítás. — Kolozsvár, szept. 30. (Saját tudósítónktól.) Kolozsvárott ma délelőtt leplezték le a Szent György-szobrot s ugyancsak ma leplezték le a tanítók Hunyadi-házát is. Mindkét dí­szes ünnepen részt vett a most itt időző Berzeviczy Al­bert kultuszminiszter, ott volt azonkívül a város szine­­java. A szoborleleplezésre egybegyűlt közönség éljenzés­sel üdvözölte megérkezése alkalmával a kultuszminisz­tert, a­ki egyenesen a számára fölállított sátorba vo­nult. Vele voltak Feilitzsch báró, Béldi gróf, Sándor József, Esterházy Kálmán gróf, Lippich, Tóth Lajos, Szász Károly, Halász tanácsosok, Szvacsina polgár­­mester és a szobor­bizottság Haller Károly elnökkel és Posta Béla alelnökkel. Az ünnepet a daloskor éneke nyitotta meg. Azután Haller Károly miniszteri taná­csos beszélt s előadta a szobor fölállításának történetét s köszönetet mondott a kultuszminiszternek az adott Segítségért. Haller beszéde közben lehullott a lepel a szoborról. Ezután Berzeviczy Albert kultuszminiszter beszélt. ‘ V 'V-"'' Megindítja az a gondolat, úgymond, hogy a hu­szadik század elején egy műveit, hatalmasan fejlődő város művészetért lelkesülő közönsége ünnepelve se­reglett össze egy szobor körül, a­melyet hatodfélszáz évvel ezelőtt két kolozsvári mester csinált. E mesterek­ről jóformán semmit sem tudunk nevükön kívül, de a sejtő közélet szeretettel igyekszik alakjukat, életüket maga elé varázsolni, hogy kegyelettel lehessen áldozni azok emlékének, a­kik a harcias középkorban dicsősé­get szereztek a magyar nemzet művészi szellemének. Tanúsága ez a művészettörténet iránti érzék ébredésé­nek társadalmunkban. Örömmel üdvözli Kolozsvár kö­zönségének vállalkozását, mert meggyőződése, hogy a magyar történetet csak akkor lehet jövőnkre nézve gyű­—........ .......—-----------------------------------------------.—- — --------a.- — bölcsözővé tenni, ha abban a békés szellem alkotásait is meglátjuk és megszeretjük­. Meggyőződése az is, hogy oly mértékben sikerül nemzeti művészetet alkotnunk, a­mily mértékben sikerül művészeti múltúnk még meg­lévő emlékeit föltárnunk. Az igazi nemzeti művészet­nek két tápláló fúrása van: a történeti hagyomány és példa s a néplélek kincsei. A miniszter végül a kor­mány nevében köszönetet mondott a város közönségé­nek és mindazoknak, a­kiknek a szobor létesülésében részük van. A miniszter beszédét lelkes éljenzés követte, mire Szvacsina Géza polgármester átvette a szobrot a város oltalmába. A Szent György-szobor ércmásolata annak, a­mely a prágai Vid-főtemplom előtt volt és a melyet Kolozsvári Márton és György szobrászok ké­szítettek 1373-ban. Kolozsvár városa milleniumi köz­gyűlésén mondotta ki a ma leleplezett szobor fölállí­tását, a­mire a miniszter 3254 korona állami, segítsé­get adott. A leleplezés után bemutatták a miniszternek Luchs Kálmán műépítőt, a stílszerű szobortalapzat tervezőjét, a­kinek a miniszter elismerését fejezte ki, azután megszemlélte a szobrot, ellátogatott a főtéri Szent Mihály-templomba és a Mátyás-szoborhoz, majd a közönség lelkes éljenzésétől kísérve a Tanítók Hu­­nyadi-házá­nak fölavatására hajtatott. A fölavatáson a minisztert az ifjúság fogadta. Az ünnepet az egyetemi polgárok nyitották meg, a Himnus­­szal. Azután Ujváry Béla, az Eötvös-alap elnöke beszélt s köszönetet mondott elsősorban a ki­rálynak, továbbá a törvényhozásnak és a kormánynak, a város közönségének és mindazoknak, a­kiknek részük van a Hunyadi-ház megalkotásában s megköszönte a miniszternek is, hogy eljött az ünnepre. Ezután Göőz József tanító a magyar tanítók orsz. bizottsága nevében, Csernátony Gyula, Kolozs megye új tanfelügyelője, az erdélyrészi tanfelügyelő, Pallós Albert pedig a kolozs­­megyei tanítótestület nevében üdvözölte a minisztert, mire Ujváry Béla bejelentette, hogy az Eötvös-alap húszezer koronás Berzeviczy-alapot tett le, a­melyből az új internátusban két tanító árváját fogják ellátni. Ezután Berzeviczy Albert kultuszminiszter szólott. Beszéde elején megemlékezett Eötvös József bá­róról, a­kinek nevéről a magyar tanítók hálájuk és kegyeletek jeléül a társaik, gyermekeik, utódaik javát szolgáló humánus intézményt elnevezték. Ha méltó volt ahhoz a névhez a gondolat, a cél, mely az intéz­ményt létrehozta, mind méltóbbá válnak rá azok a si­kerek is, a­melyeket fejlődése, haladása, elterjedése és alkotásai fölmutatnak, a­melyeknek legújabbja, de nem utolsója, a kolozsvári tanítók háza. Ezek az eredmények mutatják, mire képes a magyar tanítóság, ha igazán nemes célokra egyesülve összetart, ha az elérhetőt tűzi ki célul, mérlegeli az erőket és viszonyokat és ha magát senki által sem engedi tévútra vezetni, hanem bizalom­mal fogadja el azok segítségét és jóakarata irányítá­sát, a­kiket szolgálati viszonya, kötelessége és feladata egyaránt vezéréül jelölt ki s a­kiket nemcsak kötelessé­hajlandó az egészet hiú ábrándnak tekinteni, főleg mert a nagyközönség : azt hiszi, hogy az eszme hívei a nemzeti nyelveket akarják kiküszö­bölni és pótolni a nemzetközi nyelvvel. Erről szó sincs. Az eszme veleje az, hogy minden ember két nyelvet tudjon, a maga anyanyelvét és a nemzet­közi nyelvet. Ezen érintkeznének a tudósok, ke­reskedők, utazók, a­kik most sok időt és erőt kény­telenek vesztegetni idegen nyelvek megtanulására és még­sem érnek célt, mert sok nyelvet még sem tanulhatnak meg. Valamely meglévő nyelvet nem választhatnak meg nemzetközi nyelvvé, ezt nem tűrné meg a nemzetek hiúsága, de jól fölfogott érdeke sem. A latin sem alkalmas, részint mert holt nyelv, részint mert a nemzetközi nyelv szük­ségletei kiforgatnák a latint a maga mivoltából. Kern marad más hátra, mint egy új, mesterséges nyelvet alkotni azokból a szógyökerekből, melyek néhány nyelvben közösek és oly egyszerű nyelv­tannal, melynek megtanulása végtelen könnyű volna. Mondják, hogy az Esperanto oly könnyű, hogy mindenki két hét alatt megtanulhatja. De lehetséges-e ily mesterséges nyelvet alkotni ? Lehet-e nyelvet csinálni? Ezen fordul meg az egész kérdés. Abban talán mindnyájan egyet­értünk, hogy egy nemzetközi nyelv óriási hasz­nára válnék az emberi közlekedésnek, az emberi nem egységesítésének a kultúra legfőbb érdekei­ben. De lehetséges-e nyelvet csinálni, mely azután igazán nyelv volna, nemcsak jelrendszer, mint a telegrafikus leleké, vagy a hadihajók zászló­nyelve ? Conturat kissé könnyen siklik át ezen a kérdésen, mely neki nem tetszik tudománynak. Meg kell próbálni, úgymond. Sőt hajlandó elsősé­get adni a mesterséges nyelvnek, mely nem volna oly szeszélyes, szabálytalan, telve különösségek­kel, mint a mi nyelveink. Ez volna, úgymond, az és a genfi vita fontos adalékok korunk tudomá­nyos gondolkodásának történetéhez. A szakosztályok részleges szakkérdésekkel foglalkoztak, melyeket egy ember át se tekinthe­tett, mert egyazon időben több szakosztály tanács­kozott, de két kérdés oly egyetemes érdekű, hogy ezen a helyen is szólhatunk róluk. Az egyik a világnyelv kérdése. Nem­ kell mondanom, hogy ez a kérdés mily régóta foglalkoztatja a gondolko­dókat, a Volapükre, erre a nem oly rég zátonyra került kísérletre sokan emlékszünk, az Esperanto nyelv pedig még most is annyira foglalkoztatja az embereket, hogy hívőinek száma körülbelül egy félmillióra tehető, kiknek folyóiratuk van az Esperanto terjesztésére. Mégis aktuálisabbá a párisi 1900-iki kongresszusok tették a kérdést. Akkor alakult egy nemzetközi bizottság, melyben a párisi filozófiai kongresszus Conturat urat, a toulon-i egyetem tanárát, küldte ki és a genfi kongresszuson ő tett jelentést a kérdés állásáról. Conturat, a­ki a világnyelv rajongó híve, nem bocsátkozott elméleti fejtegetésekbe, ezeket egy nyomtatott füzetben elvégezte, csak fölsorolta azokat a testületeket, melyek újabban az eszmé­hez csatlakoztak; számuk óriási. Az eszmének újabban egy hatalmas propagátora támadt, Ost­­wald, a lipcsei egyetem világhírű kémiai tanára, ki nemrég egy művet adott ki természet­filozófia címen. Füzetet írt, e címen: Die Weltsprache, melynek olcsó árával (12 fillér) óriási elterjedést biztosítottak. De vereséget is szenvedett az eszme. A nemzetközi bizottság az akadémiák szövetségé­hez fordult, hogy az mondjon véleményt az ügy­ben, de a szövetség nem nyilatkozott és egyik delegátusa, Gomperz, a bécsi egyetem kitűnő ta­nára, okosan és ékesszólóan ellene nyilatkozott az eszmének. A­ki a kérdéssel nem foglalkozott, 3

Next