Budapesti Hírlap, 1906. július (26. évfolyam, 178-208. szám)
1906-07-01 / 178. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (178. sz.) a magyar kormányokra Bécsből gyakoroltak. Az ország azonban az önálló vámterület életbeléptetésének az elhalasztásába csak a mellett a föltétel mellett egyezett bele, hogy részére biztosíttassák, hogy az 1907. év végén valósággal is visszanyerhesse gazdasági ügyekben teljes rendelkezési szabadságát s ne szoríthassák az országot arra, hogy a vámterület közösségét gazdasági érdekei ellenére is föntartani legyen kénytelen. Ezért mondta ki az 1899. évi XXX. törvénycikk, hogy ha 1903-ig a vám- és kereskedelmi szövetség a hatvanhetes törvény szabályai szerint nem létesül, más államokkal „nemzetközi szerződések hosszabb időre, mint 1907. éven túl terjedő időtartamra nem köthetők.“ Ezért kötötte ki ugyanozt, hogy „a külfölddel megkezdendő tárgyalások előtt az autonóm vámtarifa új autonóm vámtarifával helyettesítendő“, vagyis, hogy amíg az új vámtarifa mind a két államban törvénynyé nem vált, addig a külfölddel kereskedelmi szerződések kötése iránt tárgyalásokba bocsátkozni sem lehet. Az új vám- és kereskedelmi szövetségnek 1903-ig való megkötését az osztrák kormány és parlament magatartása hiúsította meg. Az autonóm vámtarifának pedig, mint a közös vámterület tarifájának Magyarországon való parlamenti tárgyalását és elfogadását az osztrák érdekeket védelmező törvénytelen kormányzat tette lehetetlenné az országgyűlés folytonos elnapolásával. Majd a törvény világos tilalmának áthágásával és a magyar országgyűlés hozzájárulása vagy fölhatalmazása nélkül megindították a tárgyalást a kereskedelmi szerződések megkötése iránt és ezeket a szerződéseket nem csak megkötötték, hanem a magyar országgyűlés február 19-én karhatalommal szétveretvén, március 1-én az országgyűlés minden hozzájárulása nélkül, tehát egyoldalúlag, csupán az osztrák parlament hozzájárulásával Magyarországra nézve is életbe léptették. Ausztria tehát nem csak az 1899. évi XXX. törvényeikben kikötött viszonosságot nem tartotta meg, a mikor Magyarország hozzájárulása nélkül a közös vámterület nevében szerződött más államokkal, hanem az 1867. évi kiegyezésnek a vámszövetségbe fölvett azt az integráns részét is durván megsértette, mely szerint kereskedelmi, vám, hajózási stb. szerződésekre nézve az alkudozás és a szerződés megkötése csakis mind a két parlament alkotmányos jóváhagyásának föntartása mellett eszközölhető. És mindezek után Beck báró miniszterelnök azt merte mondani az osztrák urak házában, hogy a mostani magyar kormány eljárása, — mely a közösnek tervezett autonóm vámtarifát, most mint magyar vámtarifát akarja törvénybe iktathatni, — „nincs összhangban a régebbi osztrák kormányokkal létrejött megegyezésekkel és szerződésekkel és az 1899-ben létrejött és törvényesen biztosított viszonossági elv szempontjából kifogásolható.“ A magyar delegáció tiszteletére rendezett népgyűlés pedig a magyar kormány eljárásában az összbirodalom érdekeit a legsúlyosabban veszélyeztető üzelmeket látja, melyeknek elejét kell venni és amelyekkel szemben kíméletlenül és hajthatatlanul kell megóvni az osztrák érdekeket. Az osztrák delegációban pedig a közösség megszűnését emlegették a szónokok s a közös költségek megtagadásával fenyegetőztek. A mai magyar kormányt tehát elődeinek és az alkotmányellenes kormánynak cselekményei kötik minden tekintetben, de a Beck báró kormányát nem köti sem a Körberrel, sem a Gautsch-sal létrejött megegyezés. Az osztrák kor-mánynak az, hogy a magyar kormány az ország önálló rendelkezési jogát biztosítani akarja a jövőre, okul szolgál az önálló rendezéssel való fenyegetőzésre, mert Ausztria csak akkor tarthatja Magyarországot karmai között, ha „az állandóság jellegével bíró új alapok ügyében“ tud megegyezéseket kikényszeríteni. Az osztrák népek és kormányok túlkapásaikkal folyton döngetik a ki-egyezést, de azért mégis Magyarországra fogják rá, hogy szerződésszegő, mert paritást követel. Kinek ne jutna erről eszébe a vizet ivó farkas és bárány meséje? Csakhogy az osztrák urak, kik a paritás követelésében Ausztria veszedelmét, a közösség megszűnését, Magyar-ország túlkapásait látják, igen, csalódnak, ha azt hiszik, hogy Magyarország tehetetlen bárány, amelyet föl lehet falni. Hamar feledik, hogy ez a nemzet tüskés sün, amelyet már két ízben próbált fölfalni a falánk farkas, de mind a kétszer véres volt a szája tőle, amikor kénytelen volt elbocsátani. Az első alkalommal ez a sün nyílt harcba is bocsátkozott a farkassal, melyben erősen meg-sebesült és tüskéinek hegye lecsorbult. Azóta azonban megerősödtek ezek a tüskék, hegyei ismét élesek és megnőtt maga a sün is. Nem régen tapasztalhatta a farkas, hogy ma a sün is okosabb, nem száll szembe a farkassal, hanem össze-, kuporogva védedezik ellene. A hozzá kapkodó farkas nagyhatalmi szája még most is csupa seb és fogai is kitöredeztek. Be kellene látnia, hogy a falánkság nem csak utálatos, de a jelen esetben nem is okos dolog. A sünnek pedig nincs oka kétségbeesni, mert tüskéinek ereje csak a közelmúltban volt sikerrel kipróbálva. - " De azért nekünk nem szabad elbiza- Erdei kaland. Irta Szőllősi Zsigmond. I. Július elsején este nyolc óra volt, mikor Fekete Kornél egy kezdődő tüdőcsúcshuruttal és a zsebében ötszáz korona végkielégítéssel tizenegy órai vasutazás és negyedfél órai kocsikázás után megérkezett Fenyőberekre. A végkielégítést Fekete Kornél az Első Magyar Műhó Vállalattól kapta, amely másfélévi fennállás után kénytelen volt becsukni a boltot. A közönség sehogy se akarta vásárolni a műhavat. A kezdődő tüdőcsúcshurut a végzet ajándéka volt. Fekete Kornél egy ideig habozott: mittévő legyen ? Állás után nézzen-e, vagy a tüdejét menjen gyógyítani ? De, keresheti el mi levelező lévén, gyakorlati gondolkodású ember volt és hamarosan rájött, mi a teendője. — Hogy állást kapjak, annak első és fő föltétele, hogy — éljek, fia meghalok, sehol se lehetek könyvelő, se levelező. Mindenekelőtt tehát meg kell gyógyulnom. Fenyőbereknek a kása-kura volt a specialitása. Vannak orvostudósok, akik a hidegvíz, vannak, akik a villamosság minden bajt gyógyító csodás erejére esküsznek. Fenyőberek tulajdonosa a köleskása csodatévő erejére esküdött. Egy kevés köleskása reggelire, sok köleskása ebédre és se nem kevés, se nem sok köleskása vacsorára, ez meggyógyít — igy hirdette — a világon mindent. Tüdőbajt, szívbajt, sápkórt, idegességet, köszvényt, gyomorbajt. Jót tesz betegeknek, üdülőknek és egészségeseknek is. Kikása-kora eredménye volt, hogy Fenyőbereken olcsó volt a penzió és mégis kevés volt a vendég. Szobát mindig lehetett kapni. Tiszta törülközőt már ritkábban. Lehet, hogy ez is a kása-kura teljességéhez tartozott. Fekete Kornélt egy kátrányos falu faépületben helyezte el a fürdőbiztos. Az épületet Jupiter-laknak hívták. Az emeleti szoba, amelybe a barátunk málháját fölvitték, kedves, sőt helyenkint gyalulatlan egyszerűséggel volt bútorozva. — De a levegő, — mondta szives mosolylyal a fürdőbiztos, — csak olyan, mintha selyemmel lennének a falat fekárpitozva. Fekete megmosakojzott, megevett egy vacsorára való éltető kását, azután elindult egy nagyot járni. II. A fürdő, két, fenyővel borított Lakalmas hegy között, nagyon szépen feküdt. Az est hűvös és illatos volt. A levegő csupa frisseség és élet. A Fekete Kornél tüdeje mohón nyelte. Mint minden kereskedelmi levelező, ő is költő volt egy kicsit és itt a fekete hegyek és illatos erdők között, a komor és egészséges természet némaságában a lelke megtelt valami mámorító muzsikával, valami édes zsongással. Vidáman haladt, a fürdőt hamarosan elhagyta, azután jobbra tért, fölfelé egy szelíd emelkedésű keskeny hegyi uton. Kevés holdvilág volt, de a mészporos út fehérsége maga is világított. Az ösvény mentén, vagy husz perenyire a fürdőteleptől, jól bent az erdőben nagyon graciózus formájú, emeletes erdei lak állott. Csupa ablak és kiugró. A veranda fölött merészen kinyúló erkély, a külső sarkán kerek tornyocska, valóságos minaret, keskeny párkánynyal. Ez a patkányos torony valósággal a levegőben függött, éppen az út fölött. A villa csöndes volt és sötét, az ember lakatlannak hitte volna, de a barátunk meggyőződött róla hamarosan, hogy nem volt lakatlan. Fölsétált egész a Béla-kunyhóig, ott megnézte az óráját, látta, hogy háromnegyed tizenegy, elindult szépen visszafelé. Éppen a tornyos házacska előtt indult el, mikor hirtelen sikoltást és kemény dobogást hallott maga fölött. Föl akart pillantani, de már késő volt. Valami meleg, nehéz tömeg zuhant a hátára. Ember volt, mégpedig valószínűleg cserkészi műlovas, mert úgy ugrott a mélyen megrendült ifjú hátára, hogy éppen a lábai közé kapta a derekát, a kezével pedig taszított egyet a fején. A kettős műveletnek az lett a következése, hogy Fekete Kornél egy gyönge nyögéssel arcra vágódott. A „lovas“ pedig fölpattant róla és akkora szökésekkel, hogy minden zerge megirigyelhette volna, beugrott az erdőbe. Egy szempillantás alatt elnyelte a sötétség. A mi barátunk mindebből nem látott semmit. Neki éppen csak annyi ideje volt, hogy a birkózás megállapított szabályai ellenére az orrával érintse a földet, már rá kellett jönnie annak az igazságára, hogy „aki lesúttatik, az föl is emeltetik.“ Arra se ért rá, hogy elkáromkodja magát, erős tenyér markolását érezte a vállán és valaki a dühtől rekedt hangon hörögte a fülébe:— Megvagy, gazember! . . . Most számolni fogunk! ! A fiatalember kábultan a rémülettől, egy önkéntelen mozdulatot tett, hogy kiszabadítsa magát. Fölugrott fektéből, de menekülésről szó se lehetett. Az a kemény marok erősen tartotta. — Ha menekülni próbál — hörögte — lelövöm, mint a kutyát! . . . Előbb leszámolunk! Húzta befelé a villa kapuján. A fiatalember se ellenkezni nem tudott, Se menni a maga jószántából. Tántorogva hagyta cipelni magát, szobákon át, lépcsőn föl. Minduntalan belebotlott valamibe, hol bútorba, hol ajtóba és mintha nemcsak a vállát, hanem a torkát is markolást- 1906. július II