Budapesti Hírlap, 1909. június(29. évfolyam, 128-153. szám)

1909-06-01 / 128. szám

BUDAPESTI HÍRLAP (128. sz.) 1909. június 1. olyan férfiú terjesztette föl, a­ki a korona tanácsá­ban ül. Kétszeresen érdekessé teszi a tartalom, a­mely állítólag nem más, mint a függetlenségi párt kormányprogramja. Ebben az emlékiratban ki van fejtve, hogy a függetlenségi párt minő föltételekkel vehetné át Magyarországon az ügyek vitelét és minő kezességet nyújthat a békés állapotoknak Magyaror­szágon való létrehozására és föntartására. A császár előtt fekvő memorandumnak nem, Kossuth Ferenc a szerzője. Kern a függetlenségi párt látható feje az, a­ki a maga és pártja szolgá­latait fölkínálja a koronának. Nem lehet megállapí­tani, hogy Kossuth mennyire értett egyet az emlí­tett emlékirat tartalmával, mer­t a­hogy a nyilvános­ság és a még mindig fönnálló Wekerle-kormány tag­jai informálódtak, Kossuth szolidárisnak mondotta magát azzal a kibontakozási tervvel, a­mit Wekerle terjesztett a császár elé. A korona ezt a tervet nem utasította vissza és nem hiúsultak meg a tárgyalá­sok azokkal a tényezőkkel, a­melyek a tervet keresz­­tülvinnék, ha a király azt elfogadja. Kossuth kar­­társaival szemben obligóban van és más kibontakozási tervet nyilvánosan nem támogathat. A politikában kiválóbb jelentőségű titokzatosságok vannak, mint akárhol másutt és van arra támasztékpont, hogy a memorandumhoz esetleg Kossuth hozzájárul. Mert ez a terv attól a csoporttól ered, a­mely biztosan és céltudatosan követi a maga politikáját; attól a cso­porttól, a­melyik egyre nagyobbodott, míg aztán Kossuth többé nem merészkedett vele szembehelyez­kedni. Milyen árért akarja a függetlenségi párt a kormányzást átvenni ? A memorandumban megvan erre pontosan a felelet. Röviden és velősen így szól: A Kossuth-párt egyszerűen kevesebbet kíván, mint Wekerle dr. és Andrássy gróf. Az emlékirat nyíltan és becsületesen megvallja, hogy a függetlenségi párt — Bismarck kifejezését használva — a nyeregbe óhajt jutni, mert reméli, hogy azután maga is tud már lovagolni. Garanciákat nyújt az egyeduralmáért és a hatvanhetesekkel való végleges szakításért. Jól jegyezzük meg, nem a hatvanhetes politikától való elszakadásról van szó, mert azt maguk fogják tovább folytatni. Minden katonai követelést sutba akarnak dobni, gazdasági különválási törekvéseket elméletben hirdetni, de gyakorlatban megvalósítatlanul hagyni, sőt még a külön bankról is lemondani. És ez a legszenzációsabb az emlékiratban. Min­denki azon töpreng, hogy miként lehetne a bank­­kérdéssel dűlőre jutni, ekkor megjelenik a színtéren a varázsló és boszorkányos gyorsasággal megoldja a gordiusi csomót. A terv a következő: A császár tiszta függetlenségi kormányt nevez­zen ki. A kabinet kötelezettséget vállal: az összes állami szükségletek kielégítésére, a választójogi reform keresztülvitelére,­­ az annexió és az annexiós költségek parlamen­táris elintézésére, újonclétszámemelésre, meg a katonai követe­lések teljesítésére, és minderre engedmények nélkül. A császárnak csupán beleegyezését kell adnia ahhoz, hogy a magyar országgyűlés határozatilag mondhassa ki­ az önálló bank megteremtését. Arról már aztán szolidárisan kezeskedik a kormány, hogy ez a határozat a gyakorlatban meg ne valósíttassék. A A kormánynak csupán az lenne megengedve, hogy a se színház, se kereskedelem, sem akármilyen egyéb életjelenség. Ha a Londonban folyó küzdelemnek ha­­ottja lesz, akkor ez csak a Star-menager, a férfi­­primadonna lehet. A­ki csak egy kicsit konyit az ottani viszonyokhoz, az tudja, hogy ez az el­­találózás örömet fakaszt minden színjátszás kedvelőből. A primadonna-rendszer nem csábít­­tat senkit nálunk sem­, hát még ha az a prima­­lonna férfi, mint az angoloknál. Diadal lesz az állandó, szilárd, műsorral bíró nemzeti színjátszás megteremtése, melynek elsőbb akadályozói mindig a színjátszók voltak densontól Irvingig végig az egész vonalon. Nálunk régen megvan, a­mi után ők álr­­oznak, de félő, hogy a kozmopolitizmus fertő­ébe fullad hova hamar. Oka pedig a magyar le­­vegő hiánya és a nemzeti nyelv elsilányodása esz. Azt hiszem, a hiba gyökere abban van, hogy a modern magyar dráma nem fakad magyar ér­ésből. Ez okozza a levegőtlenséget, ez teszi ma­gyartalanná hangját. Hiába, a művészetben ér­ésből fakad a tudás, a tudás maga még nem te­­rmt érzést. Hiába tud valaki jól magyarul, ha nem érzi a nyelvet, nem magyar. Lehet névre, skálázottságra, honosságra magyar, ha nem tud magyarul érezni, irhat okos és szép darabot, de sem magyart. A históriás drámaíró hiába „oknyomoz", látja a könyveket és múzeumokat. Összehord­­hatja az összes bizonyító anyagot, azért mégis sok az érzés útján bizonyíthat. Tudása meg­­égíti érzését, megerősíti intuícióját, de ha nem képviselőházban határozatot provokáljon és gondos­kodjék az önálló bank megvalósításának előkészüle­teiről. Engedjék meg neki, hogy tárgyaljon pénzügyi szakemberekkel és csoportokkal. Kidolgozza az alap­szabálytervezetet, a magyar bankjegyeket tervezze meg és a döntő pillanatban, 1910 végén mondja ki az uralkodó a vétót és az önálló bankról szóló tör­vény szentesítését egyszerűen tagadja meg. Ennek a kibontakozási tervnek a megteremtői, a­mely mint kultúrtörténeti dokumentum a politikai programok históriájában egyedül való, az apostoli király személyét be akarják vonni egy különös me­részségű manőverbe. Hirtelen nyilvánvalóvá válnak az egész bank­akció titkos mozgató rugói, a­mik a kabinet bukásá­hoz és a mai kuszáltsághoz vezettek. Hogy a memo­randum szerzői teljes komolysággal vélekednek ter­vükről, az tisztára megmutatkozott. Az emlékirat alig jutott az uralkodó kezéhez, már­is felhangzot­tak az ujongó kiáltások, mintha kinyíltak volna a paradicsom kapui. Közölték a meglepődött világ­gal, hogy most már a császár közvetetlenül fog tár­gyalni a függetlenségi párttal — és hogy a hatvan­hetesek halálra vannak ítélve. Hogy pedig a koronánál a jóakaratot biztosít­sák, titkos utakon összeköttetést igyekeztek szerezni a Belvederével. A színfalak mögött történő esemé­nyeibe beavatott személyiségek a megmondhatói annak, hogy mik folytak le ezeken a titkos értekez­leteken, a­mely értekezleteken Kristóffy exminiszter tárgyalt az utóbbi hetekben Bécsben ennek a csoport­nak bizalmi embereivel. Magyarország politikai színházában egyre ér­dekesebb színjátékokat adnak elő. Azonban a leg­újabb darab a Nestroy-féle régi recipe szerint ké­szült. Rá lehet vonatkoztatni azt, hogy: „Földszin­ten és az első emeleten." Míg lent Wekerle, Andrássy és Apponyi fáradozik az elfogadható kiegyezésen, addig fönn az ellenesek „király-hívó“ játszmánál ülnek. És Kossuth, úgy látszik, hol a földszinten, hol meg az első emeleten kikicel. * E szenzációs közleménnyel szemben Kossuth Ferenc ma a következő cáfolatot adta ki: A Magyar Tudósító jelenti: „A függetlenségi párt kibontakozási terve." cím alatt a Neue Freie Presse pünkösdi számában egy közlemény jelent meg, a­melynek értelmében a függetlenségi párt egy része memorandumot intézett volna a királyhoz, a­melyben a válságból való kibontakozásra nézve ja­vaslatot terjeszt a felség elé. Erre nézve a Magyar Tudósító munkatársának alkalma volt beszélgetést folytatni Kossuth Ferenc kereskedelemügyi mi­niszterrel, a­ki határozottan kijelentette, hogy ilyen memorandumról egyáltalában nincsen látomása, de még egy percig sem hiheti, hogy a függetlenségi párt tagjai közül bárki is ilyen memorandummal terhelte volna ő felségét. Az állítólagos memoran­dum több részletére vonatkozólag a miniszter egye­nesen azt mondotta, hogy csak egy őrült agyában születhetnek ilyen gondolatok. Nyilatkozik a szenzációs kibontakozási tervről Kristóffy is, a­ki a Keleti Értesítő útján a követke­zőket mondja el: A Neue Freie Presse pünkösdi számában a függetlenségi párt kibontakozási tervéről megjelent lüktet benne a szerető érzés, üres adatgyűjte­mény és eleven képsorozat marad darabja. Mi adja meg például az Endre és­­ Jo­hannánk óriási erejét? Mi hatásának titka? Csakis az érzés forrongó, igaz magyar volta. A világító hatásokat az teremti meg, valahányszor magyar van a színen, a különbözőség bizonyítá­sát segíti, ha az idegen levegőt rajzolja. A legmélyebb tudás sem pótolhatja a mély érzést. Ez a kettő karonfogva halad. A mély ér­zés teremt mély gondolkozást. Együtt adják a dráma igazságát. Ha pedig valamelyik gyen­gébb, csakis a tudásé bocsátható meg, az ér­zésé soha. A színpad és színjátszás átültető, elhe­lyező hatása kétségtelen. A legbizonyosabb módja a dráma, valami eszme, ízlés, forma, szo­kás továbbpalántálásának. Nemcsak a hazafi ér­zések terjesztésére, de minden életjelenség fej­lesztésére kiváló eszköz a színpad.­A közönség kétségtelenül rabja benyomá­sainak. A könyv sose képes ezt a célt oly erő­teljesen szolgálni, mint a színpad. Az értelem is közvetít, de az érzékek hatalmasabbak s az ér­zésvilág kinyitása óriási kapu, melyen át be­tódul a lélekbe minden, a­mi bár a legcseké­lyebb hatással lehet rá. Ne legyünk kozmopoliták a dráma levegő­jében, ne legyünk magyartalanok hangjában. A közönség elviszi magával mindkettőnek hatását s a legkisebb baj, a­mit ez teremt: a nemtörődömség. Ma hallja, holnap már vallja, holnapután nem bánja, így is jó. Megértem, tehát magyarul van. Elfogadom, mert egy ké­­nyelmesebb­ cikk önmagán viseli a valótlanság­­bélyegét. A terv­nek az az alapgondolata, hogy a korona és a parla­menti többség megegyezzenek az ország egyenes be­csapására, annyira a lehetetlenség szférájában mo­zog, hogy ennek megcáfolása még csak nyomdafesté­ket sem érdemel. Föl kell tennem, hogy a bécsi vi­láglap vagy misztifikáció, vagy egy nagy tévedés ál­dozata. Azt hiszem, hogy a jelen esetben az utóbbiról van szó. A Presse cikkírója úgy látszik, hallott vala­mit arról a tervről, a­mely az összes vitás kérdések­nek kikapcsolása és az új parlamentre való áthárí­tása mellett, a kibontakozás alapjául az általános, titkos és egyenlő választói jog sürgős megvalósítá­sát jelöli meg, a­mely terv függetlenségi körökben tényleg komoly tanácskozások tárgya volt. Ámde ez nem újság. Ezt a tervet Holló Lajos képviselő a füg­getlenségi pártkörben csak a napokban leplezte le, és ennek nyomán két tekintélyes budapesti lap, a Buda­pesti Hírlap és a Pester Lloyd részletesen is ismer­tette. És hogy a bécsi lap cikkírója mégis jónak látta ezt a tervet szenzációs kétszersült gyanánt az ismert fantasztikus alakban újból föltálalni, ez csak azt a forrást jellemzi, a­melyből a szóban levő cikk ered, és a­hol mindig készen állanak minden oly kibonta­kozási tervet kompromittálni, a­melynek az általá­nos, titkos és egyenlő választói jog az alapja. A fen­tiekből önként következik, hogy a cikknek az én sze­mélyemre vonatkozó része is szemenszedett valótlan­ság, mert én sem Bécsben, sem Budapesten semmi­féle kibontakozási tervről, annál kevésbbé a szóban levőről, senkivel a mai parlamenti pártokból tárgya­lást nem folytattam. Még csak azt sem tudom, hogy valamelyes­­j kibontakozási terv feküdnék a király aszta­lán. Ha azonban ilyen terv létezik, és annak az általános, titkos és egyenlő választói jog sürgős meg­valósítása az alapja, bárkitől is eredne az, én ezt a tervet, a magam szerény hatáskörében, szívesen fo­gom támogatni, akár tetszik ez a plurális 67-eseknek, akár nem. Az osztrák kormány válasza. A Fremdenblatt írja: Egy budapesti lap a füg­getlenségi párt köréből vett értesülés alapján azt a jelentést hozta, hogy a magyar kormány Wekerle dr. miniszterelnök kibontakozási javaslatának a monarkia két állama között való viszonyra vonatkozó részét illetően az osztrák kabinettől jegyzéket kapott. Mint velünk közük, ez a hír nem felel meg a té­nyeknek. Az osztrák kormány válaszát Wekerle dr. miniszterelnökkel, a­ki rövid idő múlva Bécsbe fog érkezni, személyesen fogja közölni. Kossuth és a trónörökös. r­­ A Neue Freie Presse pünkösdi számának ve­zércikke, szépirodalmi formában, két excellenciás öreg urnák a trónörökös parkjában folytatott beszél­getéseként előadva, azt a témát tárgyalja, hogy Kos­suth Ferenc szeretne audienciára menni a trónörö­köshöz. A politikai körökben feltűnést keltő cikknek a veleje a következő: Kiindul abból, hogy célzást tesz a tragikus végű Teleki László gróf történetére. Azután folytatja okos­­kodását: Tegyük föl, hogy Kosuthot fogadják a Nem vagyok filológus és nem óhajtok nagyképűsködni. Hanem mégis csak megdöb­bentő, mikor a színpadról hall az ember ilyes­mit : Biztosan eljön ? Biztosan ott leszek, vagy: Mit kezdjek most ezzel? Eljegyeztem magam­nak! Mi van veled? És tovább. Senki se firtatja, hogy a biztos és bizo­nyos mégis csak különböző jelentőség? A menni és jönni használata pedig fölháborító. A tájszólásokról nem is akarok beszélni. Sokszor annyiféle ez, a­hány színjátszó van a színpadon. A kijjjé! közözött! töllle! bútor! búcsú! csak úgy röpköd, összekeveredve a fel­jebb írott csinos hangzású germanizmusokkal. A betű-sikkasztókat nem is említem. Azér, miér, pézér s igy tova. A dráma nyelvéről, a zamatról, melegség­ről, mely a magyar érzett beszéd félreismerhe­tetlen sajátossága, nem is merek beszélni példák­ban. A szófüzés, mondatszerkesztés, a jelzők használata olyan rémes zűrzavarban és okvetet­­lenkedő összevisszaságban hemzsegnek, hogy rendesen értelmetlen a beszéd. A közönség jámborabb része önmagát vá­dolja ilyenkor. Nagyon szépet mondtak. Bizo­nyosan bennem van a hiba, hogy nem értem. Restelli és átallja bevallani ezt s igy esetleg még valami titokzatos nagyságnak, mélyértésű­­­nek hiszi, a­mi voltaképpen nem egyéb, mint a zagyvaság. Nálunk még a helyesírás is ingadozó. Alig irányítja, tisztogatja valaki a nyelvet. A színpad rendeltetése a nyelv tisztaságá­nak­ megóvása, hivatása továbbfejlesztése, köte­lessége nyelvünk szeretete. 3

Next