Budapesti Hírlap, 1911. november (31. évfolyam, 259-284. szám)
1911-11-01 / 259. szám
1912. november 1. BUDAPESTI HÍRLAP (258. sz.) / erőltetett nemesítés előbb-utóbb méltó bosszul állva fajomon, utoljára melegágyban, örök félelemmel és reszketéssel az idő viszontagságaitól fejeztem volna be nemes életem; mig igy, dacolva és meg nem alázkodva, él és zöldül fajom a nemesített rózsatő mellett a melegágyban, épp úgy, mint kint az országúton vagy a beláthatatlan pusztán a viharban, esőben, hóban és fagyban . . . Ilyen a ti életetek is, büszke emberek! Míg ezernyi ezer veszéllyel dacolva ragaszkodtok az éltető anyaföldhöz, addig emberek vagytok; büszke, önérzetes emberek, kiket minden csapás és az élet viszontagsága csak edzettebbé, erősebbé és kitartóbbá tesz, de mihelyst elhagyjátok a biztos anyaföldet, mihelyst le hagyjátok magatokat téríteni a rendszeres fejlődés lassú, de biztos ösvényéről a bizonytalanság nemesitett ösvényére, elvesztitek a földhöz való létjogosultságotokat és melegágyi növényekké, nemesitett virágokká váltok, oly sápadt, oly satnya virágokká, miknek levegője nem az istenadta verőfényes napsugár, hanem a báltermek, a fülledt szobák parfümös, bóditó levegője, mely lelketeket nemessé és széppé teszi ugyan, de a dac, az ellentállás hatalmas fegyverét kicsavarva kezetekből, korán, szinte parancsszóra nyíló bábokká és sima, hajlékony szálakká formál át; és igy nem csoda, ha az élet egy kicsit hűvösebb fehelete ezerszámra tör le benneteket. És a szép életből mi marad meg, mikor az élet ajtaja, mint valami fagyos, hideg őszi lehelet, rátok csapódik és megcsíp benneteket?... A páré! Az egyszerű, az igénytelen, a megvetett és üldözött páré. Mikor meghaltatok és eltemetnek benneteket, a fájó, az öröknek gondolt kegyelet egy isteni világtengert fakaszt sirhalmotokra. De hová lesz az az évszázadok folyamán? Kihal a kegyelet is hetediziglen és mert nincs a ki ápolja, elhervad a virág és a besüppedt halmokon diadalmasan üti fel fejét a páré; az igénytelen, az üldözött, a megvetett páré! És itt nincs kivétel. A nagyok, a halhatatlanoknál is ez épp úgy elkövetkezik, csakhogy ott a századokat ezredeknek hívják . . . Azért mondom neked: ne félj! A te fajod egyszerű és földhözragadt faj és földhözragadt fajt nem lehet kipusztítani; az idenőtt a földbe velem, hozzám, azt letarolhatja, lelegelheti az élet ezer őszén, az tavasszal, gyökereiben megerősödve, még erősebb, még bujább szálakat ereszt. Isten dicsőségére .. . — Ezért kedvenc növényem nekem — végezte beszédét ilyenkor, szomorú mosollyal apám — ezért szeretem én a párét, az egyszerű, de szívós, életerős párét, mert az legközelebbi rokona az én lelkemnek és a mi életünknek. — Aztán meg ha jól megnézzük — folytató — rajta is találunk szépséget. Tavasszal az is virágzik és valami csodálatosan furcsa barkával van miegrakva, szárától egészen a hegyéig; széles lapos levelei pedig, mintha finom puha liszttel lennének beszórva, és mikor a barka lehull, már ott látszik alatta az új élet jele, az ezernyi ezer kis mag . . . Oh! szép még a legigénytelenebb, legegyszerűbb növény is, csakhogy sok ember elmegy mellette anélkül, hogy szépségét észrevenné ... Szegény jó apám! Ő észrevette, utolsó órájában is gyönyörködött benne. És a páré megértette az ő szeretetét, kiment utánna a temetőbe is. Az ő sírja nem vár századokig, míg a kegyelet kihal a szivekből. Az ő sírján már most a páré, a megvetett, az üldözött páré a kegyelet legszebb virága. Kihajtott, kifakadt már az első tavasszal és él, virul és erősödik békében, szép egyetértésben a haragos estikékkel és a sápadt kaméliákkal ... , Hiszen az én apám kedves virága i s oda félszázados békés fejlődésünk minden gyümölcsét, ez az éberség kétszeresen kötelező ránk nézve. Annyival inkább, mert mind a nagyhatalmak közül, amelyeknek döntő szavuk van a közeljövő alakulásában, a legkifürkészhetetlenebb szfinx Oroszország. A cári diplomáciáról sohasem lehet tudni, hova néz és hova vág: vigyázzunk az orosz kézre, Magyarország északkeleti részében egy hozzánk hű, szegény sorson élő, sőt ínséges, de becsületes nemzetiség él, a rutének. Nyelvök orosz, de hitük görög katolikus és érzésük a közös küzdelmekben, a nagy Rákóczi oldalán vívott harcok tüzében edződött hazafiassá. E rutének között orosz izgatók járnak, akik egyszerre akarják őket kiforgatni vallásukból és hozzánk való ragaszkodásukból. Egy előkelő pétervári folyóirat hoszszú tanulmányt szentel Egy elfeledett orosz zug címmel ennek a mozgalomnak, amelynek végső célja az, hogy ruténjeinket meghódítsa az ortodox hitnek és a nagy orosz eszmének. Idefönn Budapesten ismerik jól a mozgalom vezéreit, anyagi forrásait, sikereit és reményeit, de a kormányhatalom nem elég erős arra, hogy eredményesen szálljon szembe a szervezett izgatással, amelynek bőkezű, szinte pazar támogatója az orosz kéz, éltető lelke, intézője, a nagy távolból is diabolikus hatású szitája — Ortinszki, Ortinszki — ez a név fájdalmasan ismeretes mindazok előtt, akikre a haza földrajzi határa nem jelenti egyúttal a honfitársaink sorsa iránt való érdeklődés határát is. Ortinszki az Amerikában élő görög katolikusok püspöke, akit egy magyar származású és magyar érzelmű előde székébe a Vatikán kormányunk megkérdezése nélkül ültetett. Kimondhatatlan az a pusztítás, amit Ortinszki püspök lelkiekben véghezvitt, amióta apostoli székén ül, a melyre minden részben oly méltatlannak mutatkozott. A szeretet evangéliumi szózatának hivatott hirdetője gyűlöli hívei közül a magyar ajkunkat ; a pásztor üldözi nyáját. A szószék, a honnan az istenes hitre nevelésnek, a jóra buzdításnak, a vallásban való megigazulásnak kellene elhangzania, korcsmái szitkozódás színhelye lett, az istentisztelet istenkáromlássá, amióta Ortinszki az amerikai görög katolikusok püspöke. A minap megemlékeztünk már arról a beszédéről, amelyet most letagadnak, melyet egy kis ukrainista templom fölszentelésén mondott. Szikrázó gyűlölettel szólt az ungurokról, holott hívei között ezrével vannak magyarok. És ezek magyarok is akarnak maradni. Ha gátat nem vethetnek az elé, hogy a természetes fejlődés rendjén gyermekeik, unokáik el ne feledjék ősi nyelvüket, legalább bele szeretnék plántálni maradékaikba a régi hazához való törhetetlen ragaszkodás érzését. És legszentebb indulataikban érzik meggyalázva magukat, amikor püspökük ostora végigvág magyar hazafiságukon. A messze idegenbe vetődöttek kínos és kegyetlen dilemma elé taszítva, amely arra kényszeríti őket, hogy válasszanak nemzetiségük és hitük között, máris határoztak nagy részben: búcsút mondtak hitüknek, hogy hitet tehessenek nemzetiségük mellett. Negyven görög katolikus egyházközség tért át az ortodox görög keleti hitre, amióta Ortinszki a püspöki székben ül. És a példát előre láthatóan követni fogja megannyi más, míg végre aztán nem marad magyar nyelvű, magyar érzésű, magyar vérű Ilivé a magyarokat üldöző püspöknek, így csinál propagandát a görög keleti egyháznak a görög katolikus főpap. És az oroszok bizonyára hálásak is buzgó fáradozásáért . . . Sőt, ami ennél sokkal furcsább: mi is hálásak vagyunk neki azért, hogy véreinket üldözi és nevünket lépten-nyomon meggyalázza. Úgy vagyunk értesülve, hogy a magyar kormány tekintélyes évi összeggel támogatja a püspök urat üdvös munkásságában. Ha valaha helyén volt fizetett ellenségről beszélni, Ortinszki esetére egyenest ráfaragták ezt a paradox elnevezést. Ne panaszkodjunk addig segítő forrásaink elégtelenségéről, ne hangoztassuk a takarékosság sürgető parancsát, ne vonjuk meg a kielégítést legégetőbb szükségeinktől, amíg a magyar állam megengedheti magának azt a hallatlan fényűzést, hogy Ortinszki püspök urat fizeti. Egészen nyilvánvaló, hogy ez a mostani állapot képtelenség. Itt a magyar kormányra az a becsületbeli kötelesség vár, hogy a Szentszéktől az amerikai magyar görög katolikusok lelki gondozására magyar származású püspök kinevezését kérje. Tudomásunk szerint a kormány már dolgozik is ily értelmű előterjesztésen. Sikere a Vatikánban nem lehet kétséges, csak rá kell utalnia a szkizma egyre fenyegetőbbé fajuló veszedelmére. Hogy azonban még az új püspökség megszervezéséig — mert abba mégis csak sok idő telik, ha még úgy siettetik is az ügy elintézését — a kormánynak nyomban meg kell szüntetnie Ortinszki úr anyagi támogatását, az magától értődik. Ezzel azonban csak a félmunkát végeztük el. Vigyázzunk Ortinszki kezére, vigyázzunk az orosz kézre! A magyar és osztrák külügyminisztériumnak legyen gondja rá, hogy figyelemmel kisérje a orosz határvármegyékben folyó izgatást. Ororszország a dolgot érdemesnek ítéli arra, hogy ne csak politikai izgatókat, hanem tudósokat, szociológust. . . Ha bármerre kóborolok a nagyvilágban, mindszentre mindig hazakerülök. A mi legnagyobb poétánk, Jókai bírta csak egy regényében, az „Új Földesúriban megírni azt az érzést, amit sem előtte, sem utánna még oly igazán ember nem irt meg. A hant, a mely leköt, vissza hiv, itt maraszt, a melytől nem lehet elválni, végleg búcsút venni, a fekete hant, a rög, mely dübörögve hull szeretteink koporsójára . . . Mikor én igy Mindszent táján hazakerülök, már akkor az a pár bokor meg van rakva szép fehér virággal. Nem hiányzik róla egy szál se. Valami benső, szomorú megállapodás áll fent anyám és húgaim között arra a pár igénytelen bokorra, mert soha le nem tépnének egy szálat sem: Az apámé! Este van, mikor haza érek. Anyám már alszik, de jöttömre felébred, s ajtót nyit. Tehát vár! Bekullogok, mint egy kivert bika. Tudja Isten, honnan, ebben az évben Pestről, tavaly Brassóból, de itthon vagyok. És anyám, az az áldott jó anya, odavonja szenvedő, sápadt arcom ajkához és csókol fájón, hosszan, szomorún. Tudja, miért jöttem, érzi, mi hajtott haza száz meg száz mérföldről, de nem szól, nem is hozza elé, csak annyit mond újságképpen: — A rózsák mind kinyíltak". Én bólintok rá. Tudom, miért mondja, érzem, hogy itt egy elejtett szóra egész könylavina indulna meg. Nem akarom tetézni a bánatot, a keservet, hallgatok. Ez alatt anyám ágyat bont és én egy-kettőre lefekszem, mert tudom, reggel korán kelünk, a krizantémumokat szedjük le és kötjük koszorúba. Aludni nem bírok. Valamikor régen, kis gyerek koromban, egy szép imádságra tanított anyám és mig for