Budapesti Hírlap, 1919. november (39. évfolyam, 102–126. szám)

1919-11-01 / 102. szám

1919 november 1. Budapesti Hírlap (102.o.) Megdöbbent szívvel látok feladatomhoz, ilyen­­ gyásznak tolmácsolásához. Szavakba kell öltöztet­nem ezt a gyászt, melyet majdnem egy egész éven át szinte némán, szivünkbe fojtott könnyekkel vol­tunk kénytelenek hordozni; szavakba foglalnom éppen itt, azok körében, kiket elméjével és szívével legszorosabban kapcsolt magához. Feladatom an­nál súlyosbban nehezedik rám, mert nem érzek hi­­vatottságot magamban pályájának sem beható po­litikai­ elemzésére, sem történeti adataiban részle­tező nyomozására és feltüntetésére. Bátorságot csak abból merthetek, hogy magyarságában megértet­tem őt: a­mint lelkének legmélyén, élete céljának kitűzésében, küzdelmének fenségében és vértanú­halálának tragikumában magyarságunknak meg­nyilatkozott. Ezzel a biztatással sem merek többre. Vállalkozni, mint néhány vonással szerény vázo­lására, hogy kinek és minek mutatkozik­­ a ma­gyar közlélekben s e közlések történetében. A múlt nagy alakjai kétféle jogon élnek eb­ben a közlélekben: a nemzet hálás emlékezetében és glóriás képzeletében. Egyik soruknak emlékét nagy alkotásaik őrzik, melyek a nemzeti élet szer­vezetébe erősítve és éltetve illeszkedtek be. Széche­nyiét a modern Magyarország egész szervezete, Kossuthét demokratizálása és forradalmi erőkifej­tése. Deákét a kiegyezés s ebben egy uj korszak békeművei. A másik sort inkább példája élteti és halhatatlanítja nemzetének szívében, életével és halálával megpecsételt erkölcsi fensége. Amazok a nemzet történetének epikus hősei, emezek a tra­gikusok: a Zrínyiek, a Rákócziak, a Tisza Istvánok. Igenis, ebben a sorban látjuk őt is, ki csodálato­san külső képében is,emlékeztetett vértanú elődeire, együtt a kuruc fejedelem daliás szépségére s a vezér-költő" vonásainak kemény energiájára, te­kintetén a tragikai végzet borús árnyékával. Hogy mint emelkedett e nagyok közé, hogy a mit istentől vett: a szinarany talentumokat az élet miként­­verte ki és alakította: e kérdésre keresve feleletet, kora ifjúságára, szinte gyermekkori be­nyomásaira kell gondolnunk. A múlt század hatva­nas és hetvenes évei már keserű emlékek, lázas­­for­­rongás, izgató átalakulás, lobogó remények esz­tendei voltak. Mi öregek tanúságot tehetünk róla, hogy a forrongás izgalmai mily korán érlelték, mily határozó benyomásokkal alakították a fiatal lelke­ket. Tiszának jövendő útját is már ezek a benyo­mások jelölték ki. -Az ifjú lélek benyomásai. Lelkének mélyén a geszti család szelleme és élete vetett ágyat nekik. Ott­­ találjuk az erdélyi arisztokrácia régi, hamisítatlan, erős magyar hagyo­mányainak nyomát, ott a magyar alföld nagyúri életét, mely sokkal közelebb esik a népéhez, g­yöke­­rességének hasonlíthatatlanul erősebb befolyását mu­tatja, mint a felföldi vagy dunántúli, és ott a kál­vinista életnek puritán, magában bizó, de magától mindent számon kérő szigorát. Mindennek megvan a nyoma lelkének már alapvető rétegében, melybe­n jellemének és jelleme által sorsának gyökérszálai­­ nyúlnak. Ezeket táplálják, fejlődésöket erősítik­­ tanulóköri életviszonyai. Debrecenben tanul, a nagy­­ templom árnyékában, a százados magyar küzdelmek­­ szinterén, az ősi kollégiumban, hol még él és hat­­ valami abból a puritán szék­emből, melyet Besse­­i nver talált Patakon is mely benne és minden nevelt­jében a magyar lelket megvesztegethetetlenné erő­sítette. Százados küzdelmek politikussá képezték Debrecent, de mindig ennek a léleknek politikusává, Debrecenből­ német egyetemre indult. Ha pihe­nést nem ismerő munkaösztönének, nagy és kicsiny közt különbséget nem tevő lelkiismeretességének, kötelességérzete kérlelhetetlen szigorának iskoláját­­ keressük: ezekre a németországi tanuló évekre, a berlini és heidelbergi egyetemek padjaira kell gon­dolnunk. A hetvenes évek második felében járt künn­­ar­ui császárságnak, a német egységnek, ha­talomnak, dicsőségnek, sikereknek mámoros napjai­ban. Már bizonyos volt, hogy Németország nemcsak a francia császárságot verte le, hanem a harcban győztes s a békében még rejlő erejével a világhatal­mak élére emelkedett. A nemzeti nagyság szédítő útján ragadták munka és közműveltség, kitartás és fegyelem, áldozatkészség és nemzeti hűség. A nem­zeti nagyság középpontja Bismarck, íme a nemzeti nagyságnak igazi utja és­ ime igazi vezére. Milyen szivvel és milyen gondolatokkal nézhette mindezt Nagy Frigyes szobra mellett s a heidelbergi romvár alatt a lánglelkü magyar diák, ki szintén egy uj nemzeti élet mozgalmas köréből került ide, de a mely még kissé tétován és kissé ziláltam ezer bajjal s önmagával is küzk­ődve keresi a boldogulás útját. Az iskolában­­ politikát, történelmet és köz­gazdaságot tanult, de bizonyára többet tanult az akkori német élet iskolájában: erősebb, szinte hatá­rozó befolyással volt rá ennek a nagy életnek er­kölcsi jelleme és mindenható intézője, a vasember. A varázsban, mellyel ezek a csodálatos erők meg­hódították, a fiatal képzeletnek is volt része. Bis­marckban nemcsak ezeknek a napoknak, hanem a kornak hősét látta és bámulta, ki a politikának új útjára mutat: a mind nagyobb erőre jutó tömege­ket csak az akaratnak legszilárdabb erejével s ezzel is csupán úgy lehet kormányozni, ha az egyetemes és egységes közcél tudatával át tudjuk ihatni. Bis­marck beszédeit, iratait, leveleit Tisza úgyszólván egész életén át olvasta s hatása világos kifejezést ta­lál a német-francia háború diplomáciai előzményei­ről irt tanulmányában, de ezen túl tagadhatatlanul egész államférfiul egyéniségében is. Ez a kapcsolat különben nemcsak ifjúkori nagy benyomások em­léke volt, hanem lelkének, természetének is nem egy rokon vonása fűzte­­a nagy kancellárhoz. A­miben különbözött tőle, csak élete végén világlott ki: Tisza le tudott mondani. A fejlő, alakuló ifjú lélek azonban legnagyobb és életútjára leghatározóbb benyomását, azt hiszem, mégis itthon, a magunk politikai életének körében kapta. Kapta attól, a­kit életében és emlékében nem csupán a legmelegebb szeretettel, hanem a legra­­jongóbb tisztelettel vett körül: édesatyjától. Tisza Kálmánban Teleki László halála óta, másfél évtize­den át jóformán az egész magyar ellenzék vezérét ismerte: a szélső szárny is inkább benne, mint saját vezetőiben reménykedett. A kiegyezés védelmében a Deák-párt harcos ereje kimerült és bomladozni kez­dett; az ellenzék is töredezett s fogyó bizalmát az ellentétek kiélezésével s a h­arcm­ódnak makacs kí­méletlenségével leplezte; avatatlan gazdálkodás, rossz termések s kapzsi és lelkiismeretlen érdekhaj­­hászat: mindez alig egy évtizedes önálló állami be­rendezkedésünket az anyagi és erkölcsi tönk szélére juttatta. Hozzájuk járultak a szláv mozgalmak fe­nyegető felhői benn a monarkiában s délen és észa­kon a monarkia ellen. A sűrűn változó kormányok és züllő pártok vergődésében már a magyar állam fennaradása lett kérdésessé. Tisza Kálmán magyar lelkében megszólalt az intő hang, hogy­ a viszonyok között állami életünk közjogi alapjának ostroma csak a fenyegető veszedelmet növeli. Egy nagy el­határozással rálépett a kiegyezés­ alapjára s ezzel a lépésével az országot talán az összeomlástól men­tette meg s másfél évtizedes belső erősödés, gyara­podás, haladás korszakába vezette. A­ki részese volt­amaz idők lázas és szorongó hangulatának, ebben a lépésben bizonyára nem annyira a kormányelnöki székhez közeledést­, mint egy ősi politika varázsos hagyományával való szakítást, a lemondást érzi in­kább. Ez a lemondás, ez a köz elött való meghódo­lása mindannak, a­mi a népszerűségből táplálkozik és személyes hiúságot szolgál: a legsúlyosabb teher­nek s a kevéssé hizlaló felelősségnek ez a kész válla­lása a közérdek parancsoló szavára: ez volt a geszti kastély addigi patriarkális életének is nagy for­dulója. Irányzó emléke a ház akkor serdülő fiának úgyszólván egész életút­ján kimutatható, még­pedig nem is csak a kiegyezés irányában elfoglalt állás­pontján, hanem egész gondolkodás- és érzésvilágának mindebben és mindörökre határozó elemeiben. Tisza Kálmánnak kész és bölcs lemondása erkölcsi jelen­­tésében azt tanította neki: a haza minden előtt­ be­következett sikerével pedig: erőnket csak az egység­ben kereshetjük. És a­mit atyjának­ diadala hirdet, nem ugyanaz! hirdeti-e nagy fiának hajótörése?! A nyilvánosság előtt irodalmi tanulmányok­kal lépett föl már a nyolcvanas évek elején. Köz­­gazdasági, pénzügyi­­és történelmi dolgozatai még csak a ritka tanultságot, az éles elemző és követ­keztető értelmet mutatták. De valamivel később­ről van egy kitűnő dolgozata Barrasnak, a fran­cia direktórium sötét emlékű cselszövőjének emlék­iratairól, melyben az ifjú államférfi politikai pályá­jának már első szakában szinte divinatórius vilá­gossággal látja maga előtt célját és­ jövőjét. Azt han­goztatja, hogy „a nemzet legjobbjainak nemcsak a válságok hősi harcaiban, hanem a hétköznapi küz­delmekben is meg kell állania helyét, teljesítenie kötelességét, magánérdekeivel, kényelmével, nyugal­mával nem törődve. Kellemetlen küzdelemre szánja el magát, ki a rajongónak, avagy a kalandornak áll útjába. Szenvedélyes támadásokat, méltatlan váda­kat kell eltűrnie, s jutalma önfeláldozó küzdelmek között végig szolgált közpálya végén legföljebb hi­deg elismerés." Íme Tisza Istvánnak egész pályáját annyira jellemző jövőbe­ látásának legelső megnyilat­kozása. Megdöbbentő, de kibékítő is. Nyomról­­nyomra látja végzetét, de végét a látó szemek elől egy jótékony tündér fátyollal taka­rta .... Az első mandátum. Elsőbben Vizakna küldt­e a parlamentbe, hol jóformán egyszerre kimagaslott. Már a kész állam­férfinak erkölcsi és szellemi fegyverzetében, készen lépett az arénába. Ebben az erkölcsi és szellemi erőben magával hozta mindazt, a­mi a közélet me­zején tekintélyt alapítani és biztosítani képes és hi­vatott. A meggyőződés szigora, a kemény hajtha­­tatlanság, a közkedv keresésének szinte rideg elutasí­tása, tetszetős de veszélyes ábrándok iránti bizal­matlanság nem olyan tulajdonok, melyekből nép­szerűség vagy akár csak közhatás is sarjadni szo­kott. De Tisza nem hiába volt mindig nyilt és Egye­nes, nem rejtegetve soha semmit, nem áltatva soha senkit, készen föltárva egész lelkét. Bár Széchenyi óta nem volt vezető államférfiaink között­ senki, ki annyira a Vörösmartytól parancsolt szent némaság­gal szerette volna hazáját, de ő­ van is alig, ki e szűzi szeretőinek mélységét, rendületlen­ség­ét, min­den önérdeken győző erejét oly mélyen és kétségte­­len­ül tudta volna éreztetni, mint ő. Mindazok a le­­formáló tényezők, melyekről szólottam: család, szülőföld, iskola, példák, közélet: mind­ennek a szolgálatára nevelték. Ez az anya­ jellege egész való­jának, melyből lelki szövedékének úgyszólván min­­den szála sarjad. A nyílt, de férfiasan szemérmes lé­lek hangja és képe iránt fogékony szívnek és elmé­nek Tisza Istvánnak minden szava és cselekedete azt hirdeti, hogy benne a megvár érzésnek egyik legnagyobb hősét láttuk egykor és gyászoljuk ma. Annak a nemzeti érzésnek hősét, m­ely ezer éves történetünkben sokszor megújult a közviszonyok utalására vagy kényszere alatt, színére és hangjára nézve nem egyszer változott, de céljában és lénye­e­gében mindenkor örök és egy marad.. Parlamenti pályájának kezdete összeesik az úgynevezett véderővita szenvedélyes harcaival s ezek következéséül atyjának bukásával. Itt kezdődnek voltaképp a parlamenti életnek azok a folyton meg­újuló obstrukciós zavarai, melyek közvetve, vagy közvetlenül mindig a kiegyezést érintették. Ezzel a kiegyezéssel, új állami életünk alapjával szemben képviselőházunk állása három fokozatot mutat. A Deák-párt változatlanul érzi a tiszta perszonál­uniót, vagy legalább a nemzeti önállás irányában gyökeres változást követelő ellenzékkel szemközt Az országot fenyegető vészfelhők ennek a régi ellen­zéknek túlnyomó részét a fúzióba, azaz a kiegyezés mentsvárába szorítják, melynek a szabadelvű párt, Tisza Kálmánnal az élén, elszánt védője lesz a szélső fölforgatással szemben. A véderővitában föllép egy új elv: a fejlesztés elve, különösen a katonai és gaz­dasági téren. Tisza István éles szeme és sohasem reszkető, de mindig aggódó szíve: ezekben a moz­galmakban, a parlamenti szakadásokban és országos izgatásokban a haladásunk követelte nemzeti erő­nek nem gyarapodását, hanem inkább végzetes csök­kenését látta. Féltékenyen, sőt szenvedélyesen őrzi azt az alapot, melynek minden megingatásától ál­lami létünk biztosságát félti. Oh, ez a végzetes ma­gyar politika! Tiszában a történeti magyarság lelke élt és munkált; élt azzal­ a­ rettenetes tanulsággal, ■hogy ennek a boldogtalan Magyarországnak ezer év óta minden külső­ és belső válságában nem jobb és rosszabb sorsáról, hanem létéről, vagy nemlétéről volt szó; minden küzdelme a harctéren és ország­gyűlésein élethalál-harc volt.. Ilyennek érezte, ilye­nül fogta föl a kiegyezés ostromát is Tisza. Maga vallotta egykor épp itt, ezen a helyen, hogy „fiatal kora óta a magyar nemzetnek legaktuálisabb lét­kérdését, a magyar nemzet katonai biztosságának megalapozásában és a magyar parlament rendjének, méltóságának, becsületének, megóvásában látta". Politikáját tulajdonképpen nem is lehet a szónak szigorúbb értelmében sem konzervatív, sem liberális, sem dinasztikus, sem függetlenségi politikának mondani: egyszerűen magyar nemzeti politika volt az. Míg a kiegyezési törvénytől tapodtat sem távo­zott, egy magyar kormányférfi sem bizonyította tet­tekkel fényesebben, hogy nemzeti irányú haladá­sunk, még­pedig intézményes haladásunk ezen a közjogi alapon mennyire lehetséges. Első rövid mi­niszterelnöksége alatt a tiszti nevelés terén kivívta a magyar nyelv érvényesülését, megoldotta, a hon­védtüzérség kérdését és Rákóczi hamvai hazaszállí­tásának ügyét, javunkra és önállásunk irányában rendezte a német és olasz kereskedelmi viszonyokat. Ez a szilárd állásfoglalása magára nézve mit sem keresett soha, mint nagy lelke nyugalmát, melyet fényben és homályban, minden zivatarok között megőrzött életének utolsó pillanatáig. Az első árnyék. . Ez az ő magyar politikája emelte ismételve nemcsak a hatalom magasába, a miniszterelnöki székbe, hanem a népszerűség forró régiójába is, és ugyanez kergette a néphegy és fejedelmi szeszély keserű száműzetésébe. Ferenc József királyunknak a viszonyokba és emberekbe látó bölcsesége jól tudja, hogy a parlamenti fölfordulás elleni küzdel­mében Tisza"a nemzet létérdekében a király jogát is védelmezi: a nemzeti erőt csak a maga­ magával és királyával való egyezségben érzi igazán kifejt­­hetőnek és biztosítottnak. Az agg uralkodó Deák ki­egyezésének alapján áll és marad; sem az egész tör­vény támadásai itt, és túl a Lajtán, sem az úgyneve­zett fejlesztő törekvések nem mozdítják el. Egyál­talán nem érzelmes politikus, de ez a kiegyezés gyakran szinte szívügyének tetszik: benne látta uralkodásának történeti jelentőségét és emlékét; ez a fölfogása és érzése kifejezésre jutott abban a vi­szonyban is, melybe családjának tagjaival helyezke­dett. Az itthoni fejlesztő igyekezetekkel majdnem egy időben lép előtérbe Ferenc Ferdinánd királyi herceg, ki elejétől fogva sötét, igazi bourboni gyűlö­lettel viseltetett irántunk és készült ellenünk, a ki­egyezés, mint a magyar önállás törvényes alapja ellen. Ezzel a kettős veszéllyel, a rajongó belső meg­­hasonlással és a fenyegető külső erőszakkal állítja voltaképp szembe az öreg király Tiszát. Benne pe­dig soha senki nem csalódott; a­ki végig olyan hű maradt magához, az másokhoz is csak hű tudott lenni. Nemzeti érzésének és királ­yhűségének benső összeolvadásával szolgálta fejedelmét. Hozzá való ragaszkodása megható szavakban jut kifejezésre ab­ban a beszédben, mellyel halálát a képviselőháznak­ bejelentette. De talán még megindítóbb módon, abban a nála oly ritka ellágyulásban, mellyel dol­gozószobájában, az őseihez tért uralkodó arckép.

Next