Budapesti Napló, 1898. november (3. évfolyam, 301-330. szám)

1898-11-08 / 308. szám

Budapest, 1898. Harmadik évfolyam. 308. szám. Kedd, november 8. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: Egész évre 14 frt, */* évre 7 frt, Vj évre 3 frt SO кг. egy hónapra 1 frt 20 kr. József-körut 18. VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR: A SZERKESZTŐSÉG. Egyes esám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Egy botrány tanulsága. Budapest, november 7. (v) Az ellenzék kezéből ma kiesett egy ütőkártya: a Dezseffy-ügyből báró Bánffy Dezsőnek gentlemansége sértetlenül került ki. Maga Lukáts Gyula, tehát ugyanaz a képviselő, akitől a miniszterelnök a nagykátai főszolgabírót el akarta tántorítani, döntötte el ma a csatát báró Bánffy Dezső javára, kijelentvén, hogy Dezseffy Emil urat lemondásának visszavonására az a felülről jött biztosítás bírta rá, hogy az ellenzéki jelölt mellett való állásfoglalása miatt semmiféle kellemetlensége nem leszen. Ez után a nyilatkozat után a botrány végsőt vonaglott és kimúlt. A miniszterelnök egyéni becsületérzése ellen intézett támadás csődöt kért önmaga ellen s az e címen folyt személyes harc le is szerelődött iziben. Ismerve a közhangulatot, azt kell hinnünk,hogy az ilyen módon elintézett ügy mellől most már mindenki sietve fog elmenekülni: az ellenzék, mert nem ért vele célt, a többség pedig, mert nem szokása spirituszba rakni az elvetélt botrányok lótuszait. Mi azonban megállapodunk mellette egy pillanatra s búcsút veszünk tőle, levonva az érdekes esetnek tanulságait. Amíg a személyes harcnak dobogója volt az ügy, nem szóltunk hozzá, mert a pártszenvedély torzsaldásaiba nem szeretünk elegyedni. Eszmékért küzdünk mi, nem személyek ellen, s nem felejtjük el, hogy az igazság istennőjének be van kötve a szeme, tehát nem viselheti a pártpolitikai elfogultság pápaszemét. De igenis hozzászólunk most a dologhoz, amikor már kiveszett belőle a személyes él, s elmondjuk fölötte a tárgyias igazmondás epilógusát. Amit mindenki természetesnek tart ebben a dologban, mi épp azon ütközünk meg. S a második, amin megütközünk, az, hogy a dolognak ezt az oldalát mindenki természetesnek tartja. Íme, egy közigazgatási tisztviselő, akit a központi kormányzat azzal a szelíd nyomással, amelyet nagyon jól ismerünk mindnyájan, az ellenzéki képviselőjelölt mellől el akar tántorítani. Az ur közszolgálatban áll,éféM£ menjen az ur korteskedni a kormánypárti jelölt érdekében. Ebben az irtózatos tehátban benne van a mi közéletünk minden nyavalyájának pathologiai oka. Ez a tehát éli meg a parlament tekintélyét , a nemzetnek a törvényhozás politikai függetlenségébe s ami ezzel egyértelmű: politikai becsületességébe vetett hitét ez a tehát rendítette meg. Ez a tehát ássa meg azt a széles és mély árkot a nemzeti akarat és a parlament között, amelyet semmiféle fikciókkal nem lehet áthidalni; a forradalom magvetőinek, a többségi terrornak és a kisebbség obstrukciójának ez a téljed a szülőanyja. Köztisztviselő és nem kormánykortes? Az eset igazán hallatlan! A központi hatalom méltán botránkozik meg rajta. És fölteszi magában, hogy majd megtanítja keztyübe dudálni ezt a vakmerő pártütőt. Táviratilag rendelik Budapestre, egyenesen a miniszterelnök elé; a dolog sokkal komolyabb, semhogy a főispánra lehetne bízni az elintézését . . . Hallja az ur, mit csinál az úr ott a járásában?— Instálom, hát adminisztrálok. — Van befolyása és tekintélye? — Instálom, hát tisztelnek az emberek. — És mivel szerezte befolyását és tekintélyét? — Instálom, hát azzal, hogy igazságot tettem a törvény szerint mindenkinek. — Nos hát, hallja az úr, a választásoknál ön latba fogja vetni befolyását és tekintélyét a kormánypárti jelölt érdekében. — Instálom, azt nem tehetem. — Hogyan, ön ellenkezni mer? Mely vakmerőség! — Instálom, én ellenzéki vagyok. — Fütyülök az elveire; nekünk nem az ön elveire van szükségünk, hanem a támogatására. — Instálom, a törvény is tiltja a közhatósági pressziót. — Ejnye, szedte-vette rebellise, majd megtanítjuk mi az urat engedelmességre. Ön a mi emberünk mellett lesz, vagy ha nem, hát vegyen búcsút a főbírói hivatal kapufélfájától. Nem tűrünk semmiféle ellenszegülést, az árgyélussát! ... És ezzel vége az audienciának: a Jupiter Jonans mérgesen visszavonul. Ebben az egy esetben véletlenül pórul járt a Jupiter Jonans. Akit színe elé idézett, az történetesen jómódú és szilárd jellemű ember volt, aki inkább a főbírói hivatal kapufélfájától vett búcsút, mint a saját lelkiismeretének nyugalmától. És elámulva ezen a hajthatatlanságon, a Jupiter tonans visszaszívta összes mennyköveit. De az eset éppen azért tanulságos, mert kivétel létére megmutatja, a szabályt. Avagyonilag nem független köztisztviselő, aki a fizetéséből él, hogyan szeghetné a felsőbbség parancsolata ellen a maga lelkiismeretét és önérzetét? Szegény feje honnan merítse azt a keserű és büszke dacot, amely a nagykátai főszolgabíróval odadobatta a hivatalos állást az erőszaktevő hatalom lábai elé? A zsarnokság megejti a kenyeréhez ragaszkodó szegény hivatalnokot s ráuszítja a kezébe adott hivatalos hatalmat a polgárok politikai jogainak eltiprására. Nem kormányzás ez, uraim, hanem kényuralom. Ahol a köztisztviselők ex offo és egy vasnál durvább kényszer nyomása alatt korteseivé lettek a kormányzatnak, ott a párturalom forradalma dúl a nemzeti szuverenitás ellen. A magyar közigazgatás — fájdalom — nem egyéb ilyen kortesszervezetnél. A pártönzés deszpeciája irtóztató sulylyal nehezedik rá a közigazgatásnak minden ágára és valamennyi fokozatára s a közhatalmak nálunk nem pajzsul szolgálnak az egyéni jogok védelmére, hanem bilincsül, mely rabbá teszi a polgárok politikai lelkiismeretét. Magyarországon nem a törvény uralkodik, mely a nemzet akaratában a maga forrását tiszteli, hanem a párturalmat szolgáló közigazgatási önkény, mely a politikai meggyőződés függetlenségét és önérzetét meghiúsítani, vagy ahol ez a törekvése nem sikerült, megtorolni igyekszik. S amit az ad T . R_C A. Picquart. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Lock János. Nagy példákra van szüksége a gyarló emberiségnek ! Jellemekre, akik megállnak szemben a csábbal, amely veszteget, szemben a vészszel, amely letiporni kész. Csakhogy egy jellemnek, míg igazán nagggyá lesz és teljesen kifejlődhetik, végig kell mennie a szenvedések egész iskoláján. Az arany is a tíszben próbáltatik meg, hogy nincs-e benne többé földi salak; a szíveket is így próbálja meg az a végtelen bölcseség, akit lelkünk sejtve érez és törvénynek elfogad. Beleveti a fájdalom tüzébe, a szenvedések kohójába, hogy a reánk mért földi öntudatlan megpróbáltatásban megmutassuk, hogy szívünk immáron tiszta lánggal ég-e ? ! Mutassanak nekem csak egyetlen alakot a világtörténelemben, aki nagggyá lett valaha, mielőtt homlokát véresre nem sebezte a szenvedések töviskoronája ? ! Oh az a babérkoszorú a főn mindig töviskoszorú a szívén, mert csak azok lehetnek az emberiség hősei és vezérei, akik munkájukba beleviszik az önzetlenséget az önfeláldozásig. Azok a mi hőseink és vezéreink, akik egy-egy megsejtett eszménynek szolgálatában készek vállaikra venni a keresztet s feláldozni, ha kell, még életüket is az emberiség megváltásáért. A földi nagyságnak tehát nem a lángelme a kritériuma, hanem egyedül a jellem. Mert nem a lángész lendít legtöbbet a társadalom sorsán, hanem az a sziklára épített jellem, amely hinni tud eszményeiben és önzetlen szeretettel tud azokért lelkesedni — ha kell — egész a vérpadig ! Sőt tovább megyek ! Minél fényesebb tehetséget adott a gondviselés egy embernek, annál nagyobb átka és csapása lehet az emberiségnek, ha visszaél talentumával a tömeg rovására. Viszont, aki a lelkiismeret alapján állva teljesíti mindenkor társadalmi kötelességeit s acélos sellemét meg nem ingatja a kisértés, meg nem lágyítja a csüggedés, az kis tehetségével is példaként ragyoghat valaha a késő századok emlékezetében. Minden lángész csak egy lépcső az emberi haladás útjában! Fénybe borít egy korszakot, de hatását lassanként elhomályosítja az idő. Sírja körül egy új nemzedék nevelkedik, s az úttörő zsenit felülhaladják az utódok. Új tekintélyek lépnek nyomdokába s kezdik ott, ahol ő végezte. Folytatják félbehagyott munkáját, hogy a haladás törvényét ismét egy lépcsővel magasabbra emelhessék, így lesz elavulttá az az elmélet, amelyet egy világ tapsolt meg valaha. Azt a bölcseséget pedig, amit az emberi értelem diadalaként hirdettek egykor, alig pár évszázad múlva talán már a gyermek is megmosolyogja. Csak a nagy jellemek nincsenek alávetve a múlandóság földi törvényének! Minden példaadásuk egy bevégzett dolog, amelyet csak utánozni törekszünk, legfeljebb megközelíthetünk, de fölülmúlni nem tudunk soha. Az a parányi ember, aki egy önfeláldozó élettel irta be valaha nevét a történelembe, élni fog mindörökre s alakját a századok csak nőni látják. Mert minden szó és elmélet elmúlik, csak a tettek eredményei maradnak fel példák gyanánt az utókornak! A lángész meghal az idővel, de a jellem halhatatlan! Az Isten rendelte így, aki a dicsőséget nem az értelem nagyságához, hanem a szív nemességéhez és az akarat energiájához kötötte, hogy ez az út nyitva álljon minden halandónak! E jellemmel azután az a legszerényebb tehetség is erővé és hatalommá lehet. Mint az óceánból kiemelkedő sziklaorom, amelyet ezredévek óta von fénybe a lenyugvó nap, úgy áll meg szilárd jellemével az a legkisebb ember is a végtelenségek központjában, az örökkévalóságok összefolyásában s fenséges arculatján egy önfeláldozó élet vértanuságának visszfénye ragyog, így hirdet eszményt vagy erkölcsöt a világnak, amelyet vérével vagy könnyeivel mosott tisztára egykor, mert önzetlenül szolgálta azt és hű volt hozzá mindhalálig. Csak az becsülheti valamire az életet, akinek szivében él egy olyan eszmény, amelyért minden pillanatban meghalni kész. Itt kezdődik az igazi jellem! De hogy ez a jellem példa gyanánt ragyoghasson az emberiség előtt, az Isten bennünk ezt is megpróbálja, s reáülteti a haladó embert a fájdalom tüzes szekerére, amely éget, de egyedül emelhet az égbe ! A halhatatlanságnak ez a glóriája sugározik elő Picquartnak, ennek a hőslelkű katonának jelleméből is, aki egy rothadó világ közepette szenvedni akar az igazságért. Nyugalmát, ambícióját, becsületét, életét veti kockára, hogy odalépjen az üldözött ártatlanság mellé, s védelmébe fogadja azt a szegény nyomorultat, akit a gyűlölet bélyegezett meg egy egész világ szemében. Tudja jól, hogy egyenlőtlen harcba fog indulni, mert egy ember fog küzdeni milliókkal, de nem la- Lapunk mai száma tizenhat oldal.