Budapesti Napló, 1900. március (5. évfolyam, 59-89. szám)

1900-03-26 / 84. szám

Budapest, 1900. Ötödik évfolyam, 84. szám Hétfő, március 26. Szerk­esztőség és kiadóhivatal: József-körút 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), 1/2 évre 14 k., (7), 1/2 évre 7 k., (3.60), egy hónapra 2 k. 40 fillér, 0*20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Cromwell, Budapest, m­árcius 25. (f. 8.) A transvaali háború izgalmai kö­zött csaknem egészen észrevétlenül folyt le a Cromwell Oliver londoni szobrának leleplezése. Lord Rosebergnek alkalmi beszéde egé­szen háttérbe szorult az Afrikából jövő hírek mögött. A nagy protector hatalmas ércalakja, — egyik kezében a bibliával, a másikban a karddal, — olyan csendesen állott oda, a westminsteri parliamenti palota elé, mintha nem is azt az embert ábrázolná, akinek lábai alatt megremegett az egyesült király­ságok földje és akinek vasmarkában össze­vissza hajladozott a parliament. A lordoknak nem sok okuk van arra, hogy különösen jól emlékezzenek Cromwellre, aki a lordok házát, még azt sem várva be, hogy az ő akaratával szembe szállni próbál­jon, egyszerűen eltörölte. A lordok bizonyo­san nem a maguk jószántából, de mert nem volt mire támaszkodniok, csöndesen tűrték ezt a fordulatot és Anglia a királyság visszaállításáig lordok háza nélkül volt meg — és megvolt. Cromwellnek ércalakban való visz­­szatértét is méltóságos türelemmel fogadták. Nem maradt el ugyan a tiltakozás ellene, de a kérdés fölött a főrendek háza szelí­den és gyorsan napirendre tért. Ami annál inkább jó politika, mert Cromwell kormány­zási módjának éppen ez a pontja,­­ a felső­­ház eltörlése, az, ami nem egészen a múlté. A királyság Angliában abban a formájában, a­mivé ebben az évszázadban átalakult,­­ erősebben áll, mint bármikor. Semmi nem­zeti törekvésnek sem áll az útjában. Az az egy-két köztársasági érzelmű politikus, aki­nek szava annyi súl­lyal bír, hogy meg­hallatszik, nem tud más érvvel előállni, mint hogy a királyság fölösleges költ­ségbe kerül,­­ ami az egyesült királyságok lakosságának igen túlnyomó többsége meg­győződésével ellenkezik. A közvélemény azt vallja, hogy a kormányforma megváltoztatása sokkal többjébe kerülne Angliának, mint az az úgy sem nagyon sokra menő civillista, amit a gazdag ország meg sem érez és amit úgy is Angliában költ el a királyi család. De a legutolsó általános választásnál a főrendi­ház eltörlése benne volt a liberálisok pro­­grammjában, és ez a kérdés nemcsak hogy nem halt meg, de még csak nem is aludt el teljesen. A múlt héten a budget tárgyalása al­kalmával az alsóházban került szóba Crom­well szobra. Egy ír képviselő, Mac Neill in­dítványozta, hogy a Ház rosszalja azt, hogy annak a parliament palotája telkén adtak helyet. Cromwell, — mondja Mac Neill — a parlamentarizmus ellensége volt s az írek hóhéra. Dillon, szintén ír képviselő, támo­gatta Mac Neillt. A Ház nagy többséggel, 221 szavazattal 53 ellen elvetette Mac Neill indítványát. A szavazás és az azt megelőző vita azért nem volt minden érdekesség nélküli. A libe­rálisok, akik 1895-ben azt sürgették, hogy Cromwell születésének 300 éves fordulója al­kalmából az állam állítson szobrot neki, most is rámutattak arra, hogy Cromwell a törté­netnek olyan nagy alakja, aki kétségtelenül megérdemli az emlékszobrot. Trevelyan kép­viselő, a történetíró, Anglia leghatalmasabb uralkodójának nevezte Cromwellt. Nehezebb volt a kormánypárt helyzete. 1895-ben a konzervatívoknak sikerült lesza­vaznak azt az indítványt, hogy Cromwellnek, aki a király halálra ítélésében a főtényező volt, aki a főrendekházát eltörölte, — az állam fejét és úgy kezdett beszélni gyönge beteg hangon: — Kérem, nagyságos asszony, maga talán tudja, hogy miért kértem, hogy jöjjön ... — Sejtem, édes. — Nekem nagyon fáj a szívem, nagyságos asszony — mondta Jolán őszintén — és én kö­nyörögni akarok magának. — Ugyan miért? — Adja vissza nekem az én vőlegényemet.... Ez tovább hangzott köztük. S a verőfényes délelőtt csöndje ünnepies lett. A menyasszony számonkérte valakitől a vőlegényét. Újra mondta, most halkabban: — Adja vissza. . . . Évát nagyon meghatotta ez. Szeretett volna valami olyan mondatot mondani, amelyben a leg­határozottabban benne van, hogy ő neki nem kell Richter, hogy ő előtte ez egy jelentéktelen úr, egy közömbös semmi. Hamarjában azonban nem tudott mást mondani, mint ezt : — Hisz én el se vettem, fiam. — Tudom — mosolygott Jolán kisasszony — jól tudom. De ezt már így mondja az ember. El­vette, pedig nem is akarta elvenni. Az asszonyban teljesen fölülkerekedett a jó szív, a sajnálat ez iránt a vergődő gyereklány iránt. Szinte kétségbeesetten mondta: — Hát hogy adjam vissza? Jolán fölült: — Úgy adja vissza, hogy kergesse el. Nem bánom én, pofozza ki. Minden pofon, amit ma­gától kap, olyan, mintha engem csókolnának. Ne beszéljen vele, ne engedje közel magához ... ne ... ne engedje, hogy szerelmes legyen ... És erre sírva fakadt, olyannyira érezte, hogy mily nagy ostobaságot mondott. Sirt hosszan, keservesen, mint ahogy a haldoklók sírnak, akik nem tudják még, csak érzik, hogy meg kell vál­­niok mindentől: világosságtól, levegőtől, mi n­emeljen szobrot. Vallási tekintetek is erősí­tették a tory-pártot ebben az állásfoglalásban. Cromwell a dissenter protestáns felekezetek hőse; a tory-párt a püspöki angol egyházzal tart és abban is a katolicizmus felé hajló high­­church párttal rokonszenvez. Ez a párt, amelynek törekvései a közel­múltban hirtelen napfényre kerülve az angol nép zömében nagy ellenszenvet keltöttek fel, a konzervatív kormány alatt az által jutott erőhöz, hogy a kormány a megüresedett püs­pöki székeket többnyire a ritualizmus felé hajló papokkal töltötte be. De azért most, amidőn egy névtelen adakozó saját költségéből készíttette el Crom­well szobrát,­­ a kormány nem meri a közérzülettel szembeszállni és nem tagad­hatta meg a díszes helyet a szobortól. A kormánypárt alsóházi vezére Balfour volt hivatva a kormány eljárását igazolni. Kiváló politikai képességének megfelelően ér­dekesen felelt meg ennek a feladatának is. A Cromwellt dicsőítő és az őt elítélő szóno­kok között a középúton haladva, az ő nagy­ságát elismerve, hibáit hangsúlyozva oda ju­tott el, hogy Cromwell azt csakugyan nem érdemelte volna meg, hogy az állam neki szobrot emeljen... de szobra számára a parlament előtt a díszhelyet igenis meg­érdemli. Ez a sem meleg, sem hideg álláspont megfelel-e az igazságnak ? A történelem még ma, csaknem egy negyed évezreddel a hős ha­lála után sem tudott egyhangú ítéletet mon­dani, mert azok az eszmék, amelyekben ő mint harcos szerepelt, még ma is az emberiség nagy küzdelmeiben zászlókként lebegnek a harcoló csapatok fölött. Párthíveknek és ellen­feleknek nehéz elfogulatlanul ítélni i­dentől, ami élet. Ezek a legmélyebb és legbor­­zasztóbb sírások. Éva közelebb húzódott hozzá : — Nézze Jolánka — mondta neki és lefej­tette kezét az arcáról — ne sírjon, hanem legyen okos. Hallgasson ide. Én megígérem magának, hogy elkergetem, kiverem azt azt embert. Én hozzám többé nem jön. Megígérem magának. Meg—i­gé­rém ! Érti ? A lány siró-szepegő hangon hagyta rá: — Igen. És Éva fölállt: --Na hát. Újra lefektette, betakargatta, hátra simította a haját. És közben a szemébe nézett, amelynek mélyén még mindig ott aggódott valami kérdés, amelyet nem mert elmondani. Aztán az asszony felöltözött. — Most elmegyek, Jolika, és viselje magát jól. Ha valamit akar, szenjen, én mindjárt itt leszek. És majd estefelé izenés nélkül is eljö­vök. Jó? —— Jó. . . — És most puszit. Megcsókolta a száján, hosszasan, csönd­ben. És ebben a nagy hallgatásban áthallatszott a falon a másik szobából Csenke néni sírása. Erős, szakadozott, majdnem fuldokló zokogás. Éva hallotta és nagyon megijedt. Hogy a lány ne hallhassa meg, abba hagyta a csókot és be­szélni kezdett. De Jolán hanyatt fekve lecsukta a szemét, s akkor lehetett látni, hogy a szempil­lája alól könnyek jönnek, lassan szivárogva, az­tán hirtelen legördülnek oldalt, a halántékán. És valami keveset az ajka is rángatózott, olyan ko­mikusan, hogy az már halálosan szomorú volt. tiiiÜJ... j.I—ГГ"!—Jl-'.TZZT­................... REGÉNY. EGYETLEN EGY ASSZONY Irta: MOLNÁR FERENC (21) -------­Fölértek. Jolán egy szép, világos kis szo­bában feküdt. Az ablakokon fehér függöny, a párkányon ugyanaz a szerény, kis téli virág, amely egykor annyit nézte, mint csókolóznak. Mikor meglátta az asszonyt, mindenkit kiküldött szegényke a szobából. Viaszfehér kezével intett, hogy négyszemközt akar beszélni az asszonynyal. Csenke néni kihúzta a doktort, Csenke bácsi utánuk ballagott. Igen nagy csöndben és mély szomorúságban történt ez a kivonulás, és még az ajtót is úgy tették be, hogy ez után már csak közös, el-elfojtott sírás következhetik a másik szobában. Különösen az találta volna ki ezt, aki Csenke néni arcát látta. Ő nagyon könnyen szo­­kot sírva fakadni, és sírás közben szándékosan a szomorú dolgok legfájóbb mozzanatára gondolt. Úgy rikatta magát. Ezért kis verseket sirt, de mindig újra meg újra kezdte. Becsukták az ajtót és Éva letette kalapját, meg hosszú, szürke kabátját. Aztán az ágy fejé­hez ült és megfogta Jolánka kezét. Csönd lett, nagy, szinte félelmetes csönd. Olyan gyónás előtti hangulat volt a szobában. Az asszony jó­nak látta egy kedves hazugsággal kezdeni: — Hallom, Jolánka — mondta — hogy ma sokkal jobban érzi magát. A lány egyszerűen, de meggyőződéssel mondta: — Nem. Aztán Éva felé fordult az ágyban, két so­vány kis kezét összetette a párnán, ráhajtotta a .Folytatása következik. Lapunk mai száma nyolc oldal.

Next