Budapesti Hírlap, 1919. november (39. évfolyam, 102–126. szám)
1919-11-09 / 109. szám
Budapesti Hírlap m. «*.) 1919 november 9. 2 nagyi címeket és elnevezéseket. De a vármegye mégis itt van még. Sőt, még lábra is áll néha. Hisz láttuk önfeláldozó síkraszállását a nemzeti vivmányokért folytatott harcban. Honnan van, hogyan lehet ez? Furcsa, de való: egy mulasztásunkból. Meghagytuk a vármegyében a választott tisztviselőket. Az alispánjainkat, szolgabiráinkat, az egész tisztikart a modern politikusok gúnyjáinak, gyűlöletének, üldözésének, rágalmazó kedvének, piszkolódásának céltáblájául. Prédájául a buldog és egyéb kegykereső főispánoknak, védtelenül' az européerek' köpködésével szemben. De ebben a sokat szenvedett, nyomorultan díjazott tisztikarban tovább éltek a vármegye nemesebb hagyományai, tovább élt elődeik szelleme, tovább élt az ősi vármegye, tovább élt az alkotmány, továbbélt az ország, tovább a nemzeti öntudat s maga a nemzet. A névtelen törvényhatósági bizottság szolgálatát végző választott tisztikarban még lüktetett a régi vármegye keringése. És ez a régi szellem, a régi hagyomány, a régi vármegye ime a mai züllött, konfúzus politikai világban, a modern fedér életnézet karjai közt vonagló életben megmozdult s életjelt ad magáról két vármegyében, Esztergommegyéről és Baranya■vármegyéről van a szó. Országos fontosságú kérdésekkel foglalkozott mindennk s országos fontosságú határozatot hoztak, melyeket hozzájárulás véget megküldenek a testvérmegyéknek, Esztergom a kormányhoz is fölterjesztette a maga határozatát. E határozatokból és i megokolásukból a magyar géniusz hangja csendül ki. Mikor törvényhozás nincsen, mikor forszívélyesen beszélgettek egymással, mintha régesrégen ismernék,becsülnék és kedvelnék egymást. Görgey ekkor élete nyolcvanadik évében lehetett. Tisza Istvánnak e szerint harminchat évesnek kellett lennie. Lehetséges azonban, hogy egy-két esztendővel tévedek, mert sohasem szoktam még a legnevezetesebb dátumokat sem feljegyezni. De bizonyos, hogy az a vacsora nem lehetett korábban, mint 1897-ben. Ezt onnan tudom, hogy Beöthy Zsolt minap tartott emlékbeszéde eszembe juttatta Tisza Istvánnak Barras emlékiratait tárgyaló kitűnő esszéijét, mely az 1897. januári Szemlében jelent meg, s e réven felébredt emlékezetemben az is, hogy azon a vacsorán már arról az esszéiről is volt szó. Persze, akkor még csak úgy, mint Barrasnak, a tipikuskorrupt forradalmárnak és ellenforradalmárnak találó jellemrajzáról. Ugyanabban az esszéiben ma már, Beöthy Zsolt megvilágosítása mellett, magának Tisza Istvánnak nagy, nemes politikai erkölcseit is tisztán és biztosan felismerjük, melyeket már ifjan is rendíthetetlen hittel vallott s melyekhez egész dicsőséges pályáján mindhalálig hű maradt. Azon a kedves vacsorán még a tragikum glóriáját csak az egyik hérosznak, az öreg tábornoknak hatalmas sebhellyel díszített szép kopasz koponyája körül sejtettük. De az ő tragikuma csak egy-egy percnyi belső megizletődést keltett bennünk; komorságot, tartós szomorúságot többé nem A nagy öreg magyar katona ott ült a vidám asztalnál, testi és lelki erejének csorbátlan teljességében, mosolyogva, örülve az életnek s a tiszteletnek és szeretetnek, mely minden kis körben környezte, a hol csak megjelent. Hogy azokon a kis körökön kívül mit érez iránta a nagy tömeg, azzal soha sem törődött. Teljes tudatában volt a maga tragikumának, de bizonyos volt abban is, hogy ő maga erősebb annál. Az a tragikum nem volt halálos és idővel kifáradt az ő kifáraszthatatlanságán. Mind a négyen tudtuk, akik az asztal uradalmi állapotban van az ország, törvény helyett rendelet, sőt egyéni akarat, mondhatnám, a közelmúltra visszagondolva, egyéni, szeszély és egyéni érdektől sugalmazott hóbortos önkény uralkodik s az utolsó képviselőház szétszórt s pártérdektől szétzilált tagjai nem képesek oly magasságra emelkedni, ahol a viszálykodás megszűnik és az egyértelmű cselekvés kezdődik, akkor ime megszólal a sebzett hazafiságnak, a törvény szentségének és az alkotmány tiszteletének rég nem hallott hangján az ősi vármegye, hogy intő szót hallasson, hogy utat és irányt mutasson s a magyar lelkiismeretet fölébressze letargikus álmából. Hogy miket követel, miket tanácsol, mire buzdít és mire int bennünket egyegy gyönyörű s emlékezetes okiratban Esztergom és Baranya, arról később még sok szó fog esni. Most csak azt emeljük ki, hogy mire ad példát és mi a tanulsága. Példát arra ad, hogy ma minden magyar ember első és fő gondja a haza, az alkotmány és a törvényesség legyen. Tanulsága pedig az, hogy ime az ősi vármegyében még mindig megvan az az életerős, mely az élet s a nemzeti géniusz ölelkezéséből keletkezett intézményekből hosszú időn át és értelmetlen üldözéssel is ki nem pusztítható. A parlamenti kormányzás, melynek vármegyénk áldozata lett, ime alig sokkal több, mint félszáz év alatt a csőd szélére jutott. Megzüllött, rakoncátlan, tomboló kedv arénája lett, egyéni érdekek és illetéktelen ambíciók tülekedő vásárja, úgy hogy a nemzet legvészesebb napjaiban is nem tudott hívatása és nemesebb föladatai magaslatára emelkedni s csak meg sem próbálta, hogy a nemzetre zndult rezerencsétlenséget föl-, tartóztassa,vagy elhárítsa szegény fejünkről. A vármegye pedig ime, mintegy ember áll föl és lélekemelő egyetértéssel kiált bele a pusztába, hogy veszendő értékeink maradványait megmentse a nemzetnek. körül ültünk, hogy az est programja a két első ízben összehozottnak megismerkedése, de ezt valamely be nem avatott ötödik, éppen ennek a kettőnek viselkedéséből aligha vette volna észre. Mert ez a két nagyerejű egyaránt nagyon diszkrét igazi űr volt. Nem vizsgálgatták, nem próbálgatták, nem faggatták egymást. Nem különződtek el dialogizáló kettessé, noha ezt mi ketten önkéntes hallgatagságunkkal, szinte felkínáltuk nekik. Mintha mindegyikük külön-külön azt az egyet gondolta volna, hogy ők bizony nem játszanak nékünk kettőnknek színházat,és bevontak minket is minden kérdés megbeszélésébe, mely köztük felmerült. Így, az igen élvezetes társalgás folyamán mihamar az volt az érzésem, hogy a program, a két összehozottnak egymással való megismerkedése, máris teljesen megvalósult, de nem a mi kettőnk megbeszélt összeesküvése, hanem az ő kettejük meg nem beszélt természetes előkelő módja szerint. Vagyis, voltaképpen ez a két nagyerejű már találkozásuk előtt sem volt egymástól idegen, most mindössze is csak ráismert egymásra. . Természetesen a társalgásból az oroszlánrész a szabadságharcnak jutott. Ami hadászati vagy politikai érdekes kérdés csak van ebben a már történelemmé lett, de még mindig mendemondás nagy nemzeti küzdelemben, az körülbelül mind sorra került. Nekem ezekről már annakelőtte is sokszor volt szerencsém különféle társaságokban Görgey Artúr biztos, pontos felvilágosító szavait hallani, de csak most tapasztaltam először, hogy van a társaságban rajta kívül még valaki, aki a nemzeti dicsőség részére teljesen elegendőnek tartja a pozitív tudássalbebizonyítható való igazságot s szigorúan mellőzendőnek mindazt, ami pusztán legenda. Ez csak olyan órabérektől nem sérelme magyar büszkeségünknek, akik valóban mindent pozitíve tudnak, ami a szabadságharcról egyáltalán tudható. És ott a vacsoraasztalnál nemcsak maga a szabadságharc legnagyobb vezére volt olyan, hanem Tisza István is olyannak bizonyult. Világosan elismerte ezt a tábornok is. Nem olyanformán, mint Gyulai Pál meg én, akik magunk közt belbámultunk Tisza Istvánnak a szabadságharc minden részletére kiterjedő tökéletes tájékozottságán, hanem elismerte azzal, hogy egészen úgy tárgyalta vele a felmerült kérdéseket, mintha hozzá képest fiatal új ismerőse szintén álélte s nagyjában épp úgy megismerte volna azt a nagy vihart, amelynek ő hajótöröttje lett, mint ő maga. Természetesnek vette, ha kettejük közt itt-ott felfogásbeli különbség merült fel, s nem tartotta soha szükségesnek, hogy azokat hosszú oktató magyarázatokkal oszlassa el. Beérte egy-egy fontos adatnak vagy csak a saját eltérő nézete okainak hangsúlyozásával, mint a ki tudja, hogy magával értesültségben és lojalitásban egyenlő emberrel van dolga. Viszont, éppen ezzel a meggyőződéssel vette fontolóra Tisza Istvánnak minden érvét és adatát s szívesen állapította meg, hogy azok folytán egy ész más kérdésben a saját véleménye módosult. Vacsora után még órákig elbeszélgettünk szivarszó mellett. (Akkor még Tisza István is nagy szivaros volt.) A beszédtémák változtak. Gyulai bácsi, hogy kissé zavarba hozzon engem s egyúttal egy kis reklámot is csináljon nekem, beárulta a két nagy erejűnek azt a bizonyos versemet, mely úgy végződött, hogy „Tisza István a jövő“. Célját elérte, mert én azért a versemért Tisza Istvántól rögtön kikaptam. Mit adom én magamat jóslásokra? Honnan tudom én, mi és ki a jövő? ... A jövemlemondás igen hálátlan dolog, különösen nyomtatásban, mert úgy megmarad s be nem teljesedése a prófétáramiindig rábizonyítható. Én konokul fentartottam jóslásomat. Gyulai bácsi Tisza István pártjára kelt, nem Tisza István jövőjében, hanem általában a jövendőmondások észszerűségében kétkedve. Artúr bácsi azonban védelmébe vett, a jövendölést a költők ősi jogai közé sorozva. A tréfás külekedés ezen a nyomon komoly eszmecserévé fej- A politikai helyzet, Budapest, nov. 81 A csütörtökön tartott miniszteri tanácskozás határozata értelmében Friedrich István miniszterelnök és Somssich József gróf külügyminiszter tegnap délben fölkereste Sir George Clerket és mint már ma megírtuk, hosszasan tárgyaltak vele a kibontakozásról. Erről a tárgyalásról, valamint az ugyancsak tegnap tartott miniszteri tanácskozásról a Magyar Távirati Iroda tegnap, pénteken ezeket jelenhette. Friedrich István miniszterelnök a csütörtöki minisztertanács határozatához képest ma délelőtt fél tizenkét óraikor Somssich József gróf külügyminiszter társaságában felkereste Sir George Clerket, hogy a kormány megbízásából megkezdje vele a hivatalos tárgyalásokat. Ezt megelőzően a miniszterelnök Bondholtz tábornoknál, a budapesti amerikai misszió fejénél, tett látogatást. Sir George Clerk a miniszterelnököt Somssich gróffal együtt villásreggelin is magánál tartotta, azután tovább folytatták a tárgyalásokat, úgy hogy a miniszterelnök csak délután négy órakor távozott az antant megbízottjától. Délután hat órakor miniszteri tanácskozás volt, amelyen a miniszterelnök beszámolt a tárgyalások eredményéről. A minisztertanács, amelyen a kabinet valamennyi tagja részt vett, a miniszterelnök jelentését tudomásul vette és javaslataihoz mindenben hozzájárult. A miniszteri tanácskozás este kilenc óráig tartott. Ugyanerről a miniszteri tanácskozásról ma még a következő jelentést kaptuk: Mint a Magyar Távirati Iroda értesül, a tegnapi miniszteri tanácskozás jóváhagyóan tudomásul vette, hogy a miniszterelnök Sir George Clerk intencióihoz képest a baloldali pártok vezetőivel ezek kezdésére az esetleges kabinetkiegészítés előkészítése céljából tárgyalásba bocsátkozik. Ezekhez a félhivatalos jelentésekhez alig kell kommentár. Nyilvánvaló, hogy Friedrich István miniszterelnök kormányával és Sir Clerkkel egyetértően folytatja a tárgyalást a kormányon kívül álló pártok vezetőivel. A megegyezésnek azonban egyik változatlan akadálya, hogy Friedrich a baloldali pártoknak csupán