Budapesti Hírlap, 1924. május (44. évfolyam, 84–105. szám)
1924-05-09 / 87. szám
Budapest, 1924. XLIV. évfolyam, 87. szám. (Ára 2000 kor.) Péntek, május 9. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 120.000 korona. Ausztriába egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2600 o. kor. Egyem száci ára hétköznap 2000 kor, külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vkl. ker., József körút 5. sz. telefonszámok: József 43,József 53, József 63, József 23—84. 99fl feas&a seraása agggéslő i#l©S*.Ai Budapest, máj. 8. Csúnya napja volt ma és tegnap a királyi törvényszéknek. Csak ma három vagy négy tárgyalása volt sajtó utján elkövetett becsületsértésről, rágalmazásról, izgatásról osztály, faj vagy felekezet ellen, a nemzet megbecsülése, az ország méltósága ellen elkövetett bűnökről vagy vétségekről. Én nem a tárgyalások érdemébe akarok beleavatkozni, sem az ítéleteket nem kívánom illetéktelenül bírálni. Csak az ítéletek megokolásából szökött a szemembe egy mondat, az, amelyet címnek írtam el sorok fölé. A bíróság kijelenti a motivációjában, hogy enyhébb ítéletet kívánt hozni, mert döntő súllyal esett a törvényszék előtt latba a vádlottnak a haza sorsáért aggódó nemes buzgalma és hazafias célja. Ez természetesen a bírói ítélkezésnek a lelkiismeret szárnyán való főbbé emelkedése a paragrafusok rideg erdejének. A haza sorsán való aggódás nemes buzgalmának a mai rettenetes időben csakugyan olyan nagy becse kell, hogy legyen, hogy elnézőnek kell lennünk, ha a buzgalom a maga vak buzgalmában át is veti magát a büntetőtörvénykönyv határain. Igaz ugyan, hogy ez a buzgalom éppen a mai keserves időkben könnyen nagyobb kárt tehet a nemzeti közérdekben, mint amennyi magának a buzgalomnak az értéke, és amennyiben példája éppen a naivabb és együgyűbb hazafiakat ragadhatja a rendre s közérdekre veszedelmes utánzásra, amivek szomorú eseteit produkálták is a jelen évek a történelem számára, mert a hiszékeny, a meggondolatlan és lobbanékony elmék mindig kész prédái a hazafias aggodalom dicsfényében a piacon járkáló politikusoknak: mind a mellett jól esik a bírói motivációban látnom ezt az enyhítő sugárt. Mert haj, hazafiságra, hazafias aggodalomra, nemes célokért való félelmében küzdelemre sohasem volt e nemzetnek nagyobb szüksége, mint ma vagyon. Sajnos, persze, hogy időközönként változik a felfogás arról, hogy mi a hazafias aggodalom és kötelesség. Hiszen előfordul, hogy ami ma hazafiságszámba megy, az holnap már bűn lehet a haza ellen. De ismétlem, a hazafias aggodalom oly becses dolog és oly rettentő szüksége mai országos állapotunknak, hogy én ime a törvényszéki rovatból átreklamálom ide, a politika világába. A legnagyobb és szinte minden túlzásra hajlandó hazafias aggodalommal kísérem a jelen napok országmentő mozgalmait. A kormány terveket készít, kölcsönöket kontrahál, bankot alapít és minden oldalról a legsúlyosabb áldozatokra szólítja a polgárokat. Hihetetlen bonyodalmas és lélekemésztő munkatömeggel birkózik, hogy a kibontakozás, az újraéledés feltételeit megteremtse. Ez a vállalt feladata tette aktuálissá az autonóm vámtarifát is, melyen már tán két éve dolgoznak, melyet azonban már nem lehet további két évig elhúzni, mert ez lesz az alapja a külfölddel való gazdasági szerződések kötésének, ami a többek közt egyik föltétele annak, hogy a nemzetgyógyító munka sikeres legyen. De ime, tele vannak az újságok azzal, hogy a tervezettel, az új tarifával az érdekelt gazdasági körök nincsenek megelégedve és sűrű tanácskozás folyik mindenfelé. És előáll a helyzet, hogy agráriusok és merkantilisták közösen sorakoznak a kormány javaslata ellen, azután külön is sorakoznak egymás ellen. A 8 Órai Újságban olvasom nagyatádi Szabó István miniszter nyilatkozatát, mely szerint meg fogják találni e két felekezet érdekeinek méltányos kiegyenlítését. De ugyanaz az újság e nyilatkozatra rábocsátja egy névtelen szaktekintély véleményét, amely rám azt a benyomást teszi, hogy ez a dolog nehezebb, mint ahogy Nagyatádi gondolja vagy látja. Én természetesnek tartom, hogy a mezőgazda az agrárius érdekeket védi és azt is, ha a merkantilista nem a mezőgazdaság védelmét tartja föladatának. Ellenben tudom, hogy van a két főé mellett egy harmadik érdek is: a hazáé, amely valahol közbül van. Ki védi ezt a harmadikat? Nyilván a kormány, és a sajtó ama része, amely nem szolgál pártot. Hogy a földmivelésügyi miniszternek, a ki a kisgazda közönség látható feje, ilyen nehéz körülmények közt kénytelen nem könnyű feladatra vállalkozni, az nyilvánvaló És eszembe jut Apponyi Albert grófnál egy fényes cikke, melyet a kölcsön dolgáról irt, s melyet szeretnék Nagyatádinak a figyelmébe ajánlani. A cikk tartalma igen röviden az, hogy azok közül, akik a trianoni békét ránk diktálták, most, hogy nyomorúságra jutottunk, az egyik rész, a nagyantant, szívesen segítene rajtunk, a másik rész, a kisantant, ellenben nem kívánja, hogy komolyan megsegíttessünk. E két ellentett erőnek eredője, mert a nagy-antant kegye csak odáig megy, ameddig a kis-antant érdekeibe bele nem ütközik, a külföldi kölcsön. A nagy-antant lehetővé tette magát a kölcsönt, a kis-antant erőszakolta ki föltételeit, melyek alkalmasak arra, hogy illuzóriussá tegyék a célját. A kölcsönre vonatkozó jegyzőkönyvekbe foglalt föltételek és tanácsokkal a kisantant szándéka világos. Le akarja országán, hát szerelni tiszta agrárius országgá. Hogy egy modern államra nézve ez mit jelent, hogy egy agrárország kulturállamot fentartani nem tud, azt minden józan ember tudja, ha nem is emlékszik vissza hazánk állapotára a XVII-ik és XVIII-ik században, amikor, hogy beolvaszthasson bennünket, ugyanezt a műtétet végezte rajtunk Ausztria. Ezt a sorsot kell hazánknak kivédenie. A hazafias aggodalom nemes buzgóságára van szüksége gazda- és gyáripari osztályainknak, és Walkó és Nagyatádi miniszter uraknak elsősorban, hogy a vámtarifa kérdése új háborúságba ne döntsön bennünket, hát nem ez a kérdés úgy oldassák meg, hogy a két fél versengése közt a harmadik: a nemzet érdeke pad alá ne essék, mert ezzel csak egy negyedik érdeket szolgálnának: az ellenségeink engesztelhetetlen szándékát. Régi fénynél — uj szivérnest. írta Szász Károly. A régi fény annak az alföldi nádfödeles házikónak tenyérnyi ablakából árad, a mely mögött százegy esztendővel ezelőtt a kis Petrovics Sándor egyszerű bölcsője ringott. Az e fénynél gyújtott uj szövetnek lángja pedig abból a sírból lobog felénk, amelybe csak néhány éve roskadt a legkiválóbb magyar irodalomtörténészek és esztétikusok egyike: Riedl Frigyes. Arról a könyvről van szó, amit Riedl nem is egészen befejezett formában hagyott kéziratban és jegyzetekben hátra, s mit aztán egyik hűséges tanítványa, Sikabonyi Antal, rém kis fáradsággal állított össze és rendezett sajtó alá, a Kisfaludy-Társaság pedig — legszebb hagyományait követve — legutóbi kiadványainak sorában, a legmagasabb irodalmi feladatokra is mindig készséggel vállalkozó Franklin-Társulattal karöltve, a centennáris ünneplés alkalmából tett közzé, Angyal Dávid szép előszavával. (Petőfi Sándor. Irta Riedl Frigyes. Kiadja a Kisfaludy- Társaság. Budapest, Franklin-Társulat, 1923.) A közönség még — részben talán az irodalmi kritika mulasztásából — úgy látszik, nincs egészen tudatában annak, hogy ebben a poszthumos műben milyen igazi kincset nyertünk. Mert nagyértékű kincs ez a Riedl Petőfije, lévén a legritkább könyvek egyike, olyan, amit a legnagyobb igényű tudós is őszinte méltánylással tehetne, s amit a laikus olvasó sem tud letenni, még nagy érdeklődéssel az utolsó betűig el nem olvasta. Ezt így talán sokan túlzásnak fogják gondolni. Nem tudok nekik mást felelni: olvassák el a könyvet. Néni hosszú — kétszáz és egynéhány lap. Mindenkit — merem állítani: minden, csak valamennyire is fogékony lelket — meg fog lepni, el fog ragadni. Talán azt is mondhatnám: el fog bájolni — amely szót ugyan férfival való vonatkozásban nem igen szeretem használni (mint ahogy mai dekadens divat szerint sokan használják) —, de a bájosság itt nem Riedl-nek, nem is Petőfinek egyéniségére vonatkozik, hanem arra a finom, szinte varázslatosan friss, üde szellemre, mely ebből a rózsaszín fedelű remek kis könyvből árad. Sokan azt hihetik, hogy Petőfiről, a mindenki által annyit olvasott és annyira ismert dalosról, akinek verseit a legfrissebb sütetű kedves magyar vígjátéknak, a Süt a nap címűnek tanúsága szerint a kisgazda is a tarisznyájában hordja már (ami azonban egyelőre még inkább csak pium desiderium és nem factum), — mondom, többen azt vélhetik, hogy Petőfiről talán nem is lehet már újat mondani azok után, amiket róla kiváló magyarázói — Gyulai alapvető tanulmányától kezdve Horváth János nagyszabású művéig — elmondottak. De ha elkezdjük olvasni a Riedl könyvét, nyomban érezzük, hogy egy páratlanul eredeti szellem erős sodrába kerültünk s ennek a folyamnak kristálytisztán gyöngyöző hullámai friss virágos partok között ellenállhatatlanul ragadnak magukkal. Velencében, a jezsuiták templomában látható egy gyönyörű csipkézetű, könnyedén redőzött halványzöld függöny, mit ha elragadtatásunkban megérintünk, akkor vesszük csak észre, hogy márványból van. Ehhez a verde antico-nak nevezett, zöldes szinü márványból szinte leheletszerű finomsággal készült, romolhatatlan műremekhez lehetne talán legtalálóbban hasonlítani Riedl munkáját — anyaga nemes voltára, kidolgozása művészi tökéletességére s formáinak megvesztegető kecsességére tekintettel. Riedl, tudjuk, a környezet elméletet hirdető Taine-nek volt egyik leghívebb tanítványa, így, ebben a könyvében is, nem azt vizsgálja csupán, hogy milyen volt az a csodálatos érzelemközlő tehetség, amely a legnagyobb magyar lirikus lelkében munkált, — hanem azt is, hogy ezt a tehetséget milyen történeti és egyéni okok magyarázzák? A könyvnek körülbelül egynegyed részét a háttérnek, Petőfi korának megfestése foglalja el, s csak azután tér rá a szerző a nagy lantos egyéniségére, mely életének és költészetének kulcsát adja meg s mely két, különleges sajátságban tetőződik: a természetességben és a lírai feszültségben. Majd Petőfi művészetét tárgyalja különböző szempontokból, szólván a nép, a szabadság, a szerelem és a természet költőjéről. Külön fejezeteket szentel Petőfi epikus költeményeinek és prózai elbeszélő műveinek, valamint drámáinak, végül pedig képeket kapunk a költő életének különböző mozzanatairól. Ez a vázlat csak kevéssé sejtetheti, hogy milyen eredetiséggel van Riedl könyve megírva. Szempontjai a részletekben sokszor meglepő újszerűséggel hatnak, tárgyalási modora pedig annyira elüt az efféle munkák megszokott sablonjától, hogy nem győzünk benne gyönyörködni. Már Arany Jánosról szóló kitűnő művében Arany költészetének különleges világát s e világnak a költő képzeletében való keletkezését oly végtelenül mélyreható szemmel vizsgálta s olyan finom disztinkciókban tárta elénk Riedl, hogy életének ezt a főművét joggal mondhatjuk irodalmi esztétikánk egyik legértékesebb termékének. De a Petőfi-könyv semmiben sem marad értékre nézve az Aranyról szóló mögött. Értékéből — merem mondani — az sem von le semmit, hogy egyik-másik fejezet még érezhetően várta nemcsak az utolsó simítást, hanem talán az alaposabb kidolgozást is, és hogy valószínűen még bizonyos szerkesztési munkát is akart végezni a művön a szerző. Sőt, az anyagnak ez a hellyel-közzel mutatkozó nyersesége bizonyos tekintetben még fokozza a könyv érdekességét, mert közvetetlenebbül enged bepillantást az író szellemi műhelyébe, egyenesen lelkébe, hol fölfogásának füzében szinte még izzásban vannak megfigyelései, gondolatai, ítéletei. Az irodalmi tudománynak bizonyára egyik legelőkelőbb képviselője volt Magyaror. Apponyi SBIisepft gpéf a«3§gifaa’59s*£&sig feülügyi — Előadás a SsécsseggssOSsEEsen. — Bécs, máj. 8. Ma délután a Bécsi Magyar Egyesület meghívására Apponyi Albert gróf nagy tetszéssel fogadott előadást tartott Magyarország külpolitikai helyzetéről, a melyben mindenekelőtt utalt arra, hogy tulajdonképpen Ausztria az egyetlen ország, amellyel közvetetten baráti kapcsolataink a legmeszszebbmenő mértékben kifejlődtek. Apponyi ezután a trianoni békeszerződéssel teremtett rendkívül súlyos magyarországi helyzetről szólott. Az ország anyagi, de még inkább kvalitatív tekintetben rettenetes megcsonkításon esett át, mert területének kétharmadát és lakosságának kétharmad részét, egészben 10 millió embert elvesztett. Ennek a 10 milliónak a feléről feltehető, hogy nemzeti sajátságainak fenntartása mellett kivánja a Magyarországhoz való csatlakozást, míg a másik fele, mint a magyarok és németek, már azért is a történelmi Magyarország mellett állnak, mert Magyarországban látták és látják a nyugateurópai államélet egyedüli formáját. Csehország, amelynek népe nyugati műveltséggel bír, itt nem hozható fel példának, mert a németek ott nincsenek kellemes helyzetben. Ami most a Magyarországtól elszakított magyarokat illeti, bár Magyarországot közelről érinti többi testvérünk sorsa is, ki kell jelentenem, hogy ezek reánk nézve mindenkor a magyar műveltség, a magyar kultúra és a magyar élet jelentékeny részét tették és fogják tenni. Ezek reánk nézve elvesztek, ha nem állanak be más viszonyok, elvesztek pedig nemcsak azért, mert a békeszerződés a helyzetet oly nehézzé tette, hanem azért is, mert a békeszerződést nekünk bizony be kell tartanunk, míg a többiek túlteszik magukat a szerződés rendelkezésein. Mi most kénytelenek vagyunk betartani, a többiek mentesíteni tudják magukat alóla. Bármik legyenek azonban jövendő ideáljaink, ma a politika terén nem tehetünk mást, mint hogy betartsuk a békeszerződést, azonban követelnünk kell, hogy mások is respektálják és főleg azokat az intézkedéseket, amelyek