Budapesti Hírlap, 1909. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1909-09-01 / 206. szám
1909. szeptember 1. A keleti államokban, hol az ortodoxia uralkodik s a juliáni naptár a mértékadó, ez átalakulás lassú folyamatnak indult meg, mert senki sem érezte nagyobb sürgősségét. Nem így nálunk, a mi felekezetközi viszonyaink közt, különösen a Rómával hitelvekben egyesült görög katolikusokra nézve, akik a polgári és egyházi időszámítás eltérésének, a két naptár kvalitásának minden terhét, nyűgét s kellemetlenségeit viselték. Régóta érzik már ezek, hogy csak a naptárreform segítségével múlhatnak bajaik, s ebben az indító lépést nekik kell megtenniük. De azt is tudták, mennyire kényes föladat ez, nemcsak a kelet konzervatív szelleme, hanem Róma toleráns magatartása irányában is, melyet zavarba hozni nem tanácsos s a megoldást ezzel nehezíteni nem szabad. Pionírnak a budapesti görög katolikus hitközség állt a mozgalom élére, Szabó Jenő főrendiházi tag és Melles Emil apátplébános körültekintő, tapintatos vezetése alatt. Ez a hitközség fordult kérelmével a római szentszékhez, mint exponált helyen eléggé elszigetelten működő egyházi szervezet, melynek a kettős naptárrendszer a legérzékenyebb károkat okozza , a naptáregyesítés rá nézve a legsürgősebb. Múlt tavasszal hozta meg határozatát a hitközség; húsvétkor szólíttattak a hívek a temploma szószékéről csatlakozásra a szentszék elé szánt kérelem dolgában, mellyel fölterjesztették jogos panaszaikat. Kifejtette a folyamodvány a pápa előtt, mennyi bajt okoz a kettős naptárrendszer, mennyi komoly, sőt szent érdek kívánja az egyesítést hitéleti, családi és társadalmi szempontból. A görög katolikusok nem bírhatják ki tovább azokat a károkat, amikkel összes ünnepeiknek a juliáni naptár szerintvaló elkövetkezése jár. Az ő életük így másképp van berendezve, mint a többi emberé, sőt másképp, mint ahogy magával hozná saját kenyérpályájuk, az üzleti és forgalmi viszonyok közössége, a vásárok és munkai nyugvó napok általános rendje, amik tőlük alkalmazkodást kívánnak, de a külön naptár ezt megnehezíti nekik. Káros így a befolyás a hitbuzgalomra is a görög katolikus nagy ünnepeken, amik a Gergely-naptár hétköznapjaira esnek; kárt szenved családias jellegű zománcuk, nem is lehet megadni kellőképp a módját karácsony, húsvét és pünkösd idején, ha ezek a sátoros ünnepek az ily alkalomra berendezett szezonpiac zárta után, post festa következnek el. A higgadt és egészen tárgyas fölterjesztés annál kevésbbé téveszthető el a római szentszéknél hatását, mert az illetékes propaganda üdei comissionál a mértékadó tényezők előzőleg szintén közbenjártak. A hercegprímás megbízásából az ő esztergomi helynöke, Rajner püspök már tavaly volt Rómában, hogy a szentszéket más egyházpolitikai kérdések kapcsán a naptáregyesítés dolgában is behatóan informálja. Másfelől Apponyi Albert gróf kultuszminiszter a közös külügyminisztérium útján vatikáni diplomáciánk közreműködését vette igénybe s Szécsen gróf nagykövet lelkiismeretesen megfelelt missziójának. De sok jóakarat mutatkozott a propaganda fidei elnöke, Gotti bíboros s az előadó Rotteri pápai kamarás részéről is. Gyorsan letárgyalták a naptáregyesítés kérdését, kieszközölték a pápai hozzájárulást s a folyamodvány — alig négy hónappal a fölterjesztés után — ime leérkezett, jóváhagyó záradéka pedig már holnap, szeptember 1-én életbe lép. Eszmei ellenvetése a Vatikánnak valóban nem lehetett volna, hisz a Gergely-naptár kiterjesztése a keleti szertartású katolikusokra, régi óhajtás a római szentszéknél, s most öröme telhet benne, hogy a megvalósulás felé indul. De maga nem akarta e formai kérdést indítani vagy irányozni, nehogy vele visszahatást keltsen az ortodox világban, az ügy továbbfejlődésének rovására. Várakozó álláspontja mellett maradt, melyből csak az mozdíthatta ki, ha a szükséges reformot a hívek maguk kérik meggyőzően, s ezt önként teszik, menten minden külső kényszertől vagy felsőbb nyomástól, amik a Vatikánra presszionálóan hatnának. E feltételeknek a budapesti hitközség folyamodása teljesen megfelelt, azért is érte el gyorsan és akadálytalanul a kérelem célját. ’ ! ' • Az elintézésben fontos elvi mozzanat, hogy az engedelent egyetlen hitközségnek adatott meg s hogy a Vatikán ez ügyben a legkisebb szervezeti egységgel is szóba áll, ha bizalommal fordul hozzá. Ez biztató előjel, sőt precedens, hogy a többi görög katolikus hitközség szintén célt érfürdés közben Villa-Rosa hercegnő enigmatikus két szemébe és hogy a maga honfitársnője egy cseppet sem enigmatikusan nézett vissza. Egy cseppet sem. Sőt. Egész nyíltan volt a szemében olvasható. Te tetszel nekem szőke fiú és remélem, hogy van bátorságod. Szóról-szóra ezt lehetett olvasni a hercegnő szemében. De nem csak a pommerániai dragonyos tanult volt meg az asszonyok szemében olvasni, hanem az osztrák ulánus ezredbe szakadt székely kapitány is. Sőt a székely még jobban. Két nap alatt Radványi tisztában volt azzal, hogy az ő szerencsecsillaga már belefult a tengerbe Villa-Rosa hercegnőnél. De Attila utódait nem faragták olyan fából, hogy belenyugodjanak a saját kudarcukba. A más kudarcába szívesen belenyugosznak. Radványi is, amikor kétségtelen bizonyítékai voltak arról, hogy ő már csak egy kényelmetlen valaki a maga honfitársnője szemében, egy este, amikor sokan voltunk fönn a kaszinóban — két pohár pezsgő közt — igy szólt hozzám: — Te Gida, nem ettem sárkefét, hogy párbajban szitává lőjjem a németet és ezzel, mint a nyeregből kivetett szerelmes, nevetségessé tegyem magam, hanem azt siculus nobilis de genere primorii szavamra mondom, hogy ezt a Knochendreschert holnap röviden belefojtom a tengerbe . . . Nevettünk. Azután koccintottunk egy utolsót és azután aludni mentünk . . . Másnap a fürdőben — én már régen nem gondoltam az egészre — Radványi Villa Rosa hercegnő előtt úszóversenyre hívta ki a pommerániáit. A csontos izomtömeg kitűnő úszó volt és is szives-örömest fogadta el a kihívást. A parttól mintegy ezerméternyire valami bója volt lehorgonyozva és az előttünk megbeszélt föltételek hetne e példa után, ha ugyanazt teszi, amit a budapesti görög katolikusok cselekedtek. Róma nem fog elzárkózni az osztó igazság elől: quod um justum, altero aequum. Épp ezért méltán örvend most együtt budapesti hitrokonaival az a sok száz görög katolikus hitközség, melynek papjai és világi hívei az eperjesi és munkácsi egyházmegyében már egy évtized óta sóvárogva készülnek a naptáregyesítési munkára s az ebből következő egyéb reformokra hitéletük külső területén. Az időszámításban a nemzet egyetemével helyreállt közösség természetszerűen vonja maga után a többi szál szorosabbra fűzését. Ezek közt legfontosabb és legérzékenyebb a nyelvkötelék, amiben a görög katolikus magyarság húzta idáig a legrövidebbet. A naptáregyesítésnél elért kedvező eredmény előírja a módszert, ahogy nyelvi területen is sikerre juthatnak a magyar hívek a Vatikánnal, nem ugyan az oltárnyelvre nézve, melynek dolgában Róma konzervatív és intranzigens, hanem az istentiszteleti nyelv körül, hol az életnek mindig készséggel tett a Vatikán engedményeket, mihelyt azok szükséges voltáról meggyőződött. őszintén örvendünk görög katolikus honfitársaink naptári elkülönözöttségének megszűntén, s óhajtva várjuk, hogy a nemzet egyetemére e kedvező kilátású fordulat Budapest példája szerint a többi görög katolikus hitközségek hasonló buzgalmából mielőbb általánossá váljék. A budapesti hitközséget üdvözöljük elért sikeréhez. A további eredmények majd megérlelődnek, mire idejük elérkezik, ha meg nem szűnünk addig is dolgozni bennük. A tanító politikai joga. A szegedi katolikus nagygyűlés alkalmával, mint tudósítónk jelenti, sok szóbeszédre adott alkalmat Csongrád vármegye tanfelügyelőjének egy hivatalos irata, a melyet megmutattak több püspöknek és világi vezetőembernek. Az az írás eltilt egy tanítót attól, hogy a katolikus népszövetség mozgalmaiban részt vegyen. Az érdekes irás, a melyet a néppárt interpelláció tárgyává készül tenni, 2050—1909. számmal kelt s a dorozsmai állami elemi iskola igazgatóságának szól, a következőkben : A csongrádvármegyei közigazgatási bizottság június hónap 14-én tartott ülésében fölszólalás társzerint a két versenyzőnek ki kellett úszni a háromszínű hordóig, hogy azután egyszerre zúdulva eligyekezzenek a hercegnőhöz, aki a sekély víz határán várt a versenyzőkre rendes társasága körében. Elindultak. Lassú, kimért tempóban úsztak mind a ketten és félóránál hosszabb ideig haladtak, amig elérték a bóját. Nekünk már vacogott még az aránylag meleg vizben is a fogunk, mire kiérhettek. Kiérhettek mondom, mert a hullámok miatt nem láthattuk az úszókat. Egyszerre, úgy háromnegyed óra múlva, veszett segítségkiáltásokat fújt felénk a tengeri szellő. Ugyanekkor a hullámtarajok fehér tetején fölföltűnt a gyorsan felénk közeledő Radványi gömbölyű tatárfeje. „Ivnochendrescher görcsöt kapott és elmerült^ * . . nem tudtam megmenteni . . . gyorsan . . . gyorsan « . segítség.. segítség . ■. . Ezt kiáltotta szünet nélkül a kapitány, aki matróztempóban oly gyorsan közeledett felénk, mint valami torpedó-üldöző. — Képzelheti, mennyire megrémültünk valamennyien. Ki-ki úgy kiáltott segítségért, ahogyan kifért a torkán. Két perc múlva már útban is volt a légszekrényes mentőcsónak a maga négy matrózával. Radványi fölkapott a ladikra és azután tüdőgyilkos tempóban eveztek a körszakállas legények a szerencsétlenség színhelye felé. A tenger zúgott és semmi sem jelezte a tajtékzó babok közt azt a helyet, ahol a szegény német átcsúszott a másvilágra. Szóval minden mentési kísérlet meddő volt és csak késő este mosta a partra a tenger a pommerániai hulláját. Gondolhatja Rocca, hogy milyen konsternációt keltett a fürdőben az eseti Voltak, — gyönge idegű asszonyok persze, — akik azonnal elutaztak és közöttük ott volt Villa-Rosa hercegnő is. Két nap múlva Radványi követte a mancipestát Négy-öt erőteljes tempó elég messze vitte kettejüket a jókedvű társaságtól és azután Hizsépy elkezdett beszélni. Ezeket mondta: — Nézze Rocca, én nem adok egy lyukas lírát a szegény la Peyrouse életéért. Negyed órával ezelőtt — mielőtt oly alaposan kinevette magát a gömbölyű kis Radványiné — a maga életéért meg kevesebbet adtam volna. És tudja miért? Persze, hogy nem tudja. És mivel nem tudja, hát megmondom a magyarázatot. A magyarázat rövid kis mese lesz. Hát hallgasson ide mind a két fülével. — Öt éve körülbelül, hogy Radványi meg én Biarritzban voltunk. Tudja, röviden mondom el a dolgot és épp ezért egész egyszerűen adom tudtára, hogy a spanyol határon levő francia tengeri fürdőben Villa-Rosa hercegnő, — a ki mellesleg Európaszerte arról nevezetes, hogy a szive nincsen kőből, a mint ezt maga, mint világfi és mint a honfitársa, kétségén kivül nagyon jól tudja. — meghitt barátságot kötött Radványi Katival, aki akkor még nőtlen volt és szivet örömest ott szakította a virágot, ahol éppen lehetett. Tehát mese módon pompázott a szerelem és a kapitány meg a principessa boldogok voltak; olyan boldogok, mint ahogyan hasonló körülmények közt csak lehetséges. Már vagy két hete néztek volt örökké egymás szemébe, amikor a szemhatáron azaz a víz tükrén, föltűnt egy hat láb magas porosz gárdatiszt. A gárdistát — lássa még ezt is megmondom magának — Hans von Knochendrescher-nek hívták és olyan vállai voltak, mint Istenben boldogult Atlasznak. Valami súlyemelő versenyen meghibbant volt a válla és ezért fürösztötte magát orvosi rendeletre a tengerben. Ez persze még nem lett volna baj. De az már végzetesen baj volt, hogy a germán túlságosan belenézett BUDAPESTI HÍRLAP (206. sz.) .