Budapesti Közlöny, 1869. február (3. évfolyam, 26-48. szám)

1869-02-25 / 45. szám

Pestváros összes választókerületében a vá­lasztások márt. 18-kán d. e. 8 órakor fognak meg­kezdetni. A belvárosban választási hely a városház. Vá­lasztási elnök: Várady Károly, helyettes elnök : Staffenberger István, jegyző : Barna Zsigmond, helyettes jegyző: Viola Imre. A Lipótvárosban választási hely a városi vi­­gazda. Elnök: Haris Sándor, h. e. Barian János, jegyző: Havas Pál, h. j. Horváth János. A Terézvárosban választási hely a polgári lö­völde. Elnök : Radocsa János, h. e. Medetz József, jegyző : Altenburger Adolf, h. j. Preisz Henrik. A Józsefvárosban választási hely a lovarda. Elnök: Rock Konstantin, h. e. Sztupa György. Jegyző: Áldássy József, h. j. Biró Antal. A Ferenczvárosban választási hely a köztelek. — Elnök : Morócz István, h. e. Pfeffer János; Jegyző: Mega Sándor, h. j. Csendíts Gyula. Budán márt. 21-én lesz a képviselőválasztás. Az első kerület helyisége az országház a várban, a másodiké pedig a „Fáczán” vendéglő a Vízi­városban. Pesten választási igazolvány kiadatott tegnap­előtt délig: a belvárosban 960, a Lipótvárosban 1088, a Terézvárosban 2120, a Józsefvárosban 1240, a Ferenczvárosban 670 választónak. A „Neue Temesvarer Ztg” -nak írják Nagy Szt.­­Miklósról , hogy az ottani balközép-párt Rónay János új­szegedi szolgabírót tűzte ki jelöltül. Váczról Fáy Béla deák-párti követjelölt fé­nyes fogadtatásáról tudósítják a „P. Napló“-t a választási kerület majd minden községei részéről. Csikszékből írják a „Székely Hírlapinak, hogy ott Antalfi Károly és Lázár Dénes megvá­lasztatása bizonyos. Kassán a visszalépett b. Luzsénszky helyére az ősz Rimanóczy lépett fel követjelöltül a Deák­párt részéről. A casinó termeiben nagy lakomát rendeztek tiszteletére. Az apa­tini kerületben Mártonfi Károly mint a jobboldal, Kürthy István mint a baloldal követje­löltjei már bemutatták magukat a választóknak, mindkettőnek nagy a pártja. A Lipótvárosban a fővárosi ellenzék elhatá­rozta Horn Ede hazánkfia felléptetését. Középszolnok megyének zsibói választókerü­letében Urházy György, e kerületnek volt képvi­selője által kiadott programmból a befejező soro­kat közöljük. És mindezen eredmény, mely a kiegyezkedési alapon jött létre, ma koczkára van téve, s veszély fenyegeti a jelen állapotok megszilárdulását, a­mi pedig feltétele az ország állami függetlensége s nemzeti fejlődése biztosításának. Ezen veszély azon politikában rejlik, a­mely alapjában támadja meg a fejedelem és nemzet s az osztrák-magyar birodalom két állam­területe között létrejött köz­jogi szerződést — az 1867-diki XII. t. czikket, s ezáltal példát ad az 1865—68-ki országgyűlé­sen alkotott egyéb törvények megtámadására is, azok bármely czikkelyében s bármely pontjában, a mint érdeke vagy kedve hozza valakinek. Ugyanis a múlt országgyűlés baloldali kisebb­sége zászlajára írván az 1791. 10-ik t. czikket, mely szerint „Magyarország semmi más nemzet­nek vagy országnak alá nem vetett, független ország“, azt állítja, hogy a közös költségek meg­állapítására a két ország által kiküldött bizottság (delegatio), valamint a közös ügyek kormányzati kezelésére felállított közös ministérium (a közös kül-, had- és pénzügyi ministérium) ellentétben áll az ország függetlenségével, s ez okból mind­két intézmény megszüntetését, a magyar hadse­reg elkülönítését, Magyarország pénz- és keres­kedelmi ügyének függetlenségét, s az ország tör­vényes függetlenségének diplomaticai (talán di­­plomatiai ?) elismertetését követeli. A­mi először is az 1791.10-ik t. czikk által ki­kötött sarkalatos jogot illeti, ez távolról sincs két­ségbevonva, vagy épen megtámadva az 1867. XII. t. czikk által. Ellenkezőleg : a közös ügyeket meghatározó s azok mind alkotmányos, mind kormányzati keze­lését megállapító szerződés egy megelőző kétoldalú alapszerződésre — a pragmatica sanctiora van fektetve, s szentesittetvén az újabb szerződés Ő Felsége a király, és elfogadtatván a birodalmi ta­nácsban képviselt országok által , Magyarország­nak az 1791. 10 ik t. czikkbe foglalt sarkalatos joga kettős biztosítást nyert épen a megtámadott 1867. XII. t. czikk által , mert a közös védelmi kötelezettség elismerésének föltétele a pragmatica sanctioban, a­mire a szerződés alapíttatott, az, hogy Magyarország alkotmányos közjogi és belkormány­­zati önállása sértetlenül fentartassék. Kérdem már most: vájjon fenyegetve van-e Ma­gyarország függetlensége azáltal, ha a két állam országgyűlése egy-egy bizottságot küld ki éven­­ként, s ezek összeülvén vagy Bécsben vagy Pesten, megállapítják a közös kül­képviseletre és véde­lemre szükséges költségek mennyiségét ? — mert ez legfőbb teendőjük, s ezen bizottságok nem avat­kozhatnak a magyar országgyűlés és a magyar kormányzat teendőibe. Már kétszer ült össze a két országgyűlés bizott­sága s volt alkalom meggyőződni arról : váljon ezen intézmény, melynélfogva a két állam terü­lete a paritás alapján gyakorolja befolyását a kö­zös ügyek alkotmányos intézésére, fenyegette-e Magyarország függetlenségét beavatkozásai által, ellenkezőleg korlátolt térre lévén szorítva, vált-e egyéb belőle, mint az, a­minek lennie kellett : egy egyszerű költségvetési bizottság ? De mindamellett, hogy alkotmányos tekintetben ily ártatlan intézménynyé fejlődött ki az annyit kárhoztatott delegatio, nagy fontosságú az Ma­gyarországra nézve politikai tekintetben. Két eljárási mód volt lehető a közös ügyek in­tézésére nézve a két állam között : az absolut és alkotmányos. Az elsőt el nem fogadhattuk, először azért, mert a magyar király és magyar országgyűlés eddig is alkotmányosan intézkedtek a közös ügyek inté­zéséről ; míg Ő Felsége mint a többi országok ab­solut fejedelme, absolut hatalommal rendelkezett az általa leírt többi országok és tartományok ér­dekeiről és teendőiről; másodszor azért nem fo­gadhattuk el, mert miután Ő Felsége alkotmányos jogokkal ruházta föl többi országait, ezeket abso­lut hatalommal ezentúl nem képviselheti, s azok alkotmányos befolyását nem mellőzheti. Nem volt tehát más eljárási mód, mint az alkotmányos, s ennek megfelelő olyan intézmény felállítása, a­mely nem fenyegeti sem az ország önállóságát, sem nemzetiségét, mint fenyegetné valami birodal­mi tanács, vagy központi parlament. Nagy fontosságú ezen intézmény Magyaror­szágra nézve politikai érdekek tekintetéből. Az osztrák-magyar birodalom két fele kölcsönösen egymásra van utalva: közösek érdekeik, melye­ket védniök, s közösek ellenségeik, kik ellen küzdeniök kell. Csak a rövidlátó vagy elfogult politikusok nem akarják felfogni, hogy a két állam közt létezni kell valami alkotmányos köte­léknek, a­mely összetartsa századok óta jó és bal­szerencse közt egymással szövetségben élő népeiket. Vagy tán kívánatos reánk nézve, hogy azon országok népei, a­melyek pár hónap előtt bizottságot küldtek Buda­pestre, azt jövőben Berlinbe vagy Sz. Pétervárra küldjék? Nem hi­szem, hogy a józan magyar politika ezt kívána­tosnak tartaná. Egyébiránt csodálkoznom kell, hogy épen az ellenzék tartja a delegatio intéz­ményét Magyarországra nézve károsnak, azon ellenzék, a­melynek egyik töredéke még néhány évvel ezelőtt nem tartotta Magyarország önálló­ságára és nemzetiségére veszélyesnek, ha egy dunai confoederationak, melynek Magyarország is tagja lenne, közös parlamentje ül össze Pesten, Zágrábban, Belgrádban, Bukarestben ? Az ellenzék összeférhetlennek tartja az ország függetlenségével a közös ministériumot, a közös kül-, had- és pénzügyminiszer létezését. A két elsőnek létezése a pragmatica sanctioból foly; az utóbbit az újabb viszonyok teremtették, s ez nem is egyéb, mint a közös ügyek költségeinek fedezésére befolyt összegek pénztárnoka. Ha az ellenzék a közös külügyi miniszer he­lyett külön magyar külügyminiszert kíván, meg­támadja a pragmatica sanctioból folyó közös védelem egyik lényeges pontját — a külügyek közös vezetését, s visszaköveteli Magyarország souverainitásának azon jogait, melyekkel 1526. előtt birt, s a melyeket, szövetségre lépvén Aus­­triával, ezzel megosztott. Igaz, hogy Magyarország a tizedik rangú állam volt Európában a mohácsi vész előtt, míg az austriai herczegség a huszon­­harmadik, s a kül­udvaroknál ezen rangjában volt képviselve; de kérdjük : vájjon ezen követelés összefér e most a dynastiával és az austriai biro­dalom népeivel kötött alapszerződésekkel ? vájjon — mellőzve azt, hogy Magyarország némely el­­vitázhatlan jogokat tartott fenn a kül­képvisele­­tet illetőleg, — megfelel-e ma Magyarország po­litikai érdekeinek a külügyek különválasztása ? s vájjon végrehajtható-e ez Európa s a két biro­dalom jelen viszonyai között ? Ezen kérdésre bát­ran felelheti mindenki, hogy : nem! Az ellenzék a magyar hadsereg elkülönítését is követeli, a­mi ellen azonban épen annyi érdek szól, mint a külügyek elkülönítése ellen. Mire vezetne ugyanis a magyar hadsereg csa­patrészeinek kiválasztása az összes hadseregből ? Arra, hogy a pragmatica sanctióból folyó közös védelem kötelezettségét illusoriussá tenné ; arra, hogy jelt és példát adna az egész hadsereg szét­­oszlására, a szél­rózsa minden irányában ; vagy arra, hogy egyenes harczot idézne elő a két i­ro­­dalom hadseregei között. Mindezen eshetőségek­től int a magyar politika, mely egy erős rendes sereget, s mellette egy nemzeti szellemben szer­vezett erős honvédsereget nélkülözhetlennek tart, mind Magyarország állami önállóságának, mind az ország nemzetiségei védelmének érdekében. Azonban nem csak a politikai, de a pénzügyi te­kintetek is ellene szólnak valamint a külügyek, úgy a hadsereg elkülönzésének. Most 80% arányában fizetjük az összes kül­­­képviselet és az összes hadseregnek költségeit, holott ha ezek különválasztatnának , Magyarországnak egy tekintélyes kül­képviselet és hadsereg tartására még egyszer annyit kellene fizet­nie, mint most fizet. S ha a külön külképvi­selet és hadsereg birtokába jutna is, váljon a teljesen különvált Magyarország tétele inkább biztosítva volna-e mindazon esélyek ellen, a­melyek kívülről és belülről egyaránt fenyegetnék? Vajjon biztosabb volna- e anyagi felvirágzása, a­midőn a külképviselet és hadsereg költségei nem 30% arány szerint súlyosodnának vállaira ? Azokra hagyom a feleletet, a­kik ezen kérdéseket elő­idézték, olyan követelésekkel állván elő pro­gramotokban, a­melyek megingatják a király és nemzet közti bizalmat, az osztrák-magyar biroda­lom közti solidaritást, aggodalmakat keltenek a pénzvilágban, s elvonják tőlünk a szabadelvű Európa rokonszenvét. Az 1866. év előtt, a­mikor Austria még erős állást foglalt el mind Olasz-, mind Németország­ban, a magyar politika jóváhagyhatta a personál­­unióból folyó ezen jogköveteléseket. De 1866. óta egészen megváltozott Austria helyzete: az egykori nagy német állam, a mostani osztrák-magyar bi­rodalom súlypontja észrevehetőleg Buda-Pest kezd lenni. Ezen helyzet jelentőségét és horderejét fel­fogni, s Magyarországot az adott viszonyok kö­zött megerősíteni s tovább vezérelni a békés ha­ladás útján, ez már most a magyar politika feladata. Ez okból, tisztelt polgártársaim! vallásos tisz­telettel kell viseltetnünk azon törvények iránt, a­melyeket az országgyűlés Magyarország állami és nemzeti létének biztosítása érdekében alkotott. Mindamellett, hogy egy alkotmány ma sem mond­ható tökéletesnek, s mindeniknél marad valami javítnivaló, nekünk nagy óvatossággal kell el­járnunk az épület javításában, s nem szabad azt egyenesen azzal kezdenünk, hogy szegletköve­ket törjünk ki, a­minek következtében az épület összeomlással fenyegethet, vagy hogy épen az alapot forgassuk fel. — A józan ész elitéli az olyan gazdát, a­ki sokat építkezik, s a­ki, ha va­lami javítást akar tenni, egész épületét lebontja és újból épít. E tekintetben álljon előttünk példa 558

Next