Budapesti Hírlap, 1909. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1909-03-02 / 51. szám

1909. március 2. BUDAPESTI HÍRLAP (51. sz.) pártjára* nézve és az egész országra. Valaminek végre történnie­ kell, a mi véget vet a bizonyta­lanságiak s a mi a jövő eshetőségeire — a mit remélhetünk s a mitől esetleg tartanunk kell — nem kétes homályt, hanem tiszta fényt, átlátszó világosságot borít. Felszólalásunk — a mi bízvást fölkiáltás­nak is nevezhető — hatását mutatja nyilván az alább közölt levél, a­melyet közvetetlenül cik­künk megjelenése napján, a függetlenségi párt­ból (a függetlenségi párt hivatalos címjelzésével a kézirat papirosán) névtelenül kaptunk. Ez a nyilatkozat kiváló tollra, elmés okfej­tőre és a fordulatok áthidalásában és megokolásában ritka diplomáciai, simaságra vall. Örömmel közöljük ezt a nyilatkozatot, a­mely minden sorában egy ragyogó politikai el­mének eszmemenetét tükrözteti. A függetlenségi pártkörből érkezett köz­lemény ekképpen szól: Országos függetlenségi és III-as párt., Budapest, 1969. vasárnap, febr. 28. észrevételek a Budapesti Hírlap mai vezér­­cikkére. Teljesen igaz, hogy a bizonytalanság ab­ban a kérdésben, melyet — helyesen vagy hely­telenül — dominálévá tett az agitáció, t. i. a bankkérdésben, fölöttébb kényelmetlen és arra az időre, a­meddig tart, megbénítja úgy a kor­mány, mint a parlament akcióképességét. Az is igaz lehet, hogy a tájékozatlan és ideges közvé­lemény Kossuth Ferenc bécsi útjától valamely közvetetlen eredményt várt a helyzet tisztázása tekintetében. Ha pedig ilyent, várt és e várako­zásában csalódott, úgy ezzel ismét fokozódott a hangulatok ama kavarodása, mely a jelen órát oly kellemetlenül jellemzi. Ez mind igaz és igaz az is, hogy ez a hely­zet sokáig nem tartható. De hiszen arra, hogy sokáig tartson, senki sem gondolhat­ egy ideig — mondjuk egy­ pár hétig ~~ azonban el kell viselnünk, mert a dolog természete hozza magával így, a krízisnek idő­ előtti kitörése pedig az elérhető eredménye­ket és a kívánatos állandó alakulások lehetőségét veszélyeztetné. Ha egyesült erővel a kartel-bank megvaló­­sutására törekszünk. Ez volna a bankkérdésnek talán legideálisabb megoldása, mert az önálló át, ötven holdtól fölfelé az ezer holdakig alig van gazdaság, hogy juhot ne tartana. Itt a „ka­­patos pásztor" még ritka, — igaz, hogy az itteni juhász nem tiszta magyar, kivált származásra. Éppen a nagyon szép, barna ősmagyar arcok gyanúsak s a görög katolikus vallás többnyire nyomára is vezet az oláh származásnak. Hanem ez aztán olyan ősrégi pásztorfaj, hogy, akadnak köztük alakok, a kiket holmi kissé pityókos aténi polgár ma is faunnak nézne. Van egy het­ven esztendős juhászom; a hatvanas évek elején mint huszár Württembergben együtt szolgált azzal a Dobner kadéttal, a ki a debreceni kollé­giumból szökött meg a Bakonyba betyárnak s ott csapott a verbungos káplár tenyerébe; be­szélt róla az öreg, hogy a lábával olyan szépen tudott írni, mint más fiú a kezével. Ugyancsak az öreg őrzi a birkaráh gyógyításának egy ősi módját. (Ennek a birkabetegségnek a gyógyí­tása körül egész misztikus tudomány fejlődött a juhászok körében.) Úgy mondom el, a­hogy az öregtől hallottam. — Katonának rukkoltam. Debrecenből in­dultunk, mert a vasút csak Debrecenig járt. Apám kisért­ ki a tanyáról jó darabon s aszondta: Fiam, én már öreg ember vagyok, mire te visz­­szakerülsz katonáiktól, nem is élek tán, hanem te, azért juhász leszel megint, hát megtanítalak most a rüh orvosságára. Apám nem igen bajló­dott a birkával, de rühes soha nem volt az ő nyájában. Meg is tanított . . . Hej, tekintetes uram, szörnyűség az! Mondtam is édesapámnak mindjárt, hogy én azt meg nem teszem, ha kö­nyökig kopik is a kezem a rühelésbe. Hanem ha a tekintetes urunk annyira firtatja, elmondha­tom ... Ki kell választani a nyájból a legszebb, a legegészségesebb anyajuhot. A négy lábát drót­tal össze kell kötni, aztán a sütőkemencében ele­venen meg kell égetni. A­mikor úgy összeégett, hogy csak csupa szén, azt a szenet porrá kell bank eszméjét minden gazdasági rázkódtatás nél­kül valósítaná meg. Az osztrákok, a­kiknek ez a megoldás semmit sem árt, politikai okokból ber­zenkednek tőle, de Kossuth Ferenc nem vesztette el a reményt, hogy ezt az ellentállást legyőzi. Ennélfogva ma a követendő taktikának legfőbb törvénye: mindent kerülni, a­mi ezt a reményt veszéllyel fenyegetné. Már most, ha Kossuth ma azt mondaná, hogy a kartel-bank meghiúsulása esetén akár­­mily alakban megbarátkozik a közös bankkal, akkor Bécsben a kartel-bankról szólni sem le­hetne többé. Ha pedig eddigi nyilatkozatánál ha­tározottabb alakban azt mondaná, hogy ily eset­ben más megoldással, mint a teljesen önálló bank fölállításával szóba sem állana, akkor eset­leg ellenkező nyilatkozatokra adna alkalmat, a­mivel egyfelől ismét a mostani akció hatályos­ságát gyengítené, másfelől megnehezítené azt, a­mit kizártnak éppen nem tekinthetünk, hogy a kartel­bank meghiúsulása esetén a nemzet min­den ereje a teljesen önálló magyar bank eszméje körül tömörüljön, mert ez nagy mértékben függ a meghiúsulás körülményeitől; végül krízist idézhetne elő oly pillanatban, a­mikor a talaj még nem látszik előkészítettnek arra, hogy a függetlenségi párt egymagában vegye át a kor­mányt, minden új alakulás lehetőségét pedig épp ez idő előtti föllépéssel hiúsította volna meg. Ezek a nagy tekintetek parancsoltak bizo­nyos tartózkodást Kossuth Ferencnek; választa­nia kellett néhány hét kényelmetlensége és az egész jövő kockáztatása közt; választása nem le­hetett kétséges. A közvélemény lehet ideges, egyes csoportok nyugtalankodhatnak ; ebből szár­­­mazhatnak kellemetlenségek —■ senkire nézve nagyobbak, mint a kormányon levő férfiakra nézve, keletkezhetnek komoly bajok is,­­ de minden, bajnál nagyobb volna, ha ezek az ide­gességek és nyugtalanságok irányítanák oly fe­lelősségteljes állásban levő férfiak cselekvését, mint Kossuth Ferenc. Ilyenkor el kell viselni tudni a gyengeség vádját is, nyugodtan­ meg kell hallgatni és elolvasni azokat a fejtegetése­ket, melyek a vezetésre való képességet és hiva­­tottságot az embertől megtagadják és „egész fér­fiak“, „erős jellemek“­ szükségességét hangsúlyoz­zák, nem éppen kellemes célzatossággal. Mind­ezek nyugodt eltűrése a történet tanúsága szerint már sokszor volt az igazi lelki erő valódi pró­bája; most is az. Ismétlem, rövid időközről van szó, mely alatt a­ dolgok természetes lefolyását, kell biztosí­tanunk. Éppen az a párt várhatja be ezt a leg­­nyugodtabban, a­melynek kezében van a haza­térni s abból kell minden sózáskor egy csipetet a só közé keverni, így beszéli az öreg Juhász. Én pedig meg vagyok győződve, hogy a gyógyítás e módjának magyarázatát a régi pogány tűzáldozás szertar­tásában leljük meg. Ilyen ősrégi pásztor-fajta itt a miénk. Ezek még nem igen olvasnak újságot. A fiatalság fölveszen ugyan már egy-egy „urias“ ruhadarabot, de a fajta még ősrégi, a­mi sok mindenből kitűnik, nevezetesen abból is, hogy mennyire szeretik a kutyát. Szatmár és Sárköz mentén, széltében lóg most is magas állásokon a lóhús a kutyáknak.“" Gyerünk vissza Rodolf Mihályhoz a vö­­rösmezei majorba s álljunk szóba vele. Rohan elénk nagy lelkiismeretesen három kis hegyesfülü, fekete pumi. Iparkodnának még szaporábban, de kölönc a nyakukon, veri a tér­düket, figyelmeztetvén őket: lassan siess! — Kent kell megijedni, — mondja Mi­hály — csak barátságoskod­ik a’, nem bánt. — Adj’ Isten, Mihály! Mit csinál a fóka? — Hát csak öregelődnek, tekéntetes uram. Mihályon még magyar nadrág s csizma, de a kabát már polgári szabású; a magyarra gombolt mellényen ezüst óralánc s a tarisznya is csak aféle dísztelen szokmány­munka, a mi­lyet a keszthelyi vásáron a­ posta előtt árul a Szijjártó. A juh­ászkampón sincs semmi cifraság. — A kutyáknak mi nevük? — Az öreg, mert az az édesanyjuk, az a Madár. Amaz ott a Hangász, mer’ hogy mind­egyre muzsikál. De a legtöbbet érő ez e’, a Pi­cin! . . . Hogy miért Picin? . . . Hát hogy a nevéről hivjuk. De ért is ez a birkához, mindent. Csak szólni kell neki: eredj! Fordítsd el ükét!... Ne ereszd el arra ükét! . . . Egyszeribe a fóka elejibe fordul s nem is moccan az, egyik se. Hogy olyan csöndes ? Ha akarom ugat is. Eredj, Picin, ugasd üked­­lom legbiztosabb parlamenti tényezője: a több­ség. Hogy ebben az időközben is alkothatunk hasznos dolgokat, mutatja a parlament mostani működése. Hogy pedig a közel­jövőnek azt a kí­vánatos, sőt szükséges kialakulását, a­mely a nemzet összes ép erőit nagy nemzeti célok kiví­vására egyesíti, a mostani közös akció megza­varásával elő nem mozdítanék, hanem meg­hiúsítanék, az alig szorul bizonyításra. Nyugodtan várni tudni és határozottan cse­lekedni , mindegyiket a maga idejében: ez az igazi erő. Egy függetlenségi párti képviselő. A helyzetnek ilyetén nyugtató megvilágí­tására csak annyit jegyzünk meg, hogy nagyon kívánatos volna, ha a függetlenségi párt magáévá tenné az e levélben kifejtett fölfogást. Mára volt tervben a parlamenti bankbi­zottság ülése. De a bizottságnak függetlenségi tagjai elhatározták, hogy ma előzetesen tartanak a maguk részéről bizalmas értekezletet, a­melyen maguk tartásáról határoznak; a bizottság plená­ris ülését holnapra határozták. Meg kell állapítanunk, hogy a párt egy ré­szében élénk izgalmat láttunk, a­mi bizonyára a Budapesti Hírlap vasárnapi föllépésének kö­vetkezménye. Hallottunk olyan hangokat, hogy még ezen a héten provokálni kell a képviselőház döntését a bank kérdésében. A folyosón Justh Gyula házelnök hangoz­tatta újólag a függetlenségi párt kötelességét a bankkérdésben, így szólt a többi közt: — Ha sem az önálló bankot, sem a kartel­­bankot megvalósítani nem lehet, akkor meg­obstruál­juk a bankszabádaknat, mert azt semmi esetre sem hosszabbítjuk meg. A Ház elnöke később odament Andrássy Gyula grófhoz és ezt mondotta neki: — Végre dűlőre kell vinni a bank dolgát. Még e héten dönteni kell róla.! — Te föltétlenül akarod az önálló bankot? — kérdezte Andrássy. .— Igenis, föltétlenül ragaszkodom hozzá!. — Ez a baj! — jegyezte meg Andrássy Egy másik csoportban valaki szenzációs fölfedezés gyanánt hirdette: — Tegnap Andrássy Gyula gróf belügy­miniszter is Bécsben volt. Látták megérkezni este a keleti pályaudvaron. A szenzációt Semsey László gróf oszlatta el, a ki élénk derültség közben tudatta, hogy Andrássy Gyula gróf tegnap Pápán volt láto­gatóban. _____________ 3 Iszkolt nyomban a kis fekete jószág. Meg­kerülte egy iramod­ással a falkát, ugatva, mintha pörölne velük s a birkák szepegve dugták össze fejüket, tudakolták egymástól, sugdosva: miért haragszik most úgy ránk a Picin, a mikor mi semmit sem vétettünk? . . . Egyet füttyent Mihály — s a dolgavégzett munkás önérzetes nyugalmával ballag vissza mellénk a Picin. — Ilyenkor megcirógatom. Hogy tudja, hogy van neki böcsülete. Hanem a faragást, azt kissé szinte lenézi Rodolf Mihály. Egyéb a juhász dolga, nem a faricskálás. Az állaton legyen a szeme. Megfize­tik érte, hát a dolgát végezze! Böcsületes, tiszteletreméltó okoskodás lesz, ez. Én szállítom néked a munkát, te szállítod nékem érette a bért, — adunk s veszünk egy­mástól, a mint dukál. Ez a szolid, józan üzleti felfogás. De ugy­e, mintha hijjával volna annak a temperamentumnak, a mi magyarossá teszi a magyar ember munkáját? ... — Aztán mi a fizetség a dologért, Mihály ? — Évente huszonöt pengő pénzben, tizen­nyolc mérő gabona, egy hold kukorica, egy hold rét, két darab marhatartás, öt­­sertés disznó é­s egy fertály kert, — mondja igen elégedetten. — Mert a faricskálásból meg nem élünk, tekin­tetes uram . . . Nékem nincs is hozzá türelmem. Azt tartom, nem is igen tud az őrizni, a ki a kusztorával vesződik. Annak nincs is arra az esze. Szent igaz ugyan, innen-om­ajd elfogy már a birka s jó annak, a ki máshoz is sejdint. Ha rám majd pénzt is kereshet a faragással ?!... Ez is becsületes, józan üzleti okoskodás, — és ugy­e, száz esztendő sem tudta kipusztítani Mihályékból a német természetet? És ugy­e, nem azért van művészi készség és hajlandóság a magyar pásztorban, mert pásztor, hanem azért, mert magyar.

Next