Budapesti Napló, 1899. november (4. évfolyam, 302-331. szám)

1899-11-01 / 302. szám

2 Budapest, szerda BUDAPESTI látás hiányával megvádolni. Nem volt talán olyan előrelátó, hogy az indemnityt elkerülje, de sokkal előrelátóbb volt, mert a kiegyezés válságát tudta megelőzni. Pedig hát ez is van olyan jelentős eredmény, mintha a par­lamenti munka hajszolásával — ami a mé­zeshetek csöndjében nem is lett volna olyan nehéz — elkerüli az indemnity szükségét. Olcsó siker lett volna ez, míg az alkotmá­nyos viszonosság lassú kierőszakolása mégis csak drágább valami. Olyan zsákmány ez, amiért érdemes négy hónapig mankót is vi­selni. Kivált ha meggondoljuk, hogy az in­demnity mindenképpen mankó akart lenni és nem fegyver, ami a többség védelmi arzenáljában a legveszedelmesebb legyen. Ed­dig az volt s az ellenzék is csak a múltja miatt nézi olyan idegesen. . . . BELFÖLD. A miniszterelnök Rátóton. Széll Kálmán mi­niszterelnök holnap délután, halottak napjára Edtób­a utazik. A miniszterelnök pénteken este ismét vissza­érkezik a fővárosba. A Jelent­és a „zde“. A Narodni Lisly — mint Prágából jelentik — mai számában a kö­vet­kezőket írja : „A legnagyobb kíváncsisággal várjuk, hogy a magyar kormány milyen választ fog adni a Jelen ügyében hozzá intézett interpellációra. Már most is kérdezzük, várjon nálunk megbüntethe­tik-e a zoe szót, holott Magyarországon bátran használhatják a tartalékosok a magyar nyelvet? Mindenesetre elvárjuk a cseh delegátusoktól, hogy a közös hadügyminiszterrel alaposan le fognak számolni.“ A cseh lap kíváncsisága egy kis félreérté­sen alapszik. Elmondtuk már egynéhányszor, hogy a csehek tüntetése és a magyar tartalékosok magyar jelentkezése között micsoda lényeges kü­lönbségek vannak. Mindenekfölött, hogy a magyar állam hivatalos nyelve nem tévesztendő össze a csehek nemzetiségi nyelvével. És ennélfogva Prágában ne következtessenek se jobbra, se balra. A két eset egyátalán nem ugyanaz, sőt nem is rokon. Annyira nem, mint az alföldi halászlé és­­ a „cseh pimasz“. A koronaügyészi állás. Az új büntető perrend­tartás életbeléptetése szükségessé fogja tenni a ko­ronaügyészi és helyettes koronaügyészi állások be­töltését. Az igazságügyminisztériumból nyert értesü­lés szerint, e kinevezések csak karácsony táján fog­nak megtörténni. Annyi már most is bizonyos, hogy mindazok a hírek, melyek­­ Szilágyi Dezsőnek koronán­ge­téséről szárnyra keltek, mint egyébként lázas munka foly életbeléptetésén. Legközelebb nisztérium egy rendelete az ügye­­érintkezése tárgyában, továbbá a ke­­delmi miniszterek egy rendelete, mely­­ közegek eljárását fogja szabályozni. Végér­dekes nyítás az, hogy ezentúl az aljegyzők az ület­ségekhez is berendelhetők lesznek, míg eddig, tudjuk, csak a bíróságokhoz voltak beoszthatók. A sárospataki Jogakadémia. Ma tisztelgett Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter­nél az a küldöttség, amelyet a tiszáninneni ev. refor­mátus egyházkerület küldött ki a sárospataki jog­akadémia érdekében. A küldöttség tagjai voltak: báró Vay Béla, a főrendiház alelnöke, Fejes István a sárospataki fő­iskola gondnoka, Rókus Gyula algondnok, Metzner József és Béla, Lévay József, egyházmegyei gond­nokok és kér. tanácsbirák, továbbá Ragályi Béla, Lakatos Miklós, Fáy István, Dókus Ernő országgy. képviselők, gróf Lányai Gábor, gróf Vay Tihamér, egyházmegyei tanácsbirák, Szalay László, Rádasy György egyházkör, főjegyzők, Révész Kálmán, Révészi­ Barna, és dr. Zsindely István, a sárospataki főiskola igazgatója. A küldöttség nevében Fejes István főiskolai gondnok beszédet intézett a miniszterhez. Történelmi visszaemlékezésekben gazdag beszédjében kiemelte a sárospataki főiskola jelentőségét. Hangsúlyozta azt, hogy a tiszáninneni egyházkerület mindenkor nagy áldozatokat hozott a főiskolája és főleg a jogaka­démiája érdekében, melynek fönnállását látja most veszélyeztetve azon törvényjavaslat-tervezet által, amely az elméleti államvizsgálatokat csakis a táblai székhelyeken levő jogakadémiáknak akarja megadni. Hangsúlyozta, hogy a javaslattól a jogakadémia léte függ, mert annak törvényerőre emelése a hallgatók számát csökkentené és a protestáns jogakadémiák lassú hanyatlására vezetne. Felkérte a minisztert, hogy a javaslat­ tervezete sérelmes pontját változtassa meg a vizsgáló­bizottságoknak oly szervezése által, mely a vidéki jogakadémiáknak is biztosítja a fenn­állás lehetőségét és a budapesti egyetem túlságos létszámának levezetésére szolgáljon. Wlassics miniszter válaszolva, hosszabb beszédet mondott. Hangsúlyozta, hogy a jog- és államtudományi elméleti államvizsgáról eddig csupán előadói tervezetet készíttetett és most az ügy abban a stádiumban van, hogy az egyetemektől, jogakadémiáktól beérkezett véle­mények gondos mérlegelése nyomán készül el a tör­vényjavaslat, amelyet minden valószínűség szerint a nyilvánosság elé visz, hogy így a legszélesebb körök­nek is módjukban álljon egy ilyen mélyreható érdekű javaslattal foglalkozni. Arra nézve, hogy az előadói tervezet szerint a királyi táblák székhelyeihez volna kötve a vizsgáló­bizottság, döntő körülmény­nek kell tartani, hogy szigorú és magas színvonalon álló vizsgáló bizottságok szerveztessenek. Ezt a szempontot nem mellőzheti, de mindenesetre nagyon örülne, ha elérhetné azt oly módozatokkal is, ame­felednie mindazt, amit eddig tanult. Akkor aztán hozzáfoghat a stúdiumhoz. Más szóval: alaposan elrontották őket a budapesti művésziskolákban. Mit ért a legfénye­sebb bizonyítvány, mit ért a rajztanári oklevél! A híres bajor akadémia még csak be sem bocsá­totta őket a nagy rajztermekbe. Mai szemmel nézve az akkori akadémiát, nem sok dicséretest lehet róla mondani. Ott is meglehetősen nyárspolgáriasan folyt az oktatás. De olyan ijesztően rosszul még­sem, mint akkor s most nálunk. A visszavetett magyarság ször­nyen meg volt lepetve. Tehát tanulni kell, neki kell ülni az ábécének és nagyon, nagyon sokat el kell feledni. Megesett, hogy a kirekesztett csapat meg­­ismerkedett egy fiatal magyar festővel, akiről az akadémiai titkár néhányunk előtt igen hízelgően nyilatkozott. Minden évben elnyerte az akadé­miai medáliát — úgymond — csak kár, hogy keveset dolgozik. Hollósy Simon volt ez az ember. A Café Minerva füstös szobáiban összeültünk vele s hall­gattuk radikális beszédét. Mint rombolta le ösz­­szes isteneinket! Mint beszélt nekünk otthon soha nem hallott dolgokról! Természet, érzés, őszinteség, igazság.... csupa jelszó, amelyekről soha egy szót sem hallottunk semmi iskolában. Összeálltunk, Hollósy vállalkozott rá, hogy iskolát nyit. Valahány magyar csak künn volt, mind a tanítványa lett. Nehéz volna itt végig fölsorolni mind­azokat a magyar művészeket, akik az ő társaságában és az ő iskolájában nö­­vekedtek erőssé. Szörnyen bohémes egy iskola Vb A­min a küldő. Г - • '---j................... ..................- imiSSSSi harmadik alakjában, az anarkistában, aki a padlásszobában nyugodt kézzel állítja össze a robbanó­anyagot. Az volt a meggyőződése, hogy ez a mi társadalmunk tökéletes rothadtsá­gában már csak a kegyelemdöfésre vár, fertőzött testét valamely nagyszerű hekaiombán kell föl­áldozni, hogy megengesztelődjék az emberiséget igazgató Sors. Ez a kép is befejezetlen maradt: ennyi súlyt nem bír el semmi vászon. Hogyan lehet az, hogy­ Tóth László, akit annyi éven át a világ legvidámabb emberének ismertünk, ilyen problémák megoldására adta magát és éppen odalenn délen, a nyugodt, me­lankóliát lehelő campagnán, napsugaras olajerdők közepette, a renaissance pompájában? Néhány szóban elmondom, mert ennek a nagytehetségű, korán elhunyt művésznek rövid pályája párhuzamosan halad a magyar művészet modern nemzedékének történetével, amely mód­felett érdekes, tanulságos és sok oly kérdésnek adja meg nyitját, amelyet felületesen szemlélve, nem tudunk megmagyarázni. Tóth László 1887-ben, tizennyolc éves korá­ban került ki Münchenbe. Tanúja voltam első próbálgatásainak, mert körülbelől egy időben szállásoltuk el magunkat a bajor metropolisban. És volt velünk még egy-két tucat fiatal ember, mind festőnek készült. Csupa tizennyolc éves fiú, a legtöbbje az imént végzett az iskolával, mások némi oktatást nyertek volt a budapesti művésziskolákban. Ezek jártak a legrosszabbul. Az akadémián a felvételi vizsgálaton ilyen nyá­jas tanácscsal fogadták őket: — Kedves barátom, önnek előbb el kell A függő, helyi kőnyomaté nyos, hogy a­z részt vesz a delegál képviselve. Az egyik másik tag személyére A Kossuth Ferenc elnöki­. párt ezúttal sem megy be a n vannak egyesek, h­ogy csekély lyeslik Ugron Gábor álláspontját,­­ mert most a delegációban a nemzet. tével az ellenzéket csupán a nép. A néppárt pedig nem igen csinálna el. A mármarosszigeti mandátum. A mármarosszigeti kerületben a függetlenségi­­ jelöltet, Bródy Lajos nagykárolyi ügyvédet, való függetlenségi párt elnökét. Katholikus kongrua. A központi ka­kongruabizottság osztályainak munkálkodása annyira előrehaladt, hogy a szűkebb ellátású le­­szék jövedelem-kiegészítésének módozatait is tárgy­lás alá vehették. Összesen 2.300.000 korona évi pót­lás kell azoknak a lelkészeknek, akik az 1600 koro­nában megállapított létminimumnál kevesebb évi jövedelemmel rendelkeznek. Ez az összeg módosul azáltal, hogy 580 lelkészség­, mely régebben szűk viszonyok közt élt s a vallásalapból nyert kongnia-­ kiegészítést, most már nem szorul e segélyre s e cimen vagy 200,000 korona fordítható az új kiegészítésre. Az összes szükséglet fedezését a nagyobb egyházi javadalmak vállalták magukra. A fedezet módjára két javaslat merült föl. Az egyik az­ örökös megadóztatásra fekteti a kongrua-kiegészítés összegének beszerzését, az egyes főjavadalmasok jö­vedelmének arányában. A másik tervezet megfelelő kölcsön fölvételét veszi célba, melynek kamataiból a kongrua-biztosítás kikerülne, és amelyet a nagyjava­volt. Le a tekintélylyel— ez volt a jelszó. Min­den festő tudatlan és kontár, tessék itt leülni ez elé a modell elé s tessék leírni ezt a darab ter­mészetet olyan intim érzéssel, amilyen csak finom szívben lakozik. Aki nem így cselekszik, az nem művész, ha még oly professzor címe is van. Egy kis forradalmi egyesület volt az. Nem elégedett meg senki sem azzal, hogy szívvel-lé­­lekkel utána alakította a papiroson vagy vász­non a természetet. Rombolni is akart ez a fiatal társaság. Hadat üzenni, tiporva és könyörtelenül annak, amit copfnak ismert fel. Soha feketébb megvetéssel nem beszéltek még népszerű „nagy mesterekről“, mint ebben a társaságban. A Café Lohengrin volt a főhadiszállás, a bohémek ott gyülekeztek este és éjszaka. Minő viták folytak ott, minő merész és erőszakos tervelgetések szü­lettek meg abban a füst-átszőtte levegőben! És nőttek szépen, nőttek erősen ezek az emberek. Csupa szegény éhenkórász, de gazdag lelkű. Sansculotteok, akik gyönyörködnek a rongyaik­ban és kipróbált fegyvereikben. Mindjárt az első év után rohammal bevette az egész csapat az akadémiát. Valamennyi fényesen kiállotta a felvételi vizsgálatot s az öreg lelkiismeretes Hackl és a művészi lendületű Herterich nem győzték állítani, hogy ilyen Jahrgangjaik még nem volt. A kitűnő talentumok sorában ott volt Tóth László, akit különben is ismertek már az egész negyedben széles jókedvéről, tűzről pattant elmés­­ségéről. Az akadémia el volt foglalva, de azért az egész csapat megmaradt Hollósynál. Most láttuk csak, hogy ennél jobb iskolát sehol sem lehetett ........ "■■■" ............................■ та október havában a tizedik évfolyamába lépett. Meséivel, verseivel, elbeszéléseivel, gazdag, változatos, mulattató tartalmával, gyönyörű, képeivel a legszebb, legjobb két és heti magyar gyermeklap. Szerkeszti Pósa bácsi. — Negyedévre csak­­ írt. Kiadóhivatal: Budapesten. Andrássy­ út 10. szám. -------------\

Next