Budapesti Hírlap, 1907. szeptember (27. évfolyam, 208-232. szám)
1907-09-01 / 208. szám
1907. szeptember 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (201. sz.) meg azt a segítséget, melyre rászorult, sőt ezek a szervezetek paralizálják munkásságában, megakasztják tényleg és elsorvasztják erkölcsi erejét. Ha a produktiv munka embere, csodálkozva, rémülve látja, hogy nem megy semmire. Ha pedig köztisztviselő, állami mérnök, bíró, tanár, annyi alkalma van elkeseredni, annyi csábításra akad, mely őt a rosszakhoz hasonlóvá akarja tenni, hogy csoda, ha ellentáll, ha megóvja idealizmusát, munkakedvét, jellemét. A tanulság ez: háborúban meg tudták védelmezni ezt az országot, az önkényuralomnak is ellent tudtunk állni, de a békében szervezni még mindig nem tanultuk meg. Miért nem tudjuk? Nem voltunk-e mi ezen a földön államalkotók, államszervezők, mind a mai napig? Honnét ez a pusztító méreg ereinkben? Nagy politikát tudunk talán csinálni, de mire való a nagy politika? Csak arra, hogy ennek alapján jó kis politikát csináljunk, azt a politikát, mely az arravalókat állítja a dolgok élére és a munkás ember munkájának sikerét biztosítja. Sokszor hódítottuk már meg ezt az országot, de amíg nem szervezzük igazán, végleg nem hódítottuk meg. Az állami tisztviselők mozgalma. írta Márkus Dezső dr., a Kúria kisegítő bírája. — Három közlemény. — ugyancsak országos értekezleten készülnek tárgyalni azokat a módokat, amelyeket helyzetük javítására célhoz leginkább vezetőknek fognak találni. Ennek a mozgalomnak országos jellege és országos fontossága egyaránt szükségessé teszi, hogy vele minden komolyan gondolkodó ember behatóan foglalkozzék. Hiszen az állami tisztviselők dolga nemcsak azoknak a százezreknek a magánügye, akiket az közvetetlenül érdekel, itt az állam igazgatásának és igazságszolgáltatásának nagy érdekeiről is van szó, melyek nyilvánvalóan szenvednek, ha joggal elégedetlen és valóban küzködő tisztviselőkre bizvák, míg okvetetlenül előbbre haladnak, ha ez állami feladatok ellátói mentesek a lelket és testet, a munkakedvet és becsvágyat egyaránt megölő, de legalább is nagyon bénító anyagi gondoktól. Állam és társadalom megkövetelhetik tisztviselőiktől, akik, bár különböző alakban és mértékben, hatósági jogkörrel vannak fölruházva, hogy az államnak és társadalomnak kulturális tényezői legyenek, magánéletük is példás, viselkedésük, de még szórakozásuk is mintaszerű legyen, arányban azzal a tekintélylyel, amelyet nekik az „imperium“ bármily csekély hányadának gyakorolhatása kölcsönöz. Nemcsak noblesse oblige, a hivatali állás is kötelez sokfélébe, amitől más ember, ha úgy akarja, teljesen mentes maradhat (persze nem gondolok itt sem a reprezentálásnak vélt dinom-dánomokra, sem a divat hóbortjainak szolgai követésére). Ámde „il est difficile á pensor noblement, quand on ne pense qu’à vivre“ — nehéz dolog nemesen gondolkodni, mikor az embernek csak az ad gondot, hogy miképpen élhessen meg. Ezt a szempontot pedig és azt, hogy a mindenképpen példás standard of life, valamint a folytonos szellemi továbbképzés és művelődés, tudásnak és élettapasztalatoknak szerzése, amelyet a tisztviselőtől megkövetelnek, alig érhető el az életszükségletek minimumának kielégíthetésére alapított javadalmazással, soha sem szabad szem elől téveszteni, mikor a tisztviselők illetményeinek megállapítása, különböző panaszaik megbírálása kerül szóba.ként történhetett volna, hogy mikor Ugróczy Borbála másnap gyanútlanul megjelent a franciszkánusok templomában, hát Paidli Mátyás uramat ugyan nem találta ott, de annál több kárörvendő és gúnyos tekintet meredt feléje? A leány bíborvörös arccal kisietett a templomból, s mikor észrevette, hogy a piacon az aszszonyok ujjal mutogatnak rá, riadtan hazamenekült. De csöbörből vödörbe esett, mert az ajtóban Horóczy Péter uram fogadta vésztjósló arccal. Az öreg szitkok özönével árasztotta el a leányát, s a nevén esett szégyen miatt a haját tépdeste. Borbála konok hallgatásba burkolózott és bezárkózott szobájába. Ezalatt Paidli Orbán főbíró uram megjelent a hivatalában. Sejtette, hogy valami nagy dolog történt, mert a merre jött, az egész után élénken vitatkozó csoportokat látott, s azt is észrevette, hogy közeledtére a vitatkozók egyszerre elhallgattak s a szokottnál is nagyobb alázattal köszöntötték. Ez kissé nyugtalanította, mindazáltal a világért sem kérdezősködött volna. Mihelyt a főbíró megjelent a városházán és belépett szobájába, jelentkezett nála Kaneider Ádám. Feszesen megállt előtte s igy szólt : — Jelentem tekintetes főbíró uramnak, hogy az éjjel a Szent Jakab-közben tetten és lámpás nélkül értük tekintetes Paidli Mátyás szolgabiró urat. Elfogtuk és behoztuk. Paidli Orbán kissé megdöbbent, de azért arcának egyetlen izma sem mozdult. Gyanúja tehát csakugyan alapos volt! Agyában villámgyorsan megfogamzott a csataterv. Feltette magában, hogy fiával végigjátsza a hivatalos komédiát. Ez a maga, amúgy is nagy tekintélyét meg fogja szilárdítani, a fiút pedig bizonyosan meggyógyítja. — Jól van! — szólt jéghidegen. — Küldje Ezek a panaszok, a melyeket évek óta a legkülönbözőbb változatokban hallunk, igen sokfélék, — hiszen minden szolgálati ágnak meg vannak a maga sajátos óhajtásai, a melyeknek teljesülésétől várja sorsának gyökeres javulását. Ezekkel a különleges kívánságokkal, melyek mindegyike önálló megvitatást érdemel, e helyütt, természetesen, nem foglalkozhatom. De nem térek ki ezúttal a szolgálati pragmatikának joggal sürgetett kérdésére sem. Mert a köztisztviselők szolgálati viszonyainak törvényes szabályozása, bármennyire szükséges is és bármilyen sok visszásságnak, sőt igazságtalanságnak is fogja véget vetni, éppenséggel nem fogja megszüntetni a fölhangzó panaszok közül a legfontosabbakat, azokat, amelyek onnan erednek, hogy sok állást rá nem termett személyekkel töltenek be, a protekció legkülönbözőbb nemének vagy politikai tekinteteknek eredményeképpen és azokat, amelyeknek kütforrása az illetmények elégtelensége. E két legfőbb panasz közül is, az elsővel nem kell behatóbban foglalkoznom. A protekciónak és a politikai szempontoknak közrejátszása a közhivatalok betöltésénél a nyilvános erkölcs kérdése. Azé a lelkiismeretességé, amely egyfelől a társadalmat hatja át akkor, mikor a küzügyeknek kizáróan közérdekben és az arra legalkalmasabbak útján intézése kerül szóba, másfelől pedig a kormányt, amelyre a közérdekek gondozását bízták, abban a föltevésben, hogy csakis olyanoknak juttat majd részt az ország ügyeinek intézéséből, akik arra minden szempontból a legméltóbbaknak látszanak. Téves azt hinni, hogy a rossz értelemben vett protekció (mert hiszen sokszor a legérdemesebb és legméltóbb is rászorul a szószólóra, ez a protekció pedig kívánatos és üdvös, főképpen a kormányoknak bűne és visszaélése. Sokkal nagyobb mértékben a társadalomé az, amely a magánérdeket mindig fölébe helyezi a köz érdekének és amely a legtöbb esetben a maga ezerféle eszközével valósággal kényszeríti az ügyek élén állókat arra, hogy bizonyos hivatalokat a jól beajánlott, de oda nem való személyekkel töltse be. Mennél erősebb és bölcsebb valamely kormány, annál könnyebben és szilárd irrrárirt ■i~iT~ - «a»*Budapest, aug. 31. (I.) Alig múlik el nap a nélkül, hogy a sajtóban ne találkoznánk az állami tisztviselők — e szót legtágabb értelmében használom e helyütt, — valamelyik csoportjának panaszaival. Legközelebb pedig az állami tisztviselők országos értekezletre gyűlnek egybe Szegeden, hogy bajaikat nyilvánosan föltárva, azoknak orvoslását megbeszéljék és megsürgessék. A birák pedig, akik az állam többi tisztviselőjétől, sajátos hivatásuknak megfelelő eltérő elbánást óhajtanak az állami alkalmazottak bő körében való éjjeli kóborlás, — bökte ki végre Ádám. A négy darabont, kiknek nem volt tudomásuk a súlyosabb deliktumról, helyeslőleg bólintott. Paidli Mátyás az öt marcona alak elszánt magatartásának láttára tisztában volt vele, hogy nem lesz jó ellenkeznie, mert a rövidebbet húzhatja. Azonfölül a hangos szóváltásra itt is, ott is nyikorogni kezdtek az erkélyablakok . . . — Jól van, veletek megyek, — szólt halkan. — Hanem ezt meg fogjátok keserűimi! És a kis csapat gyors menetben megindult a Maximilián-utca felé. így esett meg az a rettenetes csúfság, hogy Paidli Mátyás tekintetes urat, a nemes vármegye szolgabiráját lecsukták a városi darabontok. A városházán annak rendi és módja szerint megmotozták. Találták nála a következő dolgokat. Primo. A kabátja zsebében: egy nagy kapukulcsot. Secundo. A mellénye zsebében: egy kisebb kulcsot, melyről nem lehetett tudni, hogy hova szolgál. (Kaneider Ádám tudta.) Tertio. A másik mellényzsebben, a szíve fölött: egy kis, gyöngyhímzésű erszényben öt francia aranyat. Quarto. A nadrágzsebében, egy másik erszényben több körmöci aranyat, ezüst és rézpénzt. A corpora delictiket gondosan elzárták az őrszoba szekrényében, Paidli Mátyás urat pedig a kötelben. III. Másnap reggel lázban volt az egész város. Kaneider Ádám jól gyanított: négy darabonttársa csakugyan nem tudta megőrizni a titkot. De Kaneider Ádámért magáért sem merném tűzbe tenni a kezemet, mert különben mibe kend a nótárius és az esküdt urat, azután hozza ide a delikvenst. Ádám engedelmeskedett, de előbb a szekrényből kirakta az asztalra a corpora delictiket. Tudta már a szokást. Zántó Dénes vicenótárius és Szibezeder Joákim esküdt urak, akik ismerték már az esetet, nem voltak vele tisztában, hogy az melyik arcukat öltsék föl: az ünnepi eset-e, vagy a részvevőt ? Kissé ügyetlenül hajlongtak a főbíró előtt, aki nagy meglepetésükre csak úgy, mint máskor, eléjük sietett, kezet szorított velük s megkínálta őket helylyel a zöld asztal mellett. — Jó reggelt, domini spectabiles! Bizony súlyos ez a mai kázus . . . Kérnem kell pártatlan szeveritásukat... — Bizony szomorú egy . . . — Eset!... — akarta mondani Szibereder uram, de elharapta a szó végét, mert Kaneider Ádám már hozta a delikvenst. A jegyző és az esküdt lesütötték szemüket, mintha ők volnának a bűnösök. Ellenben Paidli Mátyás, bár arca sápadt volt az átvirrasztott éjszakától, dacosan szemébe nézett apjának. A főbíró nem akarta észrevenni a kihívó tekintetet. Közömbösen, mintha idegenről volna szó, utasítást adott a nótáriusnak a protokollum vezetésére, azután intett Kaneidernek. — A darabonttizedest illeti a szó. Mondja el, mit látott és mi a deliktum ? Kaneider apróra elmondta, hogy mit tapasztalt péntek éjjel a Szent Jakab-közben, nem feledvén el megemlíteni, hogy a tekintetes szolgabiró úr, miután az ablakon kiugorván, maga után bezárta a rácsot, mellénye zsebébe csúsztatta a kulcsot, ugyanazt, mely a többi corpus delicti közt ime ott szemlélhető az asztalon ... A nótárius szorgalmasan irta a depozitumot, míg a főbíró apró szemének szúró tekintetét .