Budapesti Hírlap, 1907. január (27. évfolyam, 1-27. szám)

1907-01-01 / 1. szám

1907. január 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (1. sz.) remeli a magyar delegációban tett abbeli nyilatko­zatát, hogy Horvátország területén a horvát föl­­irások alkalmazása ellen semmi kifogása sincsen. Az aradm­egyei szövetkezeti pártok. Arad­ról jelentik a Magyar Távirati Irodá­nak: Az arad­­megyei szövetkezeti pártok választmánya ma Fri­­deisz Miklós elnöklésével ülést tartott. Az ülés napirendjén volt Kossuth Ferencnek, a független­ségi párt elnökének a függetlenségi pártszervezés tárgyában kiadott körlevele. Az elnök indítványára az értekezlet kimondotta, hogy a koalíciót továbbra is föntartandónak tartja s ezért Arad megyében nem szerveznek külön függetlenségi pártot, már azért sem, mert a m­egye szociális, politikai és nemzetiségi viszonyai a koalíció szoros együttmaradását egyene­sen megkövetelik. Az elnök azt is bejelentette, hogy már előzőleg indítványának tartalmát közölte Kossuth Ferenccel, ki az abban kifejezett állás­pontokat helyeselte. A hótakarítás. írta Pirovits Aladár mérnök­ nélkül, s ámbár javaslatom a maga szerves egészében megvalósulva még ma sincsen, mindazáltal az utóbb említett idő óta a hó eltávolítására vonatkozólag ki­fejtett eszmém elég nagy teret hódított. Általán ismert dolog, hogy a havat a köz­utak mentén a főgyűjtőcsatornába hányják, körül­belül azóta, a­mióta a főgyűjtők elkészültek. Bár tagadhatatlan, hogy ez az eljárás pénzügyileg már magában véve nagy vívmány, hogy ha figyelembe veszszük, hogy a főgyűjtők előtti időben volt olyan esztendő, mint például az 1895-iki, a midőn a hó eltakarítása a székesfővárosnak 366.426 korona ki­adást okozott. Maga az eszme azonban még máig sincsen kihasználva, ezért tehát pénzügyi okokból, de még inkább a városi lakosság magánérdekei szempontjából fölötte ajánlatos volna, ha a hó­nak a közcsatorna-hálózat után való eltávolítását az előbb említett föltételek mellett, tudniillik rendszeres és tervszerűleg előkészített módon végez­nék. Figyelmet érdemlő körülmény az is, hogy a hó eltakarításának költségeiben a fuvaros költsé­gei a túlnyomóak. Az 1900. esztendőben Berlin 392.000 márkát (470.000 korona) adott ki hótaka­­rításra, a­mely összegből 75.368 márkát tett ki a hólapátoló napszámosok bére. Egy olyan kedvező helyzetben lévő városban, a­minő Budapest, a­mely­nek, mondhatjuk, páratlanul álló vízvezetéke van, és a­hol a vízfogyasztással szemben az intéző körök hasonlóképpen páratlanul bőkezűek, a közcsator­nákban aránytalanul sok víz folyik el. Ezt a víz­mennyiséget például a berlini vagy bécsi csatorna­­hálózatbeli vízmennyiségekkel szinte összehasonlí­tani sem lehet. Ilyen körülmények között Buda­pesten a hónak a közcsatornahálózat útján való tervszerű és rendszeres eltávolításához az előfelté­telek sokkal inkább meg­vannak, mint más na­gyobb városokban. Hozzájárul ehhez a székesfővá­ros balparti területének kedvező fekvése, a­mely­nél fogva a csatornahálózatban lefolyásra kerülő szennyesvizek úsztató erejét jobban lehet kihasz­nálni és végül fontos és figyelemreméltó körülmény maga az a szükség, a­mely a balparti területnek belső részén a villamos közúti vasút alsóvezetékes vágányrendszere miatt a hó lehető gyors eltávolítá­sát szinte követeli-A hónak a közcsatornas hálózat útján való terv­szerű és rendszeres eltávolításához szükséges feltétel, hogy minél nagyobb számú olyan utcabeli csatorna álljon rendelkezésre, a­mely bő víztartalmánál fogva a hó tovaúsztatására különösen alkalmas. E mellett hasonlóképpen szükséges, hogy az ilyen bő víz­mennyiséget szállító csatornák a város területén egyenletesen oszoljanak el, hogy a hó elfuvarozása a bővizű csatornához könnyen és rövid idő alatt, tehát gyorsan és olcsón történjék. Különösen fontos körülmény, hogy ezek a bővizű csatornák olyan vonalakon legyenek, a­hol a villamos közúti vasút vágányai feküsznek, vagy pedig ezeknek lehetőleg közelében. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a rendes körülmények között lefolyásra kerülő csa­tornavizek csupán a fő- és mellékgyűjtőkben talál­hatók olyan mértékig, a­mely a hónak gyors és nagy tömegben való­ eltávolításához szükséges. Ennélfogva a csatornahálózatbeli rendes vizeken kívül kombiná­cióba kell vennünk egyéb más vizeket is, a­melyek­nek folyásirányát az illető csatorna útján tetszésünk szerint szabhatjuk meg, úgy hogy ilyen módon a bővizű csatornákkal szervesen kiegészített hálózat a város területét lehetőleg egyenletesen osztja föl. A kitakarítás céljából kombinációba jövő víz beszerzése kétféle forrásból történhetik. Egyik for­rás a Rákos-patak, melynek ilyenkor, télvíz idején állandóan elégséges, bő vízmennyisége van. A patak vizét több főirányban lehet már ezidő szerint is be­vezetni a csatornahálózatba. Ilyen irány az V. kerü­leti Váci-út, a XI. kerületi Szondy-utca, a VII. ke­rületi Nagy János­ utca. Ezek azonban csak a fő­lrevezető irányok,, a­melyekből a közcsatornahálózat kedvező fekvésénél fogva a vízfolyás irányát a szük­ség szerint alkalmazott vízelzáró szerkezetek segítsé­gével az oldalutcákba is el lehetne terelni. A fő cél, lehetőleg oda törekedni, hogy minél kisebb város­részre jusson egy-egy bővizű csatorna. Az olyan utcák pedig, melyeknél­­normális körülmények között elégséges szennyesvízmennyiség folyik le a közcsator­nán, önmagukból válnak alkalmassá arra, hogy a saját havukat a behányás­ útján elúsztassák. A víz­ szerzésének má­sodik módja a magasabban fekvő városrészek szennyesvízmennyiségének felhasz­nálása az alacsonyabban fekvő városrészekben, mint­hogy azok az eredeti helyükön a hóúsztatás céljából már kihasználódtak. Kőbánya egész szennyesvizét, a­mi pedig a sör­gyárak elhasznált vizeivel együtt elég sokat tesz ki, a legcélravezetőbb módon lehetne fölhasználni a IX. kerületbeli utcák csatornáinak bő mennyiségű vízzel való ellátására és így lehetne azokat a hóúsztatásra alkalmassá tenni. Kőbánya sze­­nyesvizeinek túl­nyomó részét a Kőbányai-uton be­ lehetne vezetni a mogukt írták. — nem áldozatot­­hoztak, hanem csak irgalmasságot cselekedtek! Minden népe­sebb falu jokban volt a szegények , részére ispo­tály, azonkívül a trencséni hévizek mellett fürdő­ké­viz is ugyancsak a szegények számá­ra. A tren­­cséni, teplai, baáni, kubrai stb. ispotályok egy­forma regulákkal éltek. „Ispitály-házban, —­­mondja az utasítás — ki nem akar közülök imádkozni, egyet se tartsanak köztük. Ha va­laki nem tudja az imádságot, hitnek ágait és az isteni tízparancsolatot, napot kell hagyni neki, hogy megtanulja, ha nem akar tanulni űzzék ki onnét. Udvarbiró fekete szabású szürke posz­tót csináltasson és adjon minden férfinak, asz­­szonyembernek és leánynak, kik ispitályba lak­nak, egy hosszú szoknyát, kétszer cipellőst, fér­finak két hosszú inget és egy vagy két gatyát, férfinak egy süveget, mindenkinek egy szíj elvet, asszony embernek és leánynak egy hosszú inget az ő módjuk szerint, két előkötőt, két pinzes fe­delet (t. i. fejre kendőt), leánynak egy hajfonót és egy fekete paraszt pártát. Ha ki meghal, an­nak csináltasson (t. i. az udvarbiró) inget bo­káig, abba temessék. Koldulni nem szabad, de ha az jön, kettőt közülök persellyel Istenébe oda küldjön. Karácsonkor, husvétkor, pünkösden és Szent Imre napján mind a négy napra minden ispita három tál étket kap, bárányt, 6—6 tyúkot, 24 icce borsót, szalonnát, lisztet, 6—6 icce bort és 10—10 icce sert. Egyik tál étek mindenkor borsos és sáfrányos legyen. A várbeli prédikátor kap évenkint 34 és fél kvarta lisztet, 312 font tehén húst, 365 icce bort és 430 icce sert. Az öreg deákoknak ád az úr minden héten húsra 30 pénzt, m­endikiusoknak 20 pénzt, egy rég morvás posztót, de az mester jól meglássa, kik bujdosók volnának, hogy azoknak ne adja. Oskolabéli deákoknak és mendikusok­­nak ád a várból minden héten lisztet, másfél fer­tályt, és egy-egy kántorba (negyedévbe) borsót Budapest, dec. 31. Nem szorul bővebb bizonyításra, hogy minő érzékenyen érinti a polgárság magánérdekeit egy olyan nem remélt akadály, mint a minő a mostani szokatlanul nagy hóesésből támadt, a­mi másrészt pedig elgondolható, hogy a hótakarítás munkája ilyen rendkívüli esetekben aránylag minő nagy költséggel jár. Ilyen körülmények között észszerű és hasznos dolog a mostani bajokból levonni a ta­nulságot, hogy aztán a jövőben értékesíthessük. Ezelőtt hat esztendővel egy kis füzetben kö­vetkező című tanulmányom került a nyilvánosság elé. Reformjavaslatod a székesfővárosi közcsatornák tisztántartására, és a közterületekről a hó eltávolí­tása dolgában• Ezt a kis füzetet annak idején meg­­küldöttem a közigazgatás valamennyi intéző férfiá­nak, abban a reményben, hogy közérdekű és pénz­ügyi szempontból egyaránt fölötte hasznos javasla­tomat az intéző körök kellőképpen méltányolják. Ebbéli reményemben azonban csalódtam, s ez a kö­rülmény u­jabb elhatározásra késztetett. Néhány évvel ezelőtt ugyanis a székesfőváros pénzügyeinek rendezésére, illetőleg jövedelmeinek fokozására ja­vaslatot előterjeszteni hivatott, úgynevezett 30-as jóléti­ bizottság figyelmét az említett füzetre föl­hívtam. Ez utóbbi akcióm már nem maradt eredmény már ? Hol vannak a földesurak, a­kik a megn­yo­­morodott falvak egész seregét gabonával tart­ják ? Hol vannak a családok, a­kik itthon és kül­földön szegény diákokat tartanak és taníttat­nak ? Mindez a szegénység századának nevezett XVI. században köznapi dolog volt! Tudjuk, hogy Nádasdy Tamás udvarában egész sereg szegény ifjú és agg kapott ruhát és élelmet; tud­juk, hogy a ház asszonya néha ezer mérő gabo­nát osztat ki egyszerre! Batthyányiné Kata asszony írja 1570-ben: „nagy szükség vagyon itt, azt Írhatom kegyelmednek, mindennap itt az kapu előtt hol száz, hol másfélszáz, hol ötven nyomorultak megállónak, kiket táplálnunk kell!" Kétszáz köböl gabnát­ már szerzett, — írja tovább — most embereit ismét elküldé, hogy búzát vásároljanak a szegénységnek. Ugyanez a Batthyányiné egy másik levelében ezt írja: „vettem negyedfélszáz köböl kölest az én szegé­nyeim szükségére; az én jószágomból ki nem ha­gyom vinni az gabonát, hogy az mi szegényeink ne éhezzenek!“ A szerdahelyi jobbágyok írják ugyanez időtájt a magyar kamarának: „csele­kedjék ti nagyságtok oly Isten szerint, mint az szomszédságbeli földesuraktól látunk cselekedni, ki eféle adónak megengedésével, ki penig egy­néhány száz mérő búzának kiosztogatásával táp­lálja szegény jobbágyit !­­ Ilyen dolgokról igen sokat olvashatunk az egykori levelekben! Az az önző és szívtelen XVI. század tehát még­sem volt olyan, a­milyen­nek egyesek hiszik. Az egykorú leveleknél még többet beszél­nek a végrendeletek. Van-e X­VI. századi vég­rendelet, a­melyik a szegénységről meg nem em­lékezik ? Alig hisszük, hogy legyen. Még az olyan szívtelen és kapzsi főúr is, a­milyen Dobó Fe­renc volt, ispotályt (szegényházat) alapít, s bő­ségesen gondoskodik fentartásáról. Az ilyen is­potály vagyis szegényház a XVI. században igen sok volt. A katolikus urak és asszonyok is többet alapítanak, de még többet állítanak az új hit követői. Említettü­k már, hogy Zrínyi Kata (Forgách Imréné) a felvidéken az új hitnek legbuzgóbb terjesztője volt. Ez a mélyen érző, lel­kes asszony megérdemelné, hogy jelesebb íróink tollakra fognák, s életét a maga valóságában föl­tárnák. Férjével a legboldogabb házasságot élte; egyik a másikat kimondhatatlanul szerette. For­­gách Imre naplójában csak úgy ír feleségéről, mint a lelke másáról. A férjnek és a feleségnek egynéhány ismeretlen levelét is olvastuk a Batthyány hercegi család levéltárában. Ezek a szép magyar levelek is a köztük levő eszményi viszonynak gyönyörű emlékei. A kölcsönös sze­­retetet kiterjesztették rokonaikra és szenvedő embertársaikra is. Örömmel látják körükben ro­konaikat. Az 1579. év őszén például igy hívják Batthyány Boldizsárt: „mely nagy kívánsággal akarjuk hallani (idejövetelüket), azt mi uram semmi nyelvvel ki nem mondhatjuk. Az én sze­relmes hazámmal úgy várjuk régiül folyvást kedet, mint az Istennek irgalm­át, kit értvén ked, immár mentsen meg bennünket ez nagy gondtól . . . kit ha meg mivel uram ketek, mennyi jó híre neve leszen ez egész magyar nyelven szóló emberektül, meg sem gondolhatja ketek!“ Mivel a trencséni uradalom írott emlékei, mindenütt Zrinyi Katát emlegetik, Zrinyi Kata idejéről és tetteiről szólnak, el kell fogadnunk, hogy a vallási intézményeket, az ispotályokat és a diáknevelő házakat maga Zrinyi Kata ala­pította és rendezte be. Azok a regulák tehát, a­mikkel e humánus intézetek éltek, Zrinyi Kata lelkének és szellemének voltak feledhetetlen ter­mékei. Zrinyi Kata és férje a trencséni uradalom jövedelmének jelentékeny részét iskolákra, egy­házakra és ispotályokra költötték. Ezzel,­­ mint 3

Next