Budapesti Hírlap, 1923. december (43. évfolyam, 272–294. szám)

1923-12-28 / 292. szám

Budapest, 1923. XLvi. évfolyam, 292. szám. (Ára 509 kor.) Péntek, december 28 Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 10.000 korona, negyedévre 30.000 korona. Angliában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2500 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 500 korona. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csalthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. kerület, Rükk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. kat., József-kötút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A csongrádi bomba. Budapest, dec. 27. A karácsonyi ünnepeket Csongrádon vészes módon megkoronázták. Az oda­való izr. nőegyesület jótékonycéllú elő­adást és bált rendezett s a gyanútlanul mulatozók közé, éjféltájban, emberte­len kezek pusztító bombát vetettek. Két halottja és egy csomó sebesültje van a merényletnek. A csongrádi közbiztos­­sági hatóságok nyomban megkezdték a vizsgálatot s a kezükbe került szálak az odavaló Ébredő Magyarok Egyesületé­nek vezéralakjai nyomába vezették őket, a­kik közül néhányat a mai na­p folyamán őrizetbe is vettek. Ez a szomorú karácsonyi esemény száraz előadása. Tehát itt is és a­hol bombáról van szó, úgy látszik, mindenütt az Ébredő Magyarok keze- és lábanyomára akad a rendőrség. Mily gyászos és lesújtó jelenség. A huszadik században arra ébred a vitéz és lovagias magyar, hogy alattomos óvatossággal bombákat kül­döznek, bombákat vetnek és pokolgépp­eket helyeznek el ismeretlen és védte­­n emberek elpusztítására. És milyen elcsüggesztő gondolat, hogy ez ember­telenséget hazafias mezbe öltöztetik. Ha manapság méltán elkeseredett ma­gyarok aláaknázzák Belgrádot, vagy felrobbantják Bukarestet, vagy a légbe röpítik Prágát, azt még meg lehet ér­teni, ámbár ez soha sem volt magyar virtus, magyar támadó vagy védekező módszer. Ez a balkáni szellem erkölcse, a­hol még a tizenkilencedik században is a politikai ellenfelet börtönben rot­hasztották meg, a­hol idegen fejedelmi személyeket az utcán lődöztek le, a­hol fejedelmüket, királyt és királynét éjjel hálószobájukban vertek agyon s az ablakon át dobálták a kövezetre. Nagy port vert fel nemrég a dob­utcai eset, a­hol egy zsidó ember le­szúrt egy katonát, a­ki társaival garáz­dálkodott a kávéházi vendégeken, pedig ez egy becsületes korcsmái verekedés volt, a­hol mindenik fél kockáztatta a maga bőrét. Ideális dolognak mond­ható ezekkel a bomba­vetőkkel szem­ben, a­kik nagy gonddal készülnek a merényletre, alibiről gondoskodnak és lappal, óvatosan végrehajtják utálatos merényletüket, azután gyorsan szétsza­­ladna­k még az ország határain túlra is. Becsületes emberek tömegének, kicsi­nyeknek és nagyoknak e végzetes idő­ben abban fő a fejük, hogy lehetne ezt a megcsonkított országot valamiképpen fentartani, és fentartva, ismét régi nagy­ságába visszahelyezni. Emberfeletti munkában iparkodnak a külföld rokon­érzését és segítségét az ország számára megnyerni, és magában az országban a politikai rendet, a­ társadalmi egyen­súlyt és a gazdasági életet helyreállí­­tani. És ekkor akadnak emberek, a­kik gyilkos merényletekkel állják útját az önfeláldozó hazafias munka sikerének. És iszonyú dolog meggondolni azt, hogy ezek az emberek jóformán mind a fiatalságból kerülnek ki. Lélekriasztó dolog, hogy minden merénylet után a gyanú és a rendőri vizsgálat szálai éppenséggel azokhoz vezetnek, a­ki­k magukat Ébredő Magyaroknak hívják. Bizonyos, hogy ezek között számos olyan fiú van, a­ki ideális jel­szálaktól megtévesztve, büszkén viseli az Ébredő címet, viszont nyilván számos olyan van, a­kit e cím viselésében is aljasabb anyagi érdekek hevítenek. Ha az eddigi tapasztalások nem indították a felsőbb hatóságot arra, hogy valahára leszá­moljon ez egyesülettel, maga az a gon­dolat, hogy a fiatalság épebb lelkű rá­fizet végre is ki kell szabadítani e bora­­bás mánia mételyező s rothasztó hatása alól: ez a gondolat súlyos kötelességévé teszi a kormánynak, hogy kötelessége érzetére ébredjen az ily ébredőkkel szemben. Igen, a hazáért sokra, tán mindenre képes a lelkesebb hazafi, de hogy ma mely mezőre hívja a haza harcolni fiait, azt talán nem kell bővebben magya­ráznunk, és hogy az alattomos gyilko­lás, a loppal járó emberpusztítás soha sem lehet egy nemzet sorsának intézé­sében sikeres eszköz, azt az írás, azt a tapasztalás, azt a történelem csalhatat­lanul megbizonyítja. Per quod quis peccat, per idem puni­­tur et idem­. A hazafiság a legnagyobb erkölcs. A legelvetemedettebb erkölcstelenséggel a hazát csak megrontani lehet, szolgálni vagy éppen megmenteni nem lehet. US vár peán is? Budapest, dec. 27. A napisajtó gazdag karácsonyfát állí­tott olvasóközönségének. Mindegyik új­ság lehetően a legjavát adta, a­mi tőle telik. Régi szokásukhoz híven megszó­laltatták a közélet jeleseit, kiknek néze­tei, útmutatásai nagy súllyal esnek a közvélemény serpenyőjébe. Az is hagyo­mány, hogy a közönség ilyen ünnepi alkalommal a szokottnál nagyobb várakozással veszi kezébe újságjait, de ritkán nagyobbal, mint mostanában, mikor általános a közérzés, hogy sors­döntő fordulat előtt állunk. Nem utolsó kérdés ilyenkor, hogy mit mond a sajtó, és hogy mit monda­nak azok, a­kikre szívesen figyelünk és meghallgatásra méltók. Örömmel­­ állapítjuk meg, hogy a hétköznapiságon felülemelkedő szellem lengi át a sajtó karácsonyi megnyilatkozásait. Sok ben­­nük a megszívlelni való, a tárgyias kri­tika, a hazafias jó szándék, a messze­­látó útmutatás, csak a vezérmotívumok nem csendülnek ki olyan harmonikus és meggyőző erővel, hogy a kétségeket eloszlassák és legalább nagyjában egy szilárd közvéleményt teremtsenek. Hogy a belpolitikai differenciák nem némulnak el, sőt élesebb akcentusok­ban nyilatkoznak meg, azon nem volna fennakadni való, ha az elégedetlenség a mai rendszer helyett egy jobbat tudna beállítani és garantálni. Azt mondják, hogy a párisi úttal Bethlen küldetése véget ért és hogy elérkezett a teljes rendszerváltozás ideje. Nem hinnénk, hogy ez a felfogás utat tudna magának törni a közvéleményben. Hogyan? Beth­len akkor álljon félre, mikor az ország számára az első diplomáciai sikert sze­rezte meg eddigi elszigetelt helyzetünk­ben? Ezt a sikert lehet túlértékelni, le­het lebecsülni, de hogy Bethlen becsü­lettel küzdött meg az áttörés nehézsé­geivel, azt az egykori ellenfél maga el­ismerte szemtől-szembe. Nekünk az a benyomásunk, hogy Bethlen államfér­fim presztízsében meggyarapodva tért vissza közénk, ez a megnövekedett presztízs félelmetesebbé teheti őt ellen­felei szemében, de hívei táborában és a nemzet zömében csak fokozta az iránta való bizalmat. A rendszerválto­zás sürgetői különben is következete­sen elmulasztják rámutatni arra, hogy kire bízzuk magunkat Bethlen helyett? Hol van az az új többség, melyre bárki is rátámaszkodhatnék? Nekünk sem ideálunk a mai többség és a mai rend­szer, de nem várhatunk jót egy olyan koalíció hatalomra jutásától sem, mely a parlamenti küzdelmekben, az ellen­zéki fronton sem tud egyetérteni és a­melynek frakciói elvi kérdésekben messzebb állanak egymástól, mint ma­gától az uralkodó többségtől. Ma nem a politikai rendszerváltozás a fontos, hanem a gazdasági. Nem az a fontos, hogy Bethlen vagy másnak a kezében van-e a hatalom, hanem az, hogy át tudunk-e térni a helyzetünk­nek megfelelő gazdasági rendre. A köl­csön, akár megkapjuk, akár nem, új feladatok elé állított bennünket. Páris­­ban nagyjában már megoldották a köl­csön ügyét az antantok és a hitelezők szempontjából. Most nekünk kell dön­tenünk a magunk szempontjából. Min­denekelőtt arról kell határoznunk, hogy a párisi feltételek elfogadhatók-e v­agy sem és aztán a logika sorrendje szerint arról, hogy mit kell tennünk, mi vár ránk, ha a kölcsönt igénybe vesszük, vagy nem. Akármely irányban dön­tünk, annyi bizonyos, hogy a mai gaz­dálkodást a csőd veszedelme nélkül nem folytathatjuk. A sajtó karácsonyi fejtegetései túl­nyomórészt ezekkel a kérdésekkel fog­lalkoznak. A részletekben sok okos dolgot olvastunk, de a főkérdésekben sajnálattal nélkülöztük az összhangot és a határozottságot. A párisi feltéte­leket senki sem utasítja vissza feltétle­­­­nül. Vitatkozni lehet róluk, de kereken visszautasítani nem. Arról sem kapunk megnyugtató tájékoztatást, hogy a köl­csön terheit elbírjuk-e vagy sem. Arról sem, hogy a terheket miként fogják ki­róni, elosztani és hogy a kölcsönt mire, miképpen fogják felhasználni. A párisi feltételek megismerésével sem hallga­tott el az a felfogás, hogy a kölcsönre egyáltalán nincsen szükségünk, vala­mint az a felfogás sem, hogy kölcsön nélkül nincs talpraállás. Kétségkívül ezek a nehezen eldönthető témák lesz­nek a legközelebbi napok vitatárgyai úgy a parlamentben, mint a parlame­n­ten kívül. Nemcsak közgazdasági kapacitásaink­, de a pénzügyiek is a kölcsön kérdésé­nél szinte nagyobb súlyt vetnek az új gazdálkodási rendre, mely mindennél elodázhatatlanabb. Nélküle nem bírjuk el a kölcsön terheit, ha pedig nem lesz kölcsön, nélküle nem tartóztathatjuk fel összeomlásunkat. Eddig a pontig egyetértenek, de már abban nem, hogy­ milyen legyen a gazdasági program, sem abban, hogy a mentést az állam­gazdaságon vagy a magángazdaságok­ kezdjük-e. A mai gazdasági rendet min­denki elítéli és a legtöbben új gazda­sági program helyett a régire való vis­­­­szatérést elégségesnek tartják. Egyéb­ként az a nézet is kifejezést nyert, hogy az államgazdasági tervek sorsa járás­ban dől el és nem Budapesten. A ma­gángazdaságban a többtermelés intéz­ményes biztosítása a jelszó. Iparunkat, mezőgazdaságunkat nagy veszedelmek­kel fenyegeti a kedvező konjunktúrák megszűnése, a mezőgazdáknak a már közeledő világversennyel kell majd megküzdeni. Nagy problémák kopogtatnak ajtón­kon. Meghallják-e­­a nemzetgyűlésen, a­hol mindenről szeretnek beszélni, csak arról nem, a­mi napirenden van. Pedig ezek a témák nem tűrik meg a napirendtől való eltérést, valamint azt sem, hogy ne egyetemes szempontból keressék megoldásukat. Cs­inagpi' kfílcsönt leglsaxeBeisli gdS£®csőt t ál«. Benes nyilatkozata. — S3 körcsön a nagy-antant sajtójában. — N­ francia lapok „enyhének“ találják a feltételeket. — Az angol lapok jóindulatú kritikája. Előttünk vannak azok az antant-államok­ból való lapszemelvények, melyek a magyar kölcsön dolgával foglalkoznak. Igen érde­kesek, gazdasági szempontból optimisták a mi javunkra s a legjellemzőbb, hogy vé­leményeik két élesen különváló csoportba tagozódnak. Egyik csoportba a jóindulatú angol megnyilatkozások, a másikba a bizo­nyos animozitással író francia lapok sora­koznak. Nem nehéz kitalálni, hogy utób­biakat kinek, illetve kiknek a keze moz­gatja. A francia lapok közül a Petit Parisien Renes hosszabb nyilatkozatát hozza. A cseh külügyminiszter szerint bizonyosra vehető, hogy a magyar kölcsönt legközelebb kibo­csát­ják, a­mi lehetővé teszi a közép-európai béke megszilárdításának elősegítését Benes megállapítja, hogy kényes volt a kérdés. A kis­antantnak a politikai garanciák, a jóvá­­tételi bizottságnak pedig a pénzügyi garan­ciák tekintetében kell dönteni. Az első kér­désben, vagyis a politikai garanciák kérdé­sében egy hónapon belül várható a meg­egyezés. A népszövetség munkájának tanulságáról szólva, a cseh külügyminiszter kijelentette, hogy a­mikor Magyarország megmentésére törekedtek és a­mikor a trianoni béke elis­merésének kifejezett megújítását kérték tőle, akkor a csődbe került Németországra is gondoltak, a­melynek gazdasági helyzetét talán szintén orvosolni kell majd. Igyekez­tek tőlük telhetően új nemzetközi pénzügyi formulákat találni de ugyanakkor óvakod­tak attól, hogy precedenst teremtsenek, a­melyet Németország esetleg arra próbálna fölhasználni, hogy a versaillesi szerződés be­­következései alól kibújjon. Az Echo de Parisban Pertinax megálla­pítja, hogy Magyarország, a­mely mezőgaz­dasági segítségforrá­saiból maga tartja el magát, vereségének és fölosztásának súlyát könnyebben elviselte volna, ha a magyar nemzeti büszkeségnek nem esett volna kü­lönösen nehezére az új viszonyokba beletö­rődni. Mindazáltal Magyarország egyálta­lán nincs olyan ínséges helyzetben, mint Ausztria a genfi jegyzőkönyv előtt volt. Az új Ausztria gyors fölépülése igazolja, hogy­ még ez a súlyos megpróbáltatásokon át­ment ország is némi jóvátételt fizethetett volna. A tervezett magyar kölcsön törlesz­­tése távolról sem meríti ki az ország teljen fizetőképességét. Niemeyer és Strakosch angol delegátusok a jóvátétel ellen heves harcot viseltek. E harc folyamán elhang­zott az a gyakran idézett kifejezés, hogy a City rosszul érzi magát a jóvátétel halla­tára. Az a végleges határozat, hogy Ma­gyarország tizennyolc éven át évi tízmilliót fizet. Magyarországra alig jelent említésre éredmes megterheltetést. A Times ezzel szemben sok jóakaratot és tárgyilagosságot tanúsít.­­ Elvben — úgymond — elfogadták a javaslatot, hogy Magyarország a kölcsön visszafizetésének időszaka alatt köteles le­gyen a jóvátétel címén és egyéb szerződé­ses terhek címén aránylag kis évi összeget fizetni. Noha ezt a kötelezettséget nem fog­ják szükségképpen érvényesíteni, a kötele­zettség fennforgása magában is csökkent­­heti a kölcsön vonzóerejét a kötvénytulaj­donosok szempontjából és ezért felmerült az a javaslat, hogy ellenértékűi gondoskod­janak a kölcsön visszafizetésének meggyor­sításáról. Az a terv, hogy ebből a célból külön törlesztési alapot létesítsenek. Az a különös körülmény állna elő tehát, hogy Magyarországra kettős terhet rónának, egy­részt a szerződéses kötelezettségek teljesíté­sét, másrészt a kölcsön fokozottabb törlesz­tését. Hangoztatják azonban, hogy ez a ket­tős teher a magyar költségvetéshez viszo­nyítva százalékban kis összeget jelentene. Ha a jóvátétel és egyéb szerződéses terhek­­ összegét évenként 10 millió aranykoroná­­­­ban határoznák meg, mint a­hogy a javas­lat mondja és a külön törlesztési alap tér. hét évi 7 és fél millió aranykoronában álla­pítanák meg, akkor e két tétel összesen 17 és fél millió aranykorona terhet jelen­tene egy évben Ezzel szemben a magyar költségvetést évenként mintegy 400 millió aranykoronára becsülik, vagyis a két tétel.

Next