Budapesti Hírlap, 1923. december (43. évfolyam, 272–294. szám)
1923-12-28 / 292. szám
Budapest, 1923. XLvi. évfolyam, 292. szám. (Ára 509 kor.) Péntek, december 28 Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 10.000 korona, negyedévre 30.000 korona. Angliában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2500 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 500 korona. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csalthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. kerület, Rükk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. kat., József-kötút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A csongrádi bomba. Budapest, dec. 27. A karácsonyi ünnepeket Csongrádon vészes módon megkoronázták. Az odavaló izr. nőegyesület jótékonycéllú előadást és bált rendezett s a gyanútlanul mulatozók közé, éjféltájban, embertelen kezek pusztító bombát vetettek. Két halottja és egy csomó sebesültje van a merényletnek. A csongrádi közbiztossági hatóságok nyomban megkezdték a vizsgálatot s a kezükbe került szálak az odavaló Ébredő Magyarok Egyesületének vezéralakjai nyomába vezették őket, akik közül néhányat a mai nap folyamán őrizetbe is vettek. Ez a szomorú karácsonyi esemény száraz előadása. Tehát itt is és ahol bombáról van szó, úgy látszik, mindenütt az Ébredő Magyarok keze- és lábanyomára akad a rendőrség. Mily gyászos és lesújtó jelenség. A huszadik században arra ébred a vitéz és lovagias magyar, hogy alattomos óvatossággal bombákat küldöznek, bombákat vetnek és pokolgéppeket helyeznek el ismeretlen és védten emberek elpusztítására. És milyen elcsüggesztő gondolat, hogy ez embertelenséget hazafias mezbe öltöztetik. Ha manapság méltán elkeseredett magyarok aláaknázzák Belgrádot, vagy felrobbantják Bukarestet, vagy a légbe röpítik Prágát, azt még meg lehet érteni, ámbár ez soha sem volt magyar virtus, magyar támadó vagy védekező módszer. Ez a balkáni szellem erkölcse, ahol még a tizenkilencedik században is a politikai ellenfelet börtönben rothasztották meg, ahol idegen fejedelmi személyeket az utcán lődöztek le, ahol fejedelmüket, királyt és királynét éjjel hálószobájukban vertek agyon s az ablakon át dobálták a kövezetre. Nagy port vert fel nemrég a dobutcai eset, ahol egy zsidó ember leszúrt egy katonát, aki társaival garázdálkodott a kávéházi vendégeken, pedig ez egy becsületes korcsmái verekedés volt, ahol mindenik fél kockáztatta a maga bőrét. Ideális dolognak mondható ezekkel a bombavetőkkel szemben, akik nagy gonddal készülnek a merényletre, alibiről gondoskodnak és lappal, óvatosan végrehajtják utálatos merényletüket, azután gyorsan szétszaladnak még az ország határain túlra is. Becsületes emberek tömegének, kicsinyeknek és nagyoknak e végzetes időben abban fő a fejük, hogy lehetne ezt a megcsonkított országot valamiképpen fentartani, és fentartva, ismét régi nagyságába visszahelyezni. Emberfeletti munkában iparkodnak a külföld rokonérzését és segítségét az ország számára megnyerni, és magában az országban a politikai rendet, a társadalmi egyensúlyt és a gazdasági életet helyreállítani. És ekkor akadnak emberek, akik gyilkos merényletekkel állják útját az önfeláldozó hazafias munka sikerének. És iszonyú dolog meggondolni azt, hogy ezek az emberek jóformán mind a fiatalságból kerülnek ki. Lélekriasztó dolog, hogy minden merénylet után a gyanú és a rendőri vizsgálat szálai éppenséggel azokhoz vezetnek, akik magukat Ébredő Magyaroknak hívják. Bizonyos, hogy ezek között számos olyan fiú van, aki ideális jelszálaktól megtévesztve, büszkén viseli az Ébredő címet, viszont nyilván számos olyan van, akit e cím viselésében is aljasabb anyagi érdekek hevítenek. Ha az eddigi tapasztalások nem indították a felsőbb hatóságot arra, hogy valahára leszámoljon ez egyesülettel, maga az a gondolat, hogy a fiatalság épebb lelkű ráfizet végre is ki kell szabadítani e borabás mánia mételyező s rothasztó hatása alól: ez a gondolat súlyos kötelességévé teszi a kormánynak, hogy kötelessége érzetére ébredjen az ily ébredőkkel szemben. Igen, a hazáért sokra, tán mindenre képes a lelkesebb hazafi, de hogy ma mely mezőre hívja a haza harcolni fiait, azt talán nem kell bővebben magyaráznunk, és hogy az alattomos gyilkolás, a loppal járó emberpusztítás soha sem lehet egy nemzet sorsának intézésében sikeres eszköz, azt az írás, azt a tapasztalás, azt a történelem csalhatatlanul megbizonyítja. Per quod quis peccat, per idem punitur et idem. A hazafiság a legnagyobb erkölcs. A legelvetemedettebb erkölcstelenséggel a hazát csak megrontani lehet, szolgálni vagy éppen megmenteni nem lehet. US vár peán is? Budapest, dec. 27. A napisajtó gazdag karácsonyfát állított olvasóközönségének. Mindegyik újság lehetően a legjavát adta, ami tőle telik. Régi szokásukhoz híven megszólaltatták a közélet jeleseit, kiknek nézetei, útmutatásai nagy súllyal esnek a közvélemény serpenyőjébe. Az is hagyomány, hogy a közönség ilyen ünnepi alkalommal a szokottnál nagyobb várakozással veszi kezébe újságjait, de ritkán nagyobbal, mint mostanában, mikor általános a közérzés, hogy sorsdöntő fordulat előtt állunk. Nem utolsó kérdés ilyenkor, hogy mit mond a sajtó, és hogy mit mondanak azok, akikre szívesen figyelünk és meghallgatásra méltók. Örömmel állapítjuk meg, hogy a hétköznapiságon felülemelkedő szellem lengi át a sajtó karácsonyi megnyilatkozásait. Sok bennük a megszívlelni való, a tárgyias kritika, a hazafias jó szándék, a messzelátó útmutatás, csak a vezérmotívumok nem csendülnek ki olyan harmonikus és meggyőző erővel, hogy a kétségeket eloszlassák és legalább nagyjában egy szilárd közvéleményt teremtsenek. Hogy a belpolitikai differenciák nem némulnak el, sőt élesebb akcentusokban nyilatkoznak meg, azon nem volna fennakadni való, ha az elégedetlenség a mai rendszer helyett egy jobbat tudna beállítani és garantálni. Azt mondják, hogy a párisi úttal Bethlen küldetése véget ért és hogy elérkezett a teljes rendszerváltozás ideje. Nem hinnénk, hogy ez a felfogás utat tudna magának törni a közvéleményben. Hogyan? Bethlen akkor álljon félre, mikor az ország számára az első diplomáciai sikert szerezte meg eddigi elszigetelt helyzetünkben? Ezt a sikert lehet túlértékelni, lehet lebecsülni, de hogy Bethlen becsülettel küzdött meg az áttörés nehézségeivel, azt az egykori ellenfél maga elismerte szemtől-szembe. Nekünk az a benyomásunk, hogy Bethlen államférfim presztízsében meggyarapodva tért vissza közénk, ez a megnövekedett presztízs félelmetesebbé teheti őt ellenfelei szemében, de hívei táborában és a nemzet zömében csak fokozta az iránta való bizalmat. A rendszerváltozás sürgetői különben is következetesen elmulasztják rámutatni arra, hogy kire bízzuk magunkat Bethlen helyett? Hol van az az új többség, melyre bárki is rátámaszkodhatnék? Nekünk sem ideálunk a mai többség és a mai rendszer, de nem várhatunk jót egy olyan koalíció hatalomra jutásától sem, mely a parlamenti küzdelmekben, az ellenzéki fronton sem tud egyetérteni és amelynek frakciói elvi kérdésekben messzebb állanak egymástól, mint magától az uralkodó többségtől. Ma nem a politikai rendszerváltozás a fontos, hanem a gazdasági. Nem az a fontos, hogy Bethlen vagy másnak a kezében van-e a hatalom, hanem az, hogy át tudunk-e térni a helyzetünknek megfelelő gazdasági rendre. A kölcsön, akár megkapjuk, akár nem, új feladatok elé állított bennünket. Párisban nagyjában már megoldották a kölcsön ügyét az antantok és a hitelezők szempontjából. Most nekünk kell döntenünk a magunk szempontjából. Mindenekelőtt arról kell határoznunk, hogy a párisi feltételek elfogadhatók-e vagy sem és aztán a logika sorrendje szerint arról, hogy mit kell tennünk, mi vár ránk, ha a kölcsönt igénybe vesszük, vagy nem. Akármely irányban döntünk, annyi bizonyos, hogy a mai gazdálkodást a csőd veszedelme nélkül nem folytathatjuk. A sajtó karácsonyi fejtegetései túlnyomórészt ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak. A részletekben sok okos dolgot olvastunk, de a főkérdésekben sajnálattal nélkülöztük az összhangot és a határozottságot. A párisi feltételeket senki sem utasítja vissza feltétlenül. Vitatkozni lehet róluk, de kereken visszautasítani nem. Arról sem kapunk megnyugtató tájékoztatást, hogy a kölcsön terheit elbírjuk-e vagy sem. Arról sem, hogy a terheket miként fogják kiróni, elosztani és hogy a kölcsönt mire, miképpen fogják felhasználni. A párisi feltételek megismerésével sem hallgatott el az a felfogás, hogy a kölcsönre egyáltalán nincsen szükségünk, valamint az a felfogás sem, hogy kölcsön nélkül nincs talpraállás. Kétségkívül ezek a nehezen eldönthető témák lesznek a legközelebbi napok vitatárgyai úgy a parlamentben, mint a parlamenten kívül. Nemcsak közgazdasági kapacitásaink, de a pénzügyiek is a kölcsön kérdésénél szinte nagyobb súlyt vetnek az új gazdálkodási rendre, mely mindennél elodázhatatlanabb. Nélküle nem bírjuk el a kölcsön terheit, ha pedig nem lesz kölcsön, nélküle nem tartóztathatjuk fel összeomlásunkat. Eddig a pontig egyetértenek, de már abban nem, hogy milyen legyen a gazdasági program, sem abban, hogy a mentést az államgazdaságon vagy a magángazdaságok kezdjük-e. A mai gazdasági rendet mindenki elítéli és a legtöbben új gazdasági program helyett a régire való visszatérést elégségesnek tartják. Egyébként az a nézet is kifejezést nyert, hogy az államgazdasági tervek sorsa járásban dől el és nem Budapesten. A magángazdaságban a többtermelés intézményes biztosítása a jelszó. Iparunkat, mezőgazdaságunkat nagy veszedelmekkel fenyegeti a kedvező konjunktúrák megszűnése, a mezőgazdáknak a már közeledő világversennyel kell majd megküzdeni. Nagy problémák kopogtatnak ajtónkon. Meghallják-ea nemzetgyűlésen, ahol mindenről szeretnek beszélni, csak arról nem, ami napirenden van. Pedig ezek a témák nem tűrik meg a napirendtől való eltérést, valamint azt sem, hogy ne egyetemes szempontból keressék megoldásukat. Csinagpi' kfílcsönt leglsaxeBeisli gdS£®csőt t ál«. Benes nyilatkozata. — S3 körcsön a nagy-antant sajtójában. — N francia lapok „enyhének“ találják a feltételeket. — Az angol lapok jóindulatú kritikája. Előttünk vannak azok az antant-államokból való lapszemelvények, melyek a magyar kölcsön dolgával foglalkoznak. Igen érdekesek, gazdasági szempontból optimisták a mi javunkra s a legjellemzőbb, hogy véleményeik két élesen különváló csoportba tagozódnak. Egyik csoportba a jóindulatú angol megnyilatkozások, a másikba a bizonyos animozitással író francia lapok sorakoznak. Nem nehéz kitalálni, hogy utóbbiakat kinek, illetve kiknek a keze mozgatja. A francia lapok közül a Petit Parisien Renes hosszabb nyilatkozatát hozza. A cseh külügyminiszter szerint bizonyosra vehető, hogy a magyar kölcsönt legközelebb kibocsátják, ami lehetővé teszi a közép-európai béke megszilárdításának elősegítését Benes megállapítja, hogy kényes volt a kérdés. A kisantantnak a politikai garanciák, a jóvátételi bizottságnak pedig a pénzügyi garanciák tekintetében kell dönteni. Az első kérdésben, vagyis a politikai garanciák kérdésében egy hónapon belül várható a megegyezés. A népszövetség munkájának tanulságáról szólva, a cseh külügyminiszter kijelentette, hogy amikor Magyarország megmentésére törekedtek és amikor a trianoni béke elismerésének kifejezett megújítását kérték tőle, akkor a csődbe került Németországra is gondoltak, amelynek gazdasági helyzetét talán szintén orvosolni kell majd. Igyekeztek tőlük telhetően új nemzetközi pénzügyi formulákat találni de ugyanakkor óvakodtak attól, hogy precedenst teremtsenek, amelyet Németország esetleg arra próbálna fölhasználni, hogy a versaillesi szerződés bekövetkezései alól kibújjon. Az Echo de Parisban Pertinax megállapítja, hogy Magyarország, amely mezőgazdasági segítségforrásaiból maga tartja el magát, vereségének és fölosztásának súlyát könnyebben elviselte volna, ha a magyar nemzeti büszkeségnek nem esett volna különösen nehezére az új viszonyokba beletörődni. Mindazáltal Magyarország egyáltalán nincs olyan ínséges helyzetben, mint Ausztria a genfi jegyzőkönyv előtt volt. Az új Ausztria gyors fölépülése igazolja, hogy még ez a súlyos megpróbáltatásokon átment ország is némi jóvátételt fizethetett volna. A tervezett magyar kölcsön törlesztése távolról sem meríti ki az ország teljen fizetőképességét. Niemeyer és Strakosch angol delegátusok a jóvátétel ellen heves harcot viseltek. E harc folyamán elhangzott az a gyakran idézett kifejezés, hogy a City rosszul érzi magát a jóvátétel hallatára. Az a végleges határozat, hogy Magyarország tizennyolc éven át évi tízmilliót fizet. Magyarországra alig jelent említésre éredmes megterheltetést. A Times ezzel szemben sok jóakaratot és tárgyilagosságot tanúsít. Elvben — úgymond — elfogadták a javaslatot, hogy Magyarország a kölcsön visszafizetésének időszaka alatt köteles legyen a jóvátétel címén és egyéb szerződéses terhek címén aránylag kis évi összeget fizetni. Noha ezt a kötelezettséget nem fogják szükségképpen érvényesíteni, a kötelezettség fennforgása magában is csökkentheti a kölcsön vonzóerejét a kötvénytulajdonosok szempontjából és ezért felmerült az a javaslat, hogy ellenértékűi gondoskodjanak a kölcsön visszafizetésének meggyorsításáról. Az a terv, hogy ebből a célból külön törlesztési alapot létesítsenek. Az a különös körülmény állna elő tehát, hogy Magyarországra kettős terhet rónának, egyrészt a szerződéses kötelezettségek teljesítését, másrészt a kölcsön fokozottabb törlesztését. Hangoztatják azonban, hogy ez a kettős teher a magyar költségvetéshez viszonyítva százalékban kis összeget jelentene. Ha a jóvátétel és egyéb szerződéses terhek összegét évenként 10 millió aranykoronában határoznák meg, mint ahogy a javaslat mondja és a külön törlesztési alap tér. hét évi 7 és fél millió aranykoronában állapítanák meg, akkor e két tétel összesen 17 és fél millió aranykorona terhet jelentene egy évben Ezzel szemben a magyar költségvetést évenként mintegy 400 millió aranykoronára becsülik, vagyis a két tétel.