Budapesti Hírlap, 1907. szeptember (27. évfolyam, 208-232. szám)

1907-09-01 / 208. szám

1907. szeptember 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (201. sz.) meg azt a segítséget, melyre rászorult, sőt ezek a szervezetek paralizálják mun­kásságában, megakasztják tényleg és el­sorvasztják erkölcsi erejét. Ha a pro­duktiv munka embere, csodálkozva, ré­mülve látja, hogy nem megy semmire. Ha pedig köztisztviselő, állami mérnök, bíró, tanár, annyi alkalma van elkese­redni, annyi csábításra akad, mely őt a rosszakhoz hasonlóvá akarja tenni, hogy csoda, ha ellentáll, ha megóvja idealiz­musát, munkakedvét, jellemét. A tanul­ság ez: háborúban meg tudták védel­mezni ezt az országot, az önkényura­lomnak is ellent tudtunk állni, de a bé­kében szervezni még mindig nem tanul­tuk meg. Miért nem tudjuk? Nem vol­tunk-e mi ezen a földön államalkotók, államszervezők, mind a mai napig? Honnét ez a pusztító méreg ereinkben? Nagy politikát tudunk talán csinálni, de mire való a nagy politika? Csak arra, hogy ennek alapján jó kis politikát csi­náljunk, azt a politikát, mely az arra­­valókat állítja a dolgok élére és a mun­kás ember munkájának sikerét bizto­sítja. Sokszor hódítottuk már meg ezt az országot, de a­míg nem szervezzük igazán, végleg nem hódítottuk meg. Az állami tisztviselők mozgalma. írta Márkus Dezső dr., a Kúria kisegítő bírája. — Három közlemény. — ugyancsak országos értekezleten készülnek tár­gyalni azokat a módokat, a­melyeket helyzetük javítására célhoz leginkább vezetőknek fognak találni. Ennek a mozgalomnak országos jellege és országos fontossága egyaránt szükségessé teszi, hogy vele minden komolyan gondolkodó ember behatóan foglalkozzék. Hiszen az állami tiszt­viselők dolga nemcsak azoknak a százezreknek a magánügye, a­kiket az közvetetlenül érdekel, itt az állam igazgatásának és igazságszolgáltatá­sának nagy érdekeiről is van szó, melyek nyil­vánvalóan szenvednek, ha joggal elégedetlen és valóban küzködő tisztviselőkre bizvák, míg ok­­vetetlenül előbbre haladnak, ha ez állami fel­adatok ellátói mentesek a lelket és testet, a munkakedvet és becsvágyat egyaránt megölő, de legalább is nagyon bénító anyagi gondoktól. Állam és társadalom megkövetelhetik tisztvise­lőiktől, a­kik, bár különböző alakban és mérték­ben, hatósági jogkörrel vannak fölruházva, hogy az államnak és társadalomnak kulturális tényezői legyenek, magánéletük is példás, visel­kedésük, de még szórakozásuk is mintaszerű le­gyen, arányban azzal a tekintélylyel, a­melyet nekik az „imperium“ bármily csekély hányadá­nak gyakorolhatása kölcsönöz. Nemcsak noblesse oblige, a hivatali állás is kötelez sokfélébe, a­mi­től más ember, ha úgy akarja, teljesen mentes maradhat (persze nem gondolok itt sem a rep­­rezentálásnak vélt dinom-dánomokra, sem a di­vat hóbortjainak szolgai követésére). Ámde „il est difficile á pensor noblement, quand on ne pense qu’à vivre“ — nehéz dolog nemesen gon­dolkodni, mikor az embernek csak az ad gondot, hogy miképpen élhessen meg. Ezt a szempontot pedig és azt, hogy a mindenképpen példás stan­dard of life, valamint a folytonos szellemi to­vábbképzés és művelődés, tudásnak és élettapasz­talatoknak szerzése, a­melyet a tisztviselőtől megkövetelnek, alig érhető el az életszükségletek minimumának kielégíthetésére alapított java­dalmazással, soha sem szabad szem elől tévesz­teni, mikor a tisztviselők illetményeinek meg­állapítása, különböző panaszaik megbírálása ke­rül szóba.­ként történhetett volna, hogy mikor Ugróczy Borbála másnap gyanútlanul megjelent a fran­­ciszkánusok templomában, hát Paidli Mátyás uramat ugyan nem találta ott, de annál több kár­örvendő és gúnyos tekintet meredt feléje? A leány bíborvörös arccal kisietett a temp­lomból, s mikor észrevette, hogy a piacon az asz­­szonyok ujjal mutogatnak rá, riadtan hazame­nekült. De csöbörből vödörbe esett, mert az ajtó­ban Horóczy Péter uram fogadta vésztjósló arc­cal. Az öreg szitkok özönével árasztotta el a leá­nyát, s a nevén esett szégyen miatt a haját tép­deste. Borbála konok hallgatásba burkolózott és bezárkózott szobájába. Ezalatt Paidli Orbán főbíró uram megje­lent a hivatalában. Sejtette, hogy valami nagy dolog történt, mert a merre jött, az egész után élénken vitatkozó csoportokat látott, s azt is ész­revette, hogy közeledtére a vitatkozók egyszerre elhallgattak s a szokottnál is nagyobb alázattal köszöntötték. Ez kissé nyugtalanította, mind­­azáltal a világért sem kérdezősködött volna. Mihelyt a főbíró megjelent a városházán és belépett szobájába, jelentkezett nála Kaneider Ádám. Feszesen megállt előtte s igy szólt : — Jelentem tekintetes főbíró uramnak, hogy az éjjel a Szent Jakab-közben tetten és lámpás nélkül értük tekintetes Paidli Mátyás szolgabiró urat. Elfogtuk és behoztuk. Paidli Orbán kissé megdöbbent, de azért arcának egyetlen izma sem mozdult. Gyanúja tehát csakugyan alapos volt! Agyában villámgyorsan megfogamzott a csataterv. Feltette magában, hogy fiával végig­­játsza a hivatalos komédiát. Ez a maga, amúgy is nagy tekintélyét meg fogja szilárdítani, a fiút pedig bizonyosan meggyógyítja.­­ — Jól van! — szólt jéghidegen. — Küldje Ezek a panaszok, a melyeket évek óta a leg­különbözőbb változatokban hallunk, igen sok­félék, — hiszen minden szolgálati ágnak meg vannak a maga sajátos óhajtásai, a melyeknek teljesülésétől várja sorsának gyökeres javulását. Ezekkel a különleges kívánságokkal, melyek mindegyike önálló megvitatást érdemel, e he­lyütt, természetesen, nem foglalkozhatom. De nem térek ki ezúttal a szolgálati pragmatikának joggal sürgetett kérdésére sem. Mert a köztiszt­viselők szolgálati viszonyainak törvényes szabá­lyozása, bármennyire szükséges is és bármilyen sok visszásságnak, sőt igazságtalanságnak is fogja véget vetni, éppenséggel nem fogja meg­szüntetni a fölhangzó panaszok közül a legfon­tosabbakat, azokat, a­melyek onnan erednek, hogy sok állást rá nem termett személyekkel töl­tenek be, a protekció legkülönbözőbb nemének vagy politikai tekinteteknek eredményeképpen és azokat, a­melyeknek kütforrása az illetmények elégtelensége. E két legfőbb panasz közül is, az elsővel nem kell behatóbban foglalkoznom. A protekció­nak és a politikai szempontoknak közrejátszása a közhivatalok betöltésénél a nyilvános erkölcs kérdése. Azé a lelkiismeretességé, a­mely egyfelől a társadalmat hatja át akkor, mikor a küzügyek­­nek kizáróan közérdekben és az arra legalkalma­sabbak útján intézése kerül szóba, másfelől pedig a kormányt, a­melyre a közérdekek gondozását bízták, abban a föltevésben, hogy csakis olyanok­nak juttat majd részt az ország ügyeinek intézé­séből, a­kik arra minden szempontból a legmél­tóbbaknak látszanak. Téves azt hinni, hogy a rossz értelemben vett protekció (mert hiszen sokszor a legérdemesebb és legméltóbb is rászorul a szószólóra, ez a protekció pedig kívánatos és üdvös, főképpen a kormányoknak bűne és vissza­élése. Sokkal nagyobb mértékben a társadalomé az, a­mely a magánérdeket mindig fölébe helyezi a köz érdekének és a­mely a legtöbb esetben a maga ezerféle eszközével valósággal kényszeríti az ügyek élén állókat arra, hogy bizonyos hiva­talokat a jól beajánlott, de oda nem való sze­mélyekkel töltse be. Mennél erősebb és bölcsebb valamely kormány, annál könnyebben és szilár­d i­rrrárirt ■i~iT~ - «a»­*­Budapest, aug. 31. (I.) Alig múlik­ el nap a nélkül, hogy a sajtóban ne találkoznánk az állami tisztviselők — e szót legtágabb értelmében használom e he­lyütt, — valamelyik csoportjának panaszaival. Legközelebb pedig az állami tisztviselők orszá­gos értekezletre gyűlnek egybe Szegeden, hogy bajaikat nyilvánosan föltárva, azoknak orvos­lását megbeszéljék és megsürgessék. A birák pedig, a­kik az állam többi tisztviselőjétől, sajá­tos hivatásuknak megfelelő eltérő elbánást óhaj­tanak az állami alkalmazottak bő körében­ való éjjeli kóborlás, — bökte ki végre Ádám. A négy darabont, kiknek nem volt tudomá­suk a súlyosabb deliktumról, helyeslőleg bó­lintott. Paidli Mátyás az öt marcona alak elszánt magatartásának láttára tisztában volt vele, hogy nem lesz jó ellenkeznie, mert a rövidebbet húz­hatja. Azonfölül a hangos szóváltásra itt is, ott is nyikorogni kezdtek az erkélyablakok . . . — Jól van, veletek megyek, — szólt hal­kan. — Hanem ezt meg fogjátok keserűimi! És a kis csapat gyors menetben megindult a Maximilián-utca felé. így esett meg az a rettenetes csúfság, hogy Paidli Mátyás tekintetes urat, a nemes vármegye szolgabiráját lecsukták a városi darabontok. A városházán annak rendi és módja sze­rint megmotozták. Találták nála a következő dolgokat. Primo. A kabátja zsebében: egy nagy kapu­kulcsot. Secundo. A mellénye zsebében: egy kisebb kulcsot, melyről nem lehetett tudni, hogy hova szolgál. (Kaneider Ádám tudta.) Tertio. A másik mellényzsebben, a szíve fölött: egy kis, gyöngyhímzésű erszényben öt francia aranyat. Quarto. A nadrágzsebében, egy másik er­szényben több körmöci aranyat, ezüst és réz­pénzt. A corpora delictiket gondosan elzárták az őrszoba szekrényében,­ Paidli Mátyás urat pedig a kötelben. III. Másnap reggel lázban volt az egész város. Kaneider Ádám jól gyanított: négy dara­bonttársa csakugyan nem tudta megőrizni a titkot. De Kaneider Ádámért magáért sem mer­ném tűzbe tenni a kezemet, mert különben mi­be kend a nótárius és az esküdt urat, azután hozza ide a delikvenst. Ádám engedelmeskedett, de előbb a szek­rényből kirakta az asztalra a corpora delictiket. Tudta már a szokást. Zántó Dénes vicenótárius és Szibezeder Joákim esküdt urak, a­kik ismerték már az ese­tet, nem voltak vele tisztában, hogy az melyik arcukat öltsék föl: az ünnepi eset-e, vagy a rész­vevőt ? Kissé ügyetlenül hajlongtak a főbíró előtt, a­ki nagy meglepetésükre csak úgy, mint máskor, eléjük sietett, kezet szorított velük s megkínálta őket helylyel a zöld asztal mellett. — Jó reggelt, domini spectabiles! Bizony súlyos ez a mai kázus . . . Kérnem kell pártat­lan szeveritásukat... — Bizony szomorú egy . . . — Eset!... — akarta mondani Szibere­der uram, de elharapta a szó végét, mert Kanei­der Ádám már hozta a delikvenst. A jegyző és az esküdt lesütötték szemüket, mintha ők volnának a bűnösök. Ellenben Paidli Mátyás, bár arca sápadt volt az átvirrasztott éj­szakától, dacosan szemébe nézett apjának. A főbíró nem akarta észrevenni a kihívó tekintetet. Közömbösen, mintha idegenről volna szó, utasítást adott a nótáriusnak a protokollum vezetésére, azután intett Kaneidernek. — A darabonttizedest illeti a szó. Mondja el, mit látott és mi a deliktum ? Kaneider apróra elmondta, hogy mit ta­pasztalt péntek éjjel a Szent Jakab-közben, nem feledvén el megemlíteni, hogy a tekintetes szolgabiró úr, miután az ablakon kiugorván, maga után bezárta a rácsot, mellénye zsebébe csúsztatta a kulcsot, ugyanazt, mely a többi cor­pus delicti közt ime ott szemlélhető az aszta­lon ... A nótárius szorgalmasan irta a depozitu­­mot, míg a főbíró apró szemének szúró tekintetét .

Next