Budapesti Hírlap, 1909. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1909-09-01 / 206. szám

1909. szeptember 1. A keleti államokban, hol az ortodoxia ural­kodik s a juliáni naptár a mértékadó, ez átala­kulás lassú folyamatnak indult meg, mert senki sem érezte nagyobb sürgősségét. Nem így ná­lunk, a mi felekezetközi viszonyaink közt, külö­nösen a Rómával hitelvekben egyesült görög ka­tolikusokra nézve, a­kik a polgári és egyházi időszámítás eltérésének, a két naptár k­valitásá­­nak minden terhét, nyűgét s kellemetlenségeit viselték. Régóta érzik már ezek, hogy csak a naptár­reform segítségével múlhatnak bajaik, s ebben az indító lépést nekik kell megtenniük. De azt is tudták, mennyire kényes föladat ez, nemcsak a kelet konzervatív szelleme, hanem Róma toleráns magatartása irányában is, melyet zavarba hozni nem tanácsos s a megoldást ezzel nehezíteni nem szabad. Pionírnak a budapesti görög katolikus hitközség állt a mozgalom élére, Szabó Jenő fő­rendiházi tag és Melles Emil apátplébános kö­rültekintő, tapintatos vezetése alatt. Ez a hit­község fordult kérelmével a római szentszékhez, mint exponált helyen­­ eléggé elszigetelten mű­ködő egyházi szervezet, melynek a kettős naptár­­rendszer a legérzékenyebb károkat okozza , a naptáregyesí­tés rá nézve a legsürgősebb. Múlt tavasszal hozta meg határozatát a hitközség; húsvétkor szólíttattak a hívek a tem­ploma szószékéről csatlakozásra a szentszék elé szánt kérelem dolgában, mellyel fölterjesztették jogos panaszaikat. Kifejtette a folyamodvány a pápa előtt, mennyi bajt okoz a kettős naptár­­rendszer,­­ mennyi komoly, sőt szent érdek kí­vánja az egyesítést hitéleti, családi és társa­dalmi szempontból. A görög katolikusok nem bírhatják ki tovább azokat a károkat, a­mikkel összes ünnepeiknek a juliáni naptár szerint­­való elkövetkezése jár. Az ő életük így másképp van berendezve, mint a többi emberé, sőt másképp, mint a­hogy magával hozná saját kenyérpályá­juk, az üzleti és forgalmi viszonyok közössége, a vásárok és munkai nyugvó napok általános rendje, a­mik tőlük alkalmazkodást kívánnak, de a külön naptár ezt megnehezíti nekik. Káros így a befolyás a hitbuzgalomra is a görög kato­likus nagy ünnepeken, a­mik a Gergely-naptár hétköznapjaira esnek; kárt szenved családias jellegű zománcuk, nem is lehet megadni kellő­képp a módját karácsony, húsvét és pünkösd ide­jén, ha ezek a sátoros ünnepek az ily alkalomra berendezett szezon­piac zárta után, post festa következnek el. A higgadt és egészen tárgyas fölterjesz­tés annál kevésbbé téveszthető el a római szent­széknél hatását, mert az illetékes propaganda üdei comissionál a mértékadó tényezők előző­leg szintén közbenjártak. A hercegprímás meg­bízásából az ő esztergomi helynöke, Rajner püspök már tavaly volt Rómában, hogy a szent­széket más egyházpolitikai kérdések kapcsán a naptáregyesítés dolgában is behatóan informálja. Másfelől Apponyi Albert gróf kultuszminiszter a közös külügyminisztérium útján vatikáni diplomáciánk közreműködését vette igénybe s Szécsen gróf nagykövet lelkiismeretesen meg­felelt missziójának. De sok jóakarat mutatko­zott a propaganda fidei elnöke, Gotti bíboros s az előadó Rotteri pápai kamarás részéről is. Gyorsan letárgyalták a naptáregyesítés kérdé­sét, kieszközölték a pápai hozzájárulást s a fo­lyamodvány — alig négy hónappal­­ a fölterjesz­tés után — ime leérkezett, jóváhagyó záradéka pedig már holnap, szeptember 1-én életbe lép. Eszmei ellenvetése a Vatikánnak valóban nem lehetett volna, hisz a Gergely-naptár kiter­jesztése a keleti szertartású katolikusokra, régi óhajtás a római szentszéknél, s most öröme tel­het benne, hogy a megvalósulás felé indul. De maga nem akarta e formai kérdést indítani vagy irányozni, nehogy vele visszahatást keltsen az ortodox világban, az ügy továbbfejlődésének rovására. Várakozó álláspontja mellett maradt, melyből csak az mozdíthatta ki, ha a szükséges reformot a hívek maguk kérik meggyőzően, s ezt önként teszik, menten minden külső kény­szertől vagy felsőbb nyomástól, a­mik a Vati­kánra presszionálóan hatnának. E feltételeknek a budapesti hitközség folyamodása teljesen meg­felelt, azért is érte el gyorsan és akadálytalanul a kérelem célját. ’ ! ' • Az elintézésben fontos elvi mozzanat, hogy az engedelent egyetlen hitközségnek adatott meg s hogy a Vatikán ez ügyben a legkisebb szerve­zeti egységgel is szóba áll, ha bizalommal fordul hozzá. Ez biztató előjel, sőt precedens, hogy a többi görög katolikus hitközség szintén célt ér­fürdés közben Villa-Rosa hercegnő enigmatikus két szemébe és hogy a maga honfitársnője egy cseppet sem enigmatikusan nézett vissza. Egy­­ cseppet sem. Sőt. Egész nyíltan volt a szemében olvasható. Te tetszel nekem szőke fiú és remé­lem, hogy van bátorságod. Szóról-szóra ezt lehe­tett olvasni a hercegnő szemében. De nem csak a pommerániai dragonyos tanult volt meg az asszonyok szemében olvasni, hanem az osztrák ulánus ezredbe szakadt székely kapitány is. Sőt a székely még jobban. Két nap alatt Rad­ványi tisztában volt azzal, hogy az ő szerencse­­csillaga már belefult a tengerbe Villa-Rosa her­cegnőnél. De Attila utódait nem faragták olyan fából, hogy belenyugodjanak a saját kudar­cukba. A más kudarcába szívesen belenyugosz­­nak. Radványi is, a­mikor kétségtelen bizonyí­tékai voltak arról, hogy ő már csak egy kényel­metlen valaki a maga honfitársnője szemében, egy este, a­mikor sokan voltunk fönn a kaszinó­ban — két pohár pezsgő közt —­ igy szólt hozzám: — Te Gida, nem ettem sárkefét, hogy pár­bajban szitává lőjjem a németet és ezzel, mint a nyeregből kivetett szerelmes, nevetségessé te­gyem magam, hanem azt siculus nobilis de ge­­nere primorii szavamra mondom, hogy ezt a Knochendreschert holnap röviden belefojtom a tengerbe . . . Nevettünk. Azután koccintottunk egy utol­sót és azután aludni mentünk . . . Másnap a fürdőben — én már régen nem gondoltam az egészre — Radványi Villa Rosa hercegnő előtt úszóversenyre hívta ki a pomme­­rániáit. A csontos izomtömeg kitűnő úszó volt és is­­ szives-örömest fogadta el a kihívást. A part­tól mintegy ezerméternyire valami bója volt le­horgonyozva és az előttünk megbeszélt föltételek hetne e példa után, ha ugyanazt teszi, a­mit a budapesti görög katolikusok cselekedtek. Róma nem fog elzárkózni az osztó igazság elől: quod um­ justum, altero aequum. Épp ezért méltán örvend most együtt budapesti hitrokonaival az a sok száz görög katolikus hitközség, melynek papjai és világi hívei az eperjesi és munkácsi egyházmegyében már egy évtized óta sóvárogva készülnek a naptáregyesítési munkára s az ebből következő egyéb reformokra hitéletük külső területén. Az időszámításban a nemzet egyetemével helyreállt közösség természetszerűen vonja maga után a többi szál szorosabbra fűzését. Ezek közt legfontosabb és­ legérzékenyebb a nyelvkötelék, a­miben a görög katolikus magyarság húzta idáig a legrövidebbet. A naptáregyesítésnél el­ért kedvező eredmény előírja a módszert, a­hogy nyelvi területen is sikerre juthatnak a magyar hívek a Vatikánnal,­­ nem ugyan az oltár­nyelvre nézve, melynek dolgában Róma konzer­vatív és intranzigens, hanem az istentiszteleti nyelv körül, hol az életnek mindig készséggel tett a Vatikán engedményeket, mihelyt azok szükséges voltáról meggyőződött. őszintén örvendünk görög katolikus hon­fitársaink naptári elkülönözöttségének megszűn­tén, s óhajtva várjuk, hogy a nemzet egyetemére e kedvező kilátású fordulat Budapest példája szerint a többi görög katolikus hitközségek ha­sonló buzgalmából mielőbb általánossá váljék. A budapesti hitközséget üdvözöljük elért sikeré­hez. A további eredmények majd megérlelőd­nek, mire idejük elérkezik, ha meg nem szűnünk addig is dolgozni bennük. A tanító politikai joga. A szegedi katolikus nagygyűlés alkalmával, mint tudósítónk jelenti, sok szóbeszédre adott alkalmat Csongrád vármegye tan­­felügyelőjének egy hivatalos irata, a melyet meg­mutattak több püspöknek és világi vezetőembernek. Az az írás eltilt egy tanítót attól, hogy a katolikus népszövetség mozgalmaiban részt vegyen. Az érde­kes irás, a melyet a néppárt interpelláció tárgyává készül tenni, 2050—1909. számmal kelt s a dorozs­mai állami elemi iskola igazgatóságának szól, a kö­vetkezőkben : A csongrádvármegyei közigazgatási bizottság június hónap 14-én tartott ülésében fölszólalás tár­sz­erint a két versen­yzőnek ki kellett úszni a há­­romszínű hordóig, hogy azután egyszerre zú­­dulva eligyekezzenek a hercegnőhöz, a­ki a sekély víz határán várt a versenyzőkre rendes társa­sága körében. Elindultak. Lassú, kimért tempóban úsz­tak mind a ketten és félóránál hosszabb ideig haladtak, a­mig elérték a bóját. Nekünk már va­cogott még az aránylag meleg vizben is­ a fogunk, mire kiérhettek. Kiérhettek mondom, mert a hullámok miatt nem láthattuk az úszókat. Egy­szerre, úgy háromnegyed óra múlva, veszett se­­gítségkiáltásokat fújt felénk a tengeri szellő. Ugyanekkor a hullámtarajok fehér tetején föl­­föltűnt a gyorsan felénk közeledő Radványi gömbölyű tatárfeje. „Ivnochendrescher görcsöt kapott é­s elmerült^ * . . nem tudtam megmen­teni . . . gyorsan . . . gyorsan « . segítség.. segítség . ■. . Ezt kiáltotta szünet nélkül a kapi­tány, a­ki matróztempóban oly gyorsan közele­dett felénk, mint valami torpedó-üldöző. — Képzelheti, mennyire megrémültünk valamennyien. Ki-ki úgy kiáltott segítségért, a­hogyan kifért a torkán. Két perc múlva már út­ban is volt a légszekrényes mentőcsónak a maga négy matrózával. Radványi fölkapott a ladikra és azután tüdőgyilkos tempóban eveztek a kör­szakállas legények a szerencsétlenség színhelye felé. A tenger zúgott és semmi sem jelezte a taj­tékzó babok közt azt a helyet, a­hol a szegény német átcsúszott a másvilágra. Szóval minden mentési kísérlet meddő volt és csak késő este mosta a partra a tenger a pommerániai hulláját. Gondolhatja Rocca, hogy milyen konsternációt keltett a fürdőben az eseti Voltak, — gyönge idegű asszonyok persze, — a­kik azonnal elutaz­tak és közöttük ott volt Villa-Rosa hercegnő is. Két nap múlva Radványi követte a mancipestát Négy-öt erőteljes tempó elég messze vitte kettejüket a jókedvű társaságtól és azután Hi­­zsépy elkezdett beszélni. Ezeket mondta: — Nézze Rocca, én nem adok egy lyukas lírát a szegény la Peyrouse életéért. Negyed órával ezelőtt — mielőtt oly alaposan kinevette magát a gömbölyű kis Radványiné — a maga életéért meg kevesebbet adtam volna. És tudja miért? Persze, hogy nem tudja. És mivel nem tudja, hát megmondom a magyarázatot. A ma­gyarázat rövid kis mese lesz. Hát hallgasson ide mind a két fülével. — Öt éve körülbelül, hogy Radványi meg én Biarritzban voltunk. Tudja, röviden mon­dom el a dolgot és épp ezért egész egyszerűen adom tudtára, hogy a spanyol határon levő francia tengeri fürdőben Villa-Rosa hercegnő, — a ki mellesleg Európaszerte arról nevezetes, hogy a szive nincsen kőből, a mint ezt maga, mint világfi és mint a honfitársa, kétségén kivü­l nagyon jól tudja. — meghitt barátságot kötött Radványi Katival, a­ki akkor még nőtlen volt és szivet örömest ott szakította a virágot, a­hol éppen lehetett. Tehát mese módon pompázott a szerelem és a kapitány meg a principessa bol­dogok voltak; olyan boldogok, mint a­hogyan hasonló körülmények közt csak lehetséges. Már vagy két hete néztek volt örökké egymás sze­mébe, a­mikor a szemhatáron azaz a víz tükrén, föltűnt egy hat láb magas porosz gárdatiszt. A gárdistát — lássa még ezt is megmondom ma­gának — Hans von Knochendrescher-nek hív­ták és olyan vállai voltak, mint Istenben boldo­gult Atlasznak. Valami súlyemelő versenyen meghibbant volt a válla és ezért fürösztötte ma­gát orvosi rendeletre a tengerben. Ez persze még nem lett volna baj. De az már végzetesen­­ baj volt, hogy a germán túlságosan belenézett BUDAPESTI HÍRLAP (206. sz.) .

Next