Budapesti Hírlap, 1935. március (55. évfolyam, 50-74. szám)
1935-03-01 / 50. szám
Ks „Magyarország kormányzói tisztét elfogadom“ Horthy Miklós a nemzetgyűlés előtt Háromnegyed egyet mutatott az óra mutatója, amikor az elnök újra megnyitotta az ülést s jelentette, hogy a kormányzó megérkezett s most következik az eskütétel pillanata. Horthy Miklós az elnöki emelvény oldalán, az elnöktől jobbra eső ajtón lépett a terembe. A háznagy ment előtte s követte Huszár Károly miniszterelnök, majd Prohászka Oszkár püspök és a küldöttség többi tagja. Az egész Ház — nemcsak a képviselők másfélszáz főnyi társasága, hanem a karzati közönség ezernyi sokasága is — meghatott melegséggel fogadta. A képviselők fölállottak s tapssal és éljen szóval üdvözölték. A kormányzó ellentengernagyi díszruhájában jelent meg, valamennyi rendjelével ékesítve. Nyugodt, katonás, energikus lépéssel haladt a terem közepe felé, az erőnek és határozottságnak kifejezésével magasra felemelt homlokán. Az arcán a belső izgalom pírja felhozott, s szemében az elszánt akaratnak fénye csillogott. Megállóit s az elnök felé fordított arccal, rövid főhajtással megköszönte az üdvözlést. Most egy drámai hatású jelenet következett: rövid dialógus, kérdés és felelet az elnök és a kormányzó között. — Kormányzó Úr! — így szólította meg Rakovszky az elnöki székből s ebben a minden cikornya nélkül való megszólításban volt erő és imponáló méltóság. — Kormányzó úr! Vállalja-e ön a kormányzói tisztet? A hallgatóság azt hitte, hogy Horthy erre igennel fog válaszolni. De nem. A kormányzó egy pillanatnyi megfontolást jelentő szünet után egy egész kerek mondattal válaszolt, eképpen: — Magyarország kormányzói tisztét elfogadom. Normális beszélőhangon, nem szavalva s nem szónokolva, minden póz nélkül, természetes keresetlenséggel mondotta ezeket a szavakat s csak a hangsúly határozottságában s csak magatartásának méltóságában vibrált a pillanatnak ünnepies magasztossága. Az eskütétel Az elnök azután ismét csak néhány rövid szóval üdvözölte a kormányzót s felkérte az eskü letételére. A kormányzó erre fölemelte jobbkeze két ujját (a régi szép hagyományoknak megfelelően) s így mondotta a jegyző után, mindenhová elérő, hangos, érthető szóval, minden gondolatot gondosan tagolva, az eskü szövegét. A Ház tagjainak és a karzat közönségének nem kellett felállania az eskühöz, mert úgyis állt mindenki, attól a perctől fogva, amikor Horthy a terembe lépett. S amikor az esküből az utolsó szó elhangzott, a nemzetgyűlés tagjai tapsviharral ünnepelték a most már felesküdött s e szerint jogainak teljességébe lépő országkormányzót. Úgy látszott, Horthy mondani akar valamit, de a lelkekből elementáris erővel kitört a hazafiúi érzés s a Himnusz fenséges énekében keresett kifejezést. Lenn a teremben és fent a karzaton egyszerre, spontán közvetlenséggel hangzott fel az ének s a törvényhozás terme templomi kupolává magasodott és felszállott a szívek fájdalmas mélységéből az áhítatos fohász: Isten áldd meg a magyart!... és Megbünhödte már e nép a múltat és jövendőt... Soha a Himnusz dallamának, soha a Himnusz szavainak oly megrázó hatása nem volt, mint ebben a históriai pillanatban, amikor Magyarország kormányzója ott állott a törvényhozás termében, mint a szebb jövőnek ígérete, mint a jobb jövőnek reménysége. Az ének végeztével Horthy kormányzó megfordult s főhajtással búcsúzott a nemzetgyűléstől, s ugyanazon az ajtón, amelyen jött, kivonult a teremből. Utóbb tudtuk meg, hogy amikor közvetlenül az eskütétel után szólni akart, akkor az volt a szándéka, hogy köszönetet mond a nemzetgyűlésnek megválasztásáért. A B. H. vezércikke A Budapesti Hírlapnak a kormányzóválasztásról szóló beszámolót közlő számában a vezetőcikk is a kormányzóról szólt. Ebben Rákosi Jenő többek között ezeket írta: Históriai jelentőségű és hihetetlenül magasztos elhivatás e pillanatban Horthy Miklós pajzsra emeltetése, a magyar nemzet által. Katonanemzet voltunk szinte egyezer éven át. Többet, mint a felét ez időnek éltük tán át meztelen karddal a kezünkben. Nem léha véletlenség tehát, hogy ismét katonát állítunk az ország élére, amikor ezeréves történet legborzalmasabb katasztrófájának a romjaiból kell magunkat kiásnunk egy új jövő számára. Üdvözöljük jelenünk ködös, kínos, titokzatos óráin a magyar tengerészkatonát, kit nemzete ma felövezett karddal s kinek kezébe adta királyai jogarát. A nemzeti múlt minden hagyománya ihlesse őt. Szálljon a Szent István, Könyves Kálmán, Szent László, IV. Béla, Nagy Lajos, Mátyás király, I. Rákóczi Ferenc vitézsége, bölcsesége, igazságossága, hogy egykor bevihesse a Horthy nevet a nagy magyarok nevének dicső sorozatába és éljen örök életet a nemzet emlékében. Elkészült a kormányzó lovasarcképe Horthy Miklós kormányzó megválasztásának 15. évfordulója alkalmával a bábolnai méntelep tisztikara Pettkó Szandtner alezredes indítványára Somogyi István festőművésszel elkészíttette öfőméltósága 20 méter magas lovasarcképét, amely eseményt jelent a magyar művészi életben. A kormányzónak ez az eddig legnagyobbszabású arcképe, ellentétben László Fülöp ismert portréjával, amely mint győztes admirálist ábrázolja, a háttérben viharos tengerrel, mint a magyarság újjáteremtőjét mutatja. Tábori fővezéri egyenruhában, Shedra nevű híres ménjén ábrázolja a festmény a kormányzót, úgy, ahogy örökké emlékezetes a szegedi és a dunántúli szervezkedés napjaiból. A kormányzó többször személyesen ült modellt a kitűnően sikerült kompozícióhoz. A festmény portrévázlatát a kultuszminisztérium művészeti osztálya, lovasvázlatát a földmívelésügyi minisztérium lótenyésztési osztálya és Plósz Béla államtitkár vásárolták meg. MgiapH«M|wMBi^Maa4pMga B. H. 1935 MÁRCIUS 1. PÉNTEK Az elnök javaslatára azután deputációt küldött a nemzetgyűlés — minden pártból egy-egy képviselőt szemelve ki, Prohászka Ottokár püspök vezetésével — a megválasztott kormányzóért, hogy megjelenvén, a Ház színe előtt tegye le esküjét. A háború megelőzése Az Egyesült Államok szenátusi vizsgálatának eredményei A Budapesti Hírlap számára írta: Philip Moel-Baker a londoni gazdasági iskola tanára, a lefegyverzési értekezlet elnöki irodájának volt főtitkára Gérard P. Nye, az Egyesült Államok szenátora bizottságának néhány heti munkája után odakerült azoknak a sorába, akiket a világon a legtöbbet emlegetnek. Az elismerésnek és az együttérzésnek több bizonyságát és tanújelát kapta a világ különböző államaiból, mint a modern idők bármelyik politikusa. Ezeket meg is érdemelte. Ott voltam Washingtonban, amidőn bizottságát kinevezték. Ekkor mindenki azt mondta róla és kollégáiról, hogy „kezükben tartják politikai vagyonukat”. De néhányan azok közül, akik a legkomolyabban remélték, hogy vizsgálatát siker koronázza, meg voltak győződve arról, hogy „a fegyverek szolidaritása” megtalálja majd a módját annak, hogy ezt a vizsgálatot meghiúsítsa. Azt mondták, Nye azon az úton van, amelyen olyan ellenségeket szerezhet magának, akik nem nyugszanak addig, amíg ki nem űzik a közéletből őt és azokat is, akik segítségére lesznek.Ezek a barátok, akiknek a bizalma ilyen gyenge lábon állott, nem láthatták előre a világ közvéleményének azt a véghetetlen nagy és önkéntes megmozdulását, amelyet Nye szenátor akciója kiváltott. Szerencsére, Washingtonban voltak mások is, akiknek képzelőereje és a bizalma is igen nagy volt. Szerencsére Nye szenátor előre elkészült minden kockázatra, amelyet személyes karrierjére nézve a fegyverkezéssel való magánkereskedelem kutatása magában foglalhatott. És most megvan az elégtétele. Megoldotta feladatát és megérezhette, hogy az általa vezetett bizottság helyet biztosított a maga számára korunk történetében. A jövendő nemzedékek úgy emlékeznek majd vissza reá és kollégáira, mint akik visszaverték azokat a szövetkezeti érdekeket, amelyek mindezideig olyan veszedelmes sikerrel felvették a harcot a Nemzetek Szövetségének világtörvénye ellen és a Kelloggpaktum ellen. Azok a szolgálatok, amelyeket Nye szenátor a béke ügyének tett, már a bennük foglalt elvnél fogva is a legjelentékenyebb abban a korszakban, amelyben a rendbontás erői elszabadultak láncaiktól, Dél- Amerikában éppen úgy, mint Keleten és amelyben a fegyverkezések új és veszélyes periódusa kezdődik Európában. De mérlegeljük pontosan Nye szenátor szolgálatainak értékét. Bizonyára elsősorban éppen ő maga ismerné el, hogy valójában semmiről sem értesültünk általa, amit eddig is ne tudtunk volna. Századunknak első tizennyolc éve alatt az európai kormányok olyan nagy erőfeszítéseket tettek a fegyverek magánipari gyártása kiterjesztésének érdekében, ami csak egyáltalában elképzelhető volt. Mielőtt még a háború elkezdődött volna, a magángyárosokkal száz és százmillió font sterlinges szerződéseket kötöttek meg. A háború négy éve alatt pedig ez a rendszer még tökéletesebb lett, mint békeidőben volt. És ennek a gyakorlatnak a bírálata ott szerepel a Nemzetek Szövetsége alapokmányának nyolcadik szakaszában, amely azt állapítja meg, hogy „a fegyvereknek és a hadiberendezéseknek magánvállalatok által való szállítása igen komoly veszedelmeket hordoz magában.” Ez valóban ünnepélyes nyilatkozat volt, amelynél fogva azok a kormányok, amelyek együtt harcoltak és megnyerték a háborút, elismerték, hogy a fegyvereknek magánipari gyártása, amelyet békében éppen úgy rendszerré tettek, mint a háborúban, a közérdekkel ellentétes irányban fejlődött. Nye szenátornak tehát az érdeme ez: új és meglepő bizonyítékát szolgáltatta számunkra egy olyan ügy igazságának, amelyet 1919-ben teljes mértékben elismert Wilson elnök, Smuts tábornok, lord Robert Cecil, Venizelos és mindazok a többi államférfiak, akiknek a háború alatt a hadműveletek vezetésében oly fontos részük volt. Mit mutatott tehát ki Nye szenátor. Bebizonyította, hogy azok a cégek, amelyek fegyvereket állítanak elő, nemzetközi láncot alkotnak és piacuknak jobb kihasználása érdekében érdekközösséget szerveznek. Kimutatta, hogy az USA-beli Vickers ,Armstrong-művek és az Electric Boat Company megosztották a tengeralattjárók világpiacát, úgy, hogy egymásnak átadtak megrendeléseket (leszámítván természetesen a közvetítés százalékait), ha úgy látták jónak, hogy közülük csak egy-egy szállítson az egymással hadban álló hatalmaknak. Nyilvánosságra hozta azt a levelet, amelyben Sir Charles Craven, a Vickersművek vezérigazgatója ezt mondta: — Megkérem rá az Armstrong-műveket, hogy emeljék fel az árat (a brit tengerészet számára szánt tengeralattjáró hajókról volt szó), mégpedig egy kevéssel a miénk fölé olyan módon, hogy mindaz, amit megrendelnek, Barrownak jusson. Nye szenátor újra kimutatta, hogy a fegyverszállító üzemek a nemzetközi érdekeltségeknek hatalmas rendszerét teremtették meg. Közzétett egy olyan levelet, amelyben Sir Charles Craven 1924 márciusában amerikai barátainak ezt írta: „A dolgok természetesen ma Spanyolországban elég szomorúak és őszintén remélem, hogy semmi sem akadályozza meg a jobboldal sikerét ... mert úgy látszik, a mostani kormány hajlandó egy kissé barátságosabban viselkedni a társasággal szemben (a „Vickers-művek megerészeti-szerkezeti leányvállalatáról van szó) és engedélyez számunkra egy szerény tengeri programot és így biztosíthatom önt arról, hogy nagyon szükséges ezt a kormányt uralmon tartanunk.” Így a Vickers-művek idegen érdekei a reakciót nemcsak a nemzetközi ügyekben, hanem még Spanyolországnak belügyeiben is szolgálták. Nye szenátor kimutatta, mégpedig olyan mértékben, ami már megsebezte a világ lelkiismeretét, hogy a fegyvergyártó üzemek a megvesztegetésnek és a borravalóknak rendszerét alkalmazták a rendelések biztosítása céljából. Nyilvánosságra hozta azoknak a sajátságos tranzakcióknak a részleteit, amelyeket Madridban Sir Basil Zaharoff hajtott végre; az a Zaharoff, akinek Vickers néhány évvel ezelőtt egész különleges aranyérmet ajándékozott azoknak a szolgálatoknak hálás elismerése fejében, amelyeket részéről több mint ötven év óta élvezett. Nyilvánosságra hozta azokat a teljességgel titkos bizonyítványokat (s ennek következtében valószínűen majdnem teljesen őszinte bizonyítványokat), amelyeket az amerikai Drix ágyútársaság Angóiában adott Vickersékről és amely így szól: „a Vickers emberei a legpiszkosabb ellenfelek, majdnem annyian vannak, mint egy követség és szemérmetlenül használnak fel kéteshírű asszonyokat”. Nye szenátor bizonyítékait szolgáltatta annak, hogy a fegyvergyárak a bizottságoknak a megrendelésekért jutalékokat fizetnek és hogy ezeket még a háborúban hadban lévő nemzetek is elfogadják. Olvasott egy olyan levelet, amely kijelentette, hogy Vickersék és a Fokker-társaság tíz százalékot ajánlott fel egy bizottságnak ha Bolíviának sikerül egy repülőgépet eladni. Bebizonyította, hogy a hadiszergyárak ugyanazzal a lelkesedéssel adnak el árut mindkét nemzetnek, amelyek egymás pusztulására törnek. Mister Love, az United Aircraft Export Corporation embere, bebizonyította, hogy ez a cég egyformán adott el Bolíviának is és Paraguaynak is, valamint Perunak és Columbiának is, amikor a két ország között néhány hétig tartó összeütközés keletkezett. Kimutatta, hogy a fegyvergyárak megrendeléseiket olyan módon növelik, hogy az egyik államot kijátsszák a másik ellen. Mr. Webster, a Curtis-Wrigth Aircraft embere elismerte, hogy ezt a módszert alkalmazták Bolívia és Peru esetében. Kimutatta, hogy a fegyvergyárak nem tudták megakadályozni a lefegyverkezési tanácskozás kedvezőtlen véleményének kialakulását. Az egyik tanú kijelentette, hogy a lefegyverzési tanácskozás következése az lenne, hogy a fegyvergyárak megrendelései csökkennek. Sir Charles Cravennek egy levele úgy nyilatkozott Géniről, mint egy „nyugtalanító szervezetről.” Kimutatta, hogy a fegyvergyárak a muníciót olyan módon szállították, amelyeknek következménye a Nemzetek Szövetsége alapokmányának a széttépését jelentené. Leleplezte, hogy amerikai cégek rendkívül nagy szállítmányokat küldtek Japánba abban a pillanatban, amidőn Mr. Stimson azon fáradozott, hogy a kínai területeknek Japánok által való elözönlését megakadályozza. Nye szenátor azt mondta, hogy „csak éppen a felületét érintette annak az anyagnak, amelyet még fel kellene tárnia.” Ez lehetséges. De annak máris elég bizonyságát szolgáltatta, hogy a kormányoknak 1919-ben igazuk volt és hogy a fegyvereknek magánvállalatok által való gyártása összeegyeztethetetlen a lefegyverzésre és a Nemzetek Szövetségére támaszkodó külpolitikával. Ez a lényege annak a válasznak, amelyet Nye szenátornak és kollégáinak adnunk kell arra az ösztönzésükre, hogy Ugyanúgy, mint ahogy ők elvégezték, más nemzetek is az övékhez hasonló vizsgálatokat hajtsanak végre. Azonban nincs szükségünk vizsgálatra annak a megállapításához, hogy tudjuk, milyen politikát kell alkalmazni. Elég volt. A magángyárak lerombolása elhatározott dolog. Ez a lerombolás sürgős szociális reform, amelyet már régóta várunk és ez ma a nemzetközi béke megőrzésének lényeges feltételévé lett. (Copyright by Cooperation and Budapesti Hírlap.) I FÉNYKÉPÉT Magyar Foto Stúdiónál Andrássy út 1. Tel.: 173—SI. PORTRÉ: Gyermek elv., czincs miniatűr, külső fotók (lakás, észlet, interior, gyermekszoba, Riport fotók), esküvő, zsur, vacsora stb. Műtermi felvételeknél kérjük az előzetes telefont