Budapesti Hírlap, 1920. május (40. évfolyam, 105–129. szám)
1920-05-30 / 129. szám
Budapest, 1820. XL. évfolyam. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizeté*i arab: Egész évre 280 korona, félévre 140 kor., negyedévre 70 kor., egy hónapra 25 kor., Egyes számára helyben, vidéken és pályaudvarokon 1 korona. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc vasárnap, május 30. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Hét probléma. Budapest, máj.29. Ma Zalaegerszegről egy úriasszonytól kaptünk levelet, melyben a rettenetes gazdasági helyzet keserveit panaszolja föl. A mi megtakarított vagyona volt, hadikölcsönbe fektette, melyért ma nem kap kamatot. „Kedves nagyságos uram, igy végzi sorait, ne vegye rossz néven kifakadásaimat, de tessék elhinni, hogy több ismerős családdal együtt közel vagyunk a magömléshez, vagy az öngyilkossághoz." És ilyen levelet majd minden nap kapunk, néha egyszerre többet is. A nemzetgyűlés pedig a fővárost reformálja, birtokreformot tervez és egyéb nagy, évtizedekre szóló eszméket tűz napirendre és minden nap egy sereg interpellációt intéz el. Az a fekete tömege pedig a nemzetnek, amely a tolvajok, betörők és rablók serege és ama réteg közt van, amely, könnyen szórja a könnyen szerzett ezreket, az a nagy fekete tömeg máról holnapra vergődik, kínlódik, kapkod levegő után, mint a szárazra került hal és „közel van a megörüléshez, vagy az öngyilkossághoz.“ Hová nézzünk, kiben bízzunk, kitől várjunk mentő szót, vagy megváltó cselekedetet? A kormánytól? A nemzetgyűléstől? A pénzionált pénzügyminiszterektől, akiket Korányi tanácsba hívott? Vagy azoktól, akik se itt, se ott nincsenek. Apportjától, Andrássytól, tanllánytól, Kürthytől, a hidegre tett s tán haragvó Akhalesektől? Kitől? A nemzetgyűlés országgyűlésdit játszik és csak magára nézve tartotta fontosnak, hogy mindenek között a megélhetésről gondoskodjék. Azontúl napirendet darál, miből azonban az ország nem tud kenyeret sütni. A kormánynak nincsen se fegyelmezett, se egyöntetű, se megbízható pártja. Ita volna is gondolata, nincsen hatalma és ereje hozzá. A volt pénzügyminiszterek tudományt beszélnek és terveket rajzolnak a levegőbe. De felelősség nincsen rajtuk. A mellett bizonyos, hogy utolsó gondolatát egyik se mondja el. Ezt magának tartja, mert nem lehet tudni, kire mikor kerülhet a sor. Az Akhilles urak pedig mind régi praktikusok, akik tudják, hogy azokkal a párlatas hatásokkal, melyeket a kelendő jelszók varázsoltak elő, nem lehet komoly politikát kezdeni. Hát mit kell tenni? Azt hiszem, el kell jönni valakinek, aki ki meri mondani a merész szót, hogy ezen az útón semmit . . . Volt egyszer egy temperamentumos, megférhetetlen legény, aki valami kalandba keveredett, ahonnan lepedőben hozták haza. Nem volt halálos baja. Bírta is a kezét is, lábát is, hol egyiket, hát a másikat, csak egész , magát nem birta s ha talpra akart állatai, sehogy se boldogult. Végre is bele kellett nyugodnia: orvosi konzíliumot hívtak az ágyához. Amint az egyik pápaszemes elkezdte tapogatni, nyomban ráförmedt: hozzám ne nyúljon az úr. Aztán a másiknak: mit kereskedik a szívemen, nincs annak semmi baja. Inkább adjanak ide egy kis konyakot. Jött a harmadik, ne csiklandozzon a hónom alatt. Cigarettát kérek. Azt mondja az egyik professzor s a beteg ember fejére teszi a kezét: meg kell lékelni, az agyábanvan a baj. Ezt már szerencsésen nyakon teremtette a beteg, úgy hogy majd szétugrott az egész tudóstársaság. De intett nekik egy fiatal tanár s kezében egy kloroformos kendőt tartva,fejtől került a betegnek s* arcára borította a kendőt. ■Egy darabig kapálózott a legény, de aztán elcsendesült és elaludt. És azt mondta hozzá a fiatal doktor: most uraim, tessék megtapogatni, tessék megkenni (másságé), tessék sztetokopoznii, tessék végigvizsgálni. Mert aki beteg és operációra szorul, ha magának nincsen elég magához való meggondolása, annak parancsolni kell, azt el kell altatni. Mert ennek a betegnek csak ahhoz volt tudománya, hogy az egészségét tönkretegye. Hogy miképpen nyerje ismét vissza, azt már nekünk kell tudnunk. Azt ő nem tudhatja. Csak a politikai kuruzslók ámítják őt azzal, hogy az ő akarata szerint csinálnak belőle megint embert. Ez pedig, sajnos, nemcsak Magyarország válságos betegsége, hanem egész Európáé. A háború előtt sokszor hallottuk, hogy a parlamentarizmus csődbe jutott. Úgy is volt. Az általános titkos választójog a parlamentarizmus csődjét jelenti. Mert, a háborúnak és vele járó egyéb nyomorúságainknak állapotában már azt kell mondanunk, hogy nem a parlamentarizmus, hanem az alkotmányosság csődjében vagyunk. Kis és nagy nemzetek törvényhozása válságról válságra bukdácsol s alig tud érdemes eredményeket fölmutatni. Pártszakadás, széthúzás, partikuláris, osztály- és--magánérdekek versengő arénája lett. Normális időben tán még el lehetne így is tengődni egy pár évtizedig, amikorra egy zseniális elme kitalálja a modern társadalmi alakulások és érdekharcok számára való alkotmányos törvényhozó formát; de mikor egy letört,kifosztott, megtizedelt, erkölcsileg is bomladozó, az élet ezer van vakságában vergődő nemzetet kell újra talpraállítani: erre a fenséges és történeti jelentőségű munkára ezek az u. n. modern nemzetgyűlések — akár az újak itt Kelet-Európában és Németországban is, akár Nyugat-Európában a régiek, lehetetlenek és alkalmatlanok. Előbb, ha komolyan meg akarjuk gyógyítani, narkotizálni kell, aztán tessék végigtapogatni, dömöszkölni, kedni, operálni a beteget s ha megvan, Isten neki, akkor kergesse el a professzorait és éljen ismét a saját eszi szerint. A törvényhozás alkotmányos problémája mellett a másik nagy probléma: a sajtó kérdése. Ezt is meg kell oldani. Meg kell pedig oldani nagy hivatásához és lélekben járó nagy hatásához és erejéhez méltón. Ma olvasom az újságokban, hogy tiszteletreméltó kollégánk, Kenedy Géza elnöklésével gyűlést tartottak a keresztény lapok munkásai, s elhatározták, hogy tömörülnek a destruktív sajtóval szemben. Itt van már Otthon, Újságírók Egyesülete, Pázmány-egyesület, több jótékony írói és újságírói egyesület és intézet. Hát ez ennek a kis Magyarországnak nem elég? Nem lehet ezeketmegreformálni? Muszáj új egyesületet alakítaná? Persze, muszáj. Nem tárgyi és érdemben! okokért, hanem a keresztény jelzőért. Engem el nem hívtak meg arra a gyűlésre, hát megkérdezhetem tisztelt kollégáimtól: melyik keresztényebb közülük, mint amilyen én vagyok? És melyik lap keresztényebb, mint a Budapesti Hírlap■? Hiszen azon a gyűlésen tucatjával voltak azok a kollégák, akik itt a Budapesti Hírlap templomában vették föl a hírlapírói keresztséget és tucatok tucatjával vannak azok a kollégák, akik azelőtt buzgó és lelkes munkatársai voltak az úgynevezett destruktív lapoknak. Azok a tisztelt ujságirókollégák lehetnek klerikálisok, lehetnek ultramontánok, lehetnek papi párfiak, lehetnek, politikai keresztények s azok lehetnek lapjaik is, de keresztény erkölcs, keresztény világnézet, keresztény lélek..s keresztény irány, dolgában a Budapesti Hírlapnak a saruja szíját sem oldhatják meg méltón. A Budapesti Hírlap nem az uj kurzus óta keresztény s a ki tegnap ott tanácskozott s határozott s azt meri mondani, hogy mindezt nem tudja, az menjen el Bangha Béla páterhez gyónni és próbálja tőle megtudni, nem ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik-e ő is, mint amivel dolgoztak mindazok, akik valaha egy-egy destruktív újság kötelékében a közerkölcsöt, a nemzeti öntudatot, a keresztény szellemet munkájukkal segítettek destruálni. Én értem fiatalos, felületes, szeles és hebeg hurgyú kollégák türelmetlenségét és hatalmaskodó kedvét. De ezt nem szabad egyfelől keresztény szellemnek mondani ,s másfelől nem szabad se magunkkal, se mással elhitetni azt, hogy ez után lehet egy megtévedt nemzeti sajtót regenerálni. A sajtó korunknak s a nemzeteknek legnagyobbszerű, modern intézménye. Az anyagi világban folyik a struggle for hite, a létért való küzdelem. A modern életben a szellem ilyen küzdelmének a tere a sajtó. A szellem minden kincse, minden alkotása, minden érdeke itt vívja döntő harcait. Államférfiak legnagyobb gondjára méltó a modern gondolatcsaták e porondja. Gondjára, azaz lángoló szüretetére és igazságos szigorára. Szabadsága a sajtónak fontosabb minden egyébszabadságnál. Kell, hogy, pártoknak sajtójuk legyen. De vészes gondolat a sajtót pártok kényére bízni. A mi sajtónk épp oly beteg, mint erkölcsünk, mint társadalmunk, mint politikánk, mint országunk. Apponyi Albert gróf azt mondta: rajtunk áll, hogy meggyógyulj link. Rajtunk? Kin? A betegen? ’ ’ Igen. Ha akad egy ember, egy akarat, egy lélek, aki parancsolni tud neki és ha mi, többiek megtanultunk engedelmeskedni. De ha mindnyájan mi akarunk dirigálni egyet, ha mindnyájan parancsolni akarunk, akkor nem maradt a ki engedelmeskedjék. NHOHKiu. 29 .P A Budapesti Hírlap mai száma 6 oldal. érmés értékesítésének kérdése !— Nézeteltérések a kisgazdapártban. — A miniszterek lemondással fenyegetőznek. Váratlanul súlyos nézeteltérések merül tek föl a politikai körökben, de főképp a kis-gazdapártban a termés értékesítésének kérdésében. A kormánynak tudvalévőei: az az álláspontja, hogy a termésből öt millió métermázsát rekvirál a külföldre leendő szállítás és a pénzünk értékének megjavítása érdekében, azután biztosítaná a tisztviselőknek, a hadseregnek és a munkásságnak szükségletét s csak a megmaradó részt bocsátaná szabadon a forgalom útjára. Ezzel a komolyan átgondolt tervvel szemben foglalnak állást a nemzetgyűlésben a nagybirtoknak képviselői, igy Czejttler Jenő, Fáy Gyula és mások s többen a kisgazdapárt kebelében is. Ezeknek szószólója, Gaál Gaszton heves vitát folytat a kormány terve ellen s azt követeli, hogy a gazdaközönség értékesíthesse teljes mértékben a termést, szabadforgalom útján. Gaál Gaszton azzal érvel, hogy a közterheket mindig a gazdák viselik s hogy a kormány, semmit sem tett még az ipari uzsora letörésére. Tehát tiltakozik az ellen, hogy a valuta megjavításának az árát is a gazdákon vegyék meg, amit pedig csak valamennyi társadalmi osztály teherviselő képességének bevonásával lehet helyesen megoldani, így Gaál Gaszton. Vele szemben Ktubinek Gyula, Korányi Frigyes, nagyatádi Szabó és Emich Gusztáv kisgazdapárti miniszterek, meg a kormány többi tagja is a kormány tervét vé-