Budapesti Hírlap, 1907. január (27. évfolyam, 1-27. szám)
1907-01-01 / 1. szám
1907. január 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (1. sz.) remeli a magyar delegációban tett abbeli nyilatkozatát, hogy Horvátország területén a horvát fölirások alkalmazása ellen semmi kifogása sincsen. Az aradmegyei szövetkezeti pártok. Aradról jelentik a Magyar Távirati Irodának: Az aradmegyei szövetkezeti pártok választmánya ma Frideisz Miklós elnöklésével ülést tartott. Az ülés napirendjén volt Kossuth Ferencnek, a függetlenségi párt elnökének a függetlenségi pártszervezés tárgyában kiadott körlevele. Az elnök indítványára az értekezlet kimondotta, hogy a koalíciót továbbra is föntartandónak tartja s ezért Arad megyében nem szerveznek külön függetlenségi pártot, már azért sem, mert a megye szociális, politikai és nemzetiségi viszonyai a koalíció szoros együttmaradását egyenesen megkövetelik. Az elnök azt is bejelentette, hogy már előzőleg indítványának tartalmát közölte Kossuth Ferenccel, ki az abban kifejezett álláspontokat helyeselte. A hótakarítás. írta Pirovits Aladár mérnök nélkül, s ámbár javaslatom a maga szerves egészében megvalósulva még ma sincsen, mindazáltal az utóbb említett idő óta a hó eltávolítására vonatkozólag kifejtett eszmém elég nagy teret hódított. Általán ismert dolog, hogy a havat a közutak mentén a főgyűjtőcsatornába hányják, körülbelül azóta, amióta a főgyűjtők elkészültek. Bár tagadhatatlan, hogy ez az eljárás pénzügyileg már magában véve nagy vívmány, hogy ha figyelembe veszszük, hogy a főgyűjtők előtti időben volt olyan esztendő, mint például az 1895-iki, a midőn a hó eltakarítása a székesfővárosnak 366.426 korona kiadást okozott. Maga az eszme azonban még máig sincsen kihasználva, ezért tehát pénzügyi okokból, de még inkább a városi lakosság magánérdekei szempontjából fölötte ajánlatos volna, ha a hónak a közcsatorna-hálózat után való eltávolítását az előbb említett föltételek mellett, tudniillik rendszeres és tervszerűleg előkészített módon végeznék. Figyelmet érdemlő körülmény az is, hogy a hó eltakarításának költségeiben a fuvaros költségei a túlnyomóak. Az 1900. esztendőben Berlin 392.000 márkát (470.000 korona) adott ki hótakarításra, amely összegből 75.368 márkát tett ki a hólapátoló napszámosok bére. Egy olyan kedvező helyzetben lévő városban, aminő Budapest, amelynek, mondhatjuk, páratlanul álló vízvezetéke van, és ahol a vízfogyasztással szemben az intéző körök hasonlóképpen páratlanul bőkezűek, a közcsatornákban aránytalanul sok víz folyik el. Ezt a vízmennyiséget például a berlini vagy bécsi csatornahálózatbeli vízmennyiségekkel szinte összehasonlítani sem lehet. Ilyen körülmények között Budapesten a hónak a közcsatornahálózat útján való tervszerű és rendszeres eltávolításához az előfeltételek sokkal inkább megvannak, mint más nagyobb városokban. Hozzájárul ehhez a székesfőváros balparti területének kedvező fekvése, amelynél fogva a csatornahálózatban lefolyásra kerülő szennyesvizek úsztató erejét jobban lehet kihasználni és végül fontos és figyelemreméltó körülmény maga az a szükség, amely a balparti területnek belső részén a villamos közúti vasút alsóvezetékes vágányrendszere miatt a hó lehető gyors eltávolítását szinte követeli-A hónak a közcsatornas hálózat útján való tervszerű és rendszeres eltávolításához szükséges feltétel, hogy minél nagyobb számú olyan utcabeli csatorna álljon rendelkezésre, amely bő víztartalmánál fogva a hó tovaúsztatására különösen alkalmas. E mellett hasonlóképpen szükséges, hogy az ilyen bő vízmennyiséget szállító csatornák a város területén egyenletesen oszoljanak el, hogy a hó elfuvarozása a bővizű csatornához könnyen és rövid idő alatt, tehát gyorsan és olcsón történjék. Különösen fontos körülmény, hogy ezek a bővizű csatornák olyan vonalakon legyenek, ahol a villamos közúti vasút vágányai feküsznek, vagy pedig ezeknek lehetőleg közelében. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a rendes körülmények között lefolyásra kerülő csatornavizek csupán a fő- és mellékgyűjtőkben találhatók olyan mértékig, amely a hónak gyors és nagy tömegben való eltávolításához szükséges. Ennélfogva a csatornahálózatbeli rendes vizeken kívül kombinációba kell vennünk egyéb más vizeket is, amelyeknek folyásirányát az illető csatorna útján tetszésünk szerint szabhatjuk meg, úgy hogy ilyen módon a bővizű csatornákkal szervesen kiegészített hálózat a város területét lehetőleg egyenletesen osztja föl. A kitakarítás céljából kombinációba jövő víz beszerzése kétféle forrásból történhetik. Egyik forrás a Rákos-patak, melynek ilyenkor, télvíz idején állandóan elégséges, bő vízmennyisége van. A patak vizét több főirányban lehet már ezidő szerint is bevezetni a csatornahálózatba. Ilyen irány az V. kerületi Váci-út, a XI. kerületi Szondy-utca, a VII. kerületi Nagy János utca. Ezek azonban csak a főlrevezető irányok,, amelyekből a közcsatornahálózat kedvező fekvésénél fogva a vízfolyás irányát a szükség szerint alkalmazott vízelzáró szerkezetek segítségével az oldalutcákba is el lehetne terelni. A fő cél, lehetőleg oda törekedni, hogy minél kisebb városrészre jusson egy-egy bővizű csatorna. Az olyan utcák pedig, melyeknélnormális körülmények között elégséges szennyesvízmennyiség folyik le a közcsatornán, önmagukból válnak alkalmassá arra, hogy a saját havukat a behányás útján elúsztassák. A víz szerzésének második módja a magasabban fekvő városrészek szennyesvízmennyiségének felhasználása az alacsonyabban fekvő városrészekben, minthogy azok az eredeti helyükön a hóúsztatás céljából már kihasználódtak. Kőbánya egész szennyesvizét, ami pedig a sörgyárak elhasznált vizeivel együtt elég sokat tesz ki, a legcélravezetőbb módon lehetne fölhasználni a IX. kerületbeli utcák csatornáinak bő mennyiségű vízzel való ellátására és így lehetne azokat a hóúsztatásra alkalmassá tenni. Kőbánya szenyesvizeinek túlnyomó részét a Kőbányai-uton be lehetne vezetni a mogukt írták. — nem áldozatothoztak, hanem csak irgalmasságot cselekedtek! Minden népesebb falu jokban volt a szegények , részére ispotály, azonkívül a trencséni hévizek mellett fürdőkéviz is ugyancsak a szegények számára. A trencséni, teplai, baáni, kubrai stb. ispotályok egyforma regulákkal éltek. „Ispitály-házban, —mondja az utasítás — ki nem akar közülök imádkozni, egyet se tartsanak köztük. Ha valaki nem tudja az imádságot, hitnek ágait és az isteni tízparancsolatot, napot kell hagyni neki, hogy megtanulja, ha nem akar tanulni űzzék ki onnét. Udvarbiró fekete szabású szürke posztót csináltasson és adjon minden férfinak, aszszonyembernek és leánynak, kik ispitályba laknak, egy hosszú szoknyát, kétszer cipellőst, férfinak két hosszú inget és egy vagy két gatyát, férfinak egy süveget, mindenkinek egy szíj elvet, asszony embernek és leánynak egy hosszú inget az ő módjuk szerint, két előkötőt, két pinzes fedelet (t. i. fejre kendőt), leánynak egy hajfonót és egy fekete paraszt pártát. Ha ki meghal, annak csináltasson (t. i. az udvarbiró) inget bokáig, abba temessék. Koldulni nem szabad, de ha az jön, kettőt közülök persellyel Istenébe oda küldjön. Karácsonkor, husvétkor, pünkösden és Szent Imre napján mind a négy napra minden ispita három tál étket kap, bárányt, 6—6 tyúkot, 24 icce borsót, szalonnát, lisztet, 6—6 icce bort és 10—10 icce sert. Egyik tál étek mindenkor borsos és sáfrányos legyen. A várbeli prédikátor kap évenkint 34 és fél kvarta lisztet, 312 font tehén húst, 365 icce bort és 430 icce sert. Az öreg deákoknak ád az úr minden héten húsra 30 pénzt, mendikiusoknak 20 pénzt, egy rég morvás posztót, de az mester jól meglássa, kik bujdosók volnának, hogy azoknak ne adja. Oskolabéli deákoknak és mendikusoknak ád a várból minden héten lisztet, másfél fertályt, és egy-egy kántorba (negyedévbe) borsót Budapest, dec. 31. Nem szorul bővebb bizonyításra, hogy minő érzékenyen érinti a polgárság magánérdekeit egy olyan nem remélt akadály, mint a minő a mostani szokatlanul nagy hóesésből támadt, ami másrészt pedig elgondolható, hogy a hótakarítás munkája ilyen rendkívüli esetekben aránylag minő nagy költséggel jár. Ilyen körülmények között észszerű és hasznos dolog a mostani bajokból levonni a tanulságot, hogy aztán a jövőben értékesíthessük. Ezelőtt hat esztendővel egy kis füzetben következő című tanulmányom került a nyilvánosság elé. Reformjavaslatod a székesfővárosi közcsatornák tisztántartására, és a közterületekről a hó eltávolítása dolgában• Ezt a kis füzetet annak idején megküldöttem a közigazgatás valamennyi intéző férfiának, abban a reményben, hogy közérdekű és pénzügyi szempontból egyaránt fölötte hasznos javaslatomat az intéző körök kellőképpen méltányolják. Ebbéli reményemben azonban csalódtam, s ez a körülmény ujabb elhatározásra késztetett. Néhány évvel ezelőtt ugyanis a székesfőváros pénzügyeinek rendezésére, illetőleg jövedelmeinek fokozására javaslatot előterjeszteni hivatott, úgynevezett 30-as jóléti bizottság figyelmét az említett füzetre fölhívtam. Ez utóbbi akcióm már nem maradt eredmény már ? Hol vannak a földesurak, akik a megnyomorodott falvak egész seregét gabonával tartják ? Hol vannak a családok, akik itthon és külföldön szegény diákokat tartanak és taníttatnak ? Mindez a szegénység századának nevezett XVI. században köznapi dolog volt! Tudjuk, hogy Nádasdy Tamás udvarában egész sereg szegény ifjú és agg kapott ruhát és élelmet; tudjuk, hogy a ház asszonya néha ezer mérő gabonát osztat ki egyszerre! Batthyányiné Kata asszony írja 1570-ben: „nagy szükség vagyon itt, azt Írhatom kegyelmednek, mindennap itt az kapu előtt hol száz, hol másfélszáz, hol ötven nyomorultak megállónak, kiket táplálnunk kell!" Kétszáz köböl gabnát már szerzett, — írja tovább — most embereit ismét elküldé, hogy búzát vásároljanak a szegénységnek. Ugyanez a Batthyányiné egy másik levelében ezt írja: „vettem negyedfélszáz köböl kölest az én szegényeim szükségére; az én jószágomból ki nem hagyom vinni az gabonát, hogy az mi szegényeink ne éhezzenek!“ A szerdahelyi jobbágyok írják ugyanez időtájt a magyar kamarának: „cselekedjék ti nagyságtok oly Isten szerint, mint az szomszédságbeli földesuraktól látunk cselekedni, ki eféle adónak megengedésével, ki penig egynéhány száz mérő búzának kiosztogatásával táplálja szegény jobbágyit ! Ilyen dolgokról igen sokat olvashatunk az egykori levelekben! Az az önző és szívtelen XVI. század tehát mégsem volt olyan, amilyennek egyesek hiszik. Az egykorú leveleknél még többet beszélnek a végrendeletek. Van-e XVI. századi végrendelet, amelyik a szegénységről meg nem emlékezik ? Alig hisszük, hogy legyen. Még az olyan szívtelen és kapzsi főúr is, amilyen Dobó Ferenc volt, ispotályt (szegényházat) alapít, s bőségesen gondoskodik fentartásáról. Az ilyen ispotály vagyis szegényház a XVI. században igen sok volt. A katolikus urak és asszonyok is többet alapítanak, de még többet állítanak az új hit követői. Említettük már, hogy Zrínyi Kata (Forgách Imréné) a felvidéken az új hitnek legbuzgóbb terjesztője volt. Ez a mélyen érző, lelkes asszony megérdemelné, hogy jelesebb íróink tollakra fognák, s életét a maga valóságában föltárnák. Férjével a legboldogabb házasságot élte; egyik a másikat kimondhatatlanul szerette. Forgách Imre naplójában csak úgy ír feleségéről, mint a lelke másáról. A férjnek és a feleségnek egynéhány ismeretlen levelét is olvastuk a Batthyány hercegi család levéltárában. Ezek a szép magyar levelek is a köztük levő eszményi viszonynak gyönyörű emlékei. A kölcsönös szeretetet kiterjesztették rokonaikra és szenvedő embertársaikra is. Örömmel látják körükben rokonaikat. Az 1579. év őszén például igy hívják Batthyány Boldizsárt: „mely nagy kívánsággal akarjuk hallani (idejövetelüket), azt mi uram semmi nyelvvel ki nem mondhatjuk. Az én szerelmes hazámmal úgy várjuk régiül folyvást kedet, mint az Istennek irgalmát, kit értvén ked, immár mentsen meg bennünket ez nagy gondtól . . . kit ha meg mivel uram ketek, mennyi jó híre neve leszen ez egész magyar nyelven szóló emberektül, meg sem gondolhatja ketek!“ Mivel a trencséni uradalom írott emlékei, mindenütt Zrinyi Katát emlegetik, Zrinyi Kata idejéről és tetteiről szólnak, el kell fogadnunk, hogy a vallási intézményeket, az ispotályokat és a diáknevelő házakat maga Zrinyi Kata alapította és rendezte be. Azok a regulák tehát, amikkel e humánus intézetek éltek, Zrinyi Kata lelkének és szellemének voltak feledhetetlen termékei. Zrinyi Kata és férje a trencséni uradalom jövedelmének jelentékeny részét iskolákra, egyházakra és ispotályokra költötték. Ezzel, mint 3