Budapesti Napló, 1900. november (5. évfolyam, 300-329. szám)
1900-11-01 / 300. szám
2 ✓ Budapest, csütörtök BUDAPESTI NAPLÓ 1900. november 300. szrám. európaszerte hivő jogszokást, ilyen esetekre nézve megszabja a család belső rendjében követendő eljárást. A morganatikus házasság intézményét tehát nem dekretálja, sőt forma szerint még csak be sem fogadja, hanem hozzá alkalmazza egyszerűen a királyi ház családi jogrendjéhez. S itt Szerencsésen elérkeztünk volna az ügy jogi oldalához, amelyről e lap hasábjain más, annyi szó esett. Széll Kálmán jogi okfejtésének egyszerűsége és világossága valósággal klasszikus volt s fölöslegessé tesz minden kommentárt. Aki ezt a hatalmas érvláncot végigolvassa, abban nem maradhat a kétségnek árnyéka sem. Hogy a főhercegi jelleg a magyar trónöröklésnek épp olyan lényeges kelléke, mint a többi minősítő feltétel, ahhoz a miniszterelnök szellemes és logikus bizonyítása után többé szó sem fér. Valamint kétségtelenné lett az is,hogy a morganatikus házasságok jogi következéseit maga a magyar törvényhozás is eddig állandóan honorálta és teljesítette. Az ellenzék még diskurálhat ezekről a dolgokról, de amit mond, üres szóbeszéd lehet csupán. Hasznát ennek az akadékoskodásnak az ország nem fogja látni. Ellenben kárt tenni vele a Széll Kálmán pozíciójában még kevésbé lehet. A minap jeleztük már, hogy ebben a kérdésben fölfelé zavarba ejteni Széll Kálmánt senkinek sem lehet. Ma megjött erre a döntő bizonyíték a házi törvény bemutatásában. Azt az államférfit, aki ő felségénél ezt ki tudta eszközölni, hiába ostromolja az akadékoskodó ellenzéki taktika. Legyen tehát vége ennek az áldatlan akadékoskodásnak. Hadd tárgyalja a magyar országgyűlés ezt az ügyet tüzetesen, de méltóságosan is. És ne akarjon a magyar parlamentben senki mesterséges ellentéteket konstruálni akár a trón legközelebbi várományosának kötelességtudása s a magyar nemzet lovagiassága közt, akár pedig abban az érzelmi világban, amelynek légkörében Ferenc Ferdinánd és az ő szivének választottja — a saját erős elhatározásuk folytán — életük boldogságát az elmaradhatatlan közjogi következmények önkéntes elvállalásának árán váltották meg. Persze, hogy fáj a magyar nemzetnek az a tudat, hogy jövendő királyunk hitvese nem lehet magyar királyné. De t rí mr лпл лгтп/ш л1гп ti* ТА t лг» Vi л Ví лт fáj bizonyára őnekik is. Ám ha ők nem találták túl magasnak az áldozatot életük boldogságának kivívásáért, ha bele tudtak nyugodni ők, hogy szívüknek frigye ilyen áron is létrejöjjön, miért ágaskodnék a magyar nemzet lelkiismerete az ellen, amit ők nyugodt mérlegelés után, lelkiismeretükkel számolva, elfogadtak ? Azzal a poézissel szemben, amelynek ragyogásával az ellenzék hintette be a jövendő királynak a tróntól elzárt hitvesét, Széll Kálmán költői fantáziája ma megrajzolt egy másik poétikus képet. Képét a király hitvesének, aki lemondott arról, hogy osztályosa legyen férje fejedelmi fényének, de akinek lelke vágyát kielégíti s életét megédesíti az a szép és nagy hivatás, hogy a családi tűzhely melegénél boldogságot áraszszon szeretett hitestársára s akit e magasztos feladata teljesítésében a lovagias magyar nemzet hódolata és szeretete fog kisérni. Ennek a képnek izmosabb a valósága és üdébb a költészete, mint azé a másiké. A magyar nemzet szíve megérti és átérzi ezt a poézist, amelynek Széll Kálmán ma lendületes hangú s mesteri formájú, csaknem lírai szépségű kifejezést adott. Az ellenzék a királynét reklamálja a trónörökös hitvesében. Széll Kálmán ellenben az erős és nemeslelkű asszonyt magasztalta, aki nem kíván magának helyet a férje trónján, mert érzi és tudja, hogy királyi palást nélkül is tud szerető feleség és gyöngéd édesanya lenni, tragikumának csirája megfogamzott. Két évig várt a szabadelvű pártban s két év múlva föltette a kérdést Tisza Kálmánnak: elfogadja-e a közigazgatás államosítását vagy nem fogadja el ? — Tisza Kálmán nemmel felejt s Grünwald az ellenzékre ment.* * * Megjelenése az ellenzék soraiban rögtön éreztette hatását. Az ellenzék különböző árnyalatai forrongani kezdtek s Grünwald Béla már azt hitte, hogy elérte célját. Nagy válságok és összeütközések után az 1881-ki választásra a közjogi alapon álló ellenzék már a közigazgatás államosításának programmjával indult a harcba s e programmot nem kisebb ember dolgozta ki, mint Szilágyi Dezső. De azután csakhamar következtek a személyes versenygések. S Grünwald Béla, aki az eszme fanatikusa volt és a taktika hatalmi játékai iránt érzéketlen, azokban nemcsak járatlan, hanem ügyetlen is, s egyszerre csak azon vette magát észre, hogy nem ülik bele a szituációba. És innen kezdve évről-évre jobban hal ki reménye s lelkesedése. Végtelenül finom szelleme, s a legmagasb humorral megáldott kedélye még egy ideig ellentáll a végső kiábrándulásnak, melyet mindig csak egy hajszál választ el a kétségbeeséstől, — de érzi, hogy az ellenzék hadmozdulatai következtében mind távolabbra tolatik a saját eszményeitől. A baráti érzések kultuszában keresi a kárpótlást, de ez a kultusz csak akkor lehet életforrás, ha viszonos. S a viszonosságra nézve kezdenek kételyek támadni benne. Sokszor úgy tűnik föl neki, mintha ama pártban, melyért oly sok áldozatot hozott, fölösleges volna, sőt talán alkalmatlan is. Mint a delegációnak tagja, észreveszi, hogy vannak, akik helyére pályáznak, s hogy e kérdés „vitákra“ ad okot, — tehát sietve húzódik vissza. Majd felötlik előtte, hogy ama párt vezetésére, melynek ő is tagja, oly befolyá-sok érvényesülnek, melyek az állameszmének rendi érdekekből nem barátai. A pártkötelékek által tehetetlenné téve, a történetírásba mélyed s 1889-ben megjelenik tőle a Régi Magyarország. A lelkesedés, melylyel akönyvét fogadták, lelkének hagé- konyságát egy időre visszaadta. De e könyvben kegyetlen igazságok vannak, és annak a pártnak ellenfelei, melynek ő is tagja, kihasználják e könyvet azok ellen, akik a mérsékelt ellenzéken irányadók. Érzi maga körül a hűvösséget, s hogy kiengesztelést nyújtson pártja irányadó tényezőinek, az Uj Magyarország megírásába kezd. Széchenyit választja tárgyául a történet politikai elemzésnek. Meg akarja mutatni, hogy az új Magyarországot a magyar nemesség páratlan áldozatkészsége teremtette meg. De ez a könyv nem lelkének átszűrt meggyőződéseiből, hanem csak az opportunitás célzatos leleményességéből fakad. És sokszor, akarata ellenére, éppen az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit maga elé tűzött. Mindazokkal, akik a Grünwald Béla idealizmusáért lelkesedtek, mert abban a demokratikus eszmék fegyvertárát látták, a partikularizmus, a rendiség és a társadalmi reakció ellenében, a nyílt meghasonlásban érezte s látta magát. S ezek ha ellene nem is, de elfordultak tőle, mert életének egész irányával ellentétben látták. Erre az időre esik az is, hogy a kormánytól régi nemességének felújítását kérte, s meg is kapta, s ezt a hivatalos lap ki is hirdette. S azt hitték, hogy önmagáért teszi, pedig unokafivérének fiaira ruháztatta át. De a hamis szinmegvolt, s fokozta ezt ama párthoz tartozása, melyből már akkor a liberális elemek Szilágyi Dezsővel együtt, majd mind kiváltak. S mikor a mérsékelt ellenzék, a Tisza Kálmán bukása után a fúziót, melyért Grünwald Béla annyira kitette magát, visszautasította, s utolsó reménye is elszállt, hogy eszményeiért valaha még küzdeni foghat az aktív politikában. De minek e lelkiállapotot bővebben ecsetelni? Megmondja ő maga abban a levelében, melyet Mensonéből, halála előtt néhány hónappal írt. Elég e levélnek csak következő sorait idézni.* * * „Én már előbb is súlyos kríziseken estem keresztül. Nevezetesen 1883-ban, mikor Szapáry ügyetlensége következtében a horvát kérdés merült fel. A nemzet akkor oly gyengének, oly tehetetlennek tűnt föl előttem, mint azelőtt soha, én kételkedni kezdtem fennmaradásának lehetőjében. Oly kevés benne az értelmi s erke erő, hogy ezen veszélyeztetett ponton nem hatja fenn magát. A magyar nem állami lény, állam neki sok, oly nagy eszme, mely a mai agyvelőbe nem fér, oly cél, melynek megvalósására nincs elég erkölcsi ereje. Nem is nem,s még s nem is lehet azzá, az állam és intézményei nélkül. A magyarnak nincs igazi nemzeti érzülete ца önérzete. A magyar eszménytelen, közönséges kis érdekért hevülő, a nemzet léte, legfőbb érdekek hatalma, uralma nem a magyar eszményei, s azért nem is vált politikai céljává, mértékévé« azért nem képes nemzeti politikát koncipiálni s eszközeit megalkotni. A magyar ember lelkesedéssel ragaszkodik mindenhez, ami a nemzetre nézve kártékony, s attól irtózik, ami az erős hatalom külforrása. El van merülve alacsony érdekekbe s ezért mindent feláldoz, még nemzet alkotmányát, lételét is. Ha választása van az ő kis érdeke s a nemzet nagy érdeke közt, habozás és lelkifurdalás nélkül az előbbit választja. A magyar nemcsak felekezetét, megyéjét, városát, faluját, nyomorult érdekeit, de még szubjektív érzékenységét sem áldozza fel a nemzet érdekeinek. A magyar, mert eszménytelen, nem tud még eszméket szolgálni, nem ismeri e szolgálat nagyságát, késeit, s nem is vágyódik utána. A magyar fegyelmezetlen, mert eszménytelen, s egyéniségét nem képes az eszménynek feltétlenül alárendelni, s magát az eszmény eszközévé tenni. A „köz“ sokkal gyengébb benne, mint a magánszempontok. Azért „egyéni“ önérzet van benne inkább, — már t. i. a jobbakban, mert a többiben ez sincs, — s ennek kedvéért lemond az eszmény szolgálatának dicsőségéről, mert nem bírja el az ezzel járó megalázkodást, s ami az igazi emelkedés és nagyság, azt sülyedésnek és önmegsemmisítésnek tartja. Lehetséges-e, hogy a magyar, igy alkotva, fenntarthassa magát eszményekért lelkesülő, öntudatos, logikai s eszményeket szolgálni tudó elemek közt? " ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, október 31. Ha a mai ülésből kihasítjuk a Polczner Jenő beszédét (és nem esik vele nagy sérelem a históriai teljességen), az idén két szónok osztozott, de az ülés csak az egyiké volt. . . A Széll Kálmáné. Övé egészen s az ő beszédének hatása alól ez a vita magát többé ki nem védta. Pedig még sok szónok van hátra s ahogy ma egy parlamenti mát konstatálta: az előkelő jegyzők száma is szaporodik. Ma ugyanis már nemcsak Szilágyi Dezső jegyzett, hanem Eötvös Károly is. Mert bejött a vajda is, amiből a szélsőbal új reménységet merítene, ha bízni merne a vajda szándékának állandóságában.lyosón. Csakhogy a legközelebbi ülésig is két nap van még hátra s az egy kicsit hosszú idő. Hogy visszatérjünk az ülés két szónokára, Rátkay László beszélt elsőnek és bár temperamentumos volt ma is, de az érdeklődés a miniszterelnök beszédére várakozott és a szélsőbal kitűnő poétája igazi hatást csak egy felséges mondásával tudott aratni. De ezzel a mondással halhatatlanná tette magát a karzat asszonyai szivében. S szép mondás is volt. Azt mondta Rátkay s az egyenrangúságot akarta vele lerontani: — Minden magyar asszonynal született, hogy királyné lehessen! Oh, hogy tapsolták ezért a rajongó felkiáltásért. S ebbe a tapsba szorította a szélsőbal egész elismerését, mert máskülönben a beszéd közjogi fejtegetései nem igen voltak rá alkalmasak, hogy bárkit is tapsra ingereljenek. Az ülés karakterét, de talán az egész nagy vita karakterét is az a hatalmas beszéd adta meg, amelylyel ma Széll Kálmán miniszterelnök az egész nagy többséget felvillanyozta. Ez a beszéd a nagy parlamenti szónoklatokra emlékeztetett mesteri fölépítésével, hangjánakcsudálatos változatosságával, a mélységes komolyság és a játszi enyelgés váltakozásával, polemikus részeinek erejével, kutató passzusainak tudományosságával s az egésznek magával ragadó temperamentumával. Egy széles, hatalmasan átgondolt és brilliánsan előadott beszéd volt ez s az első perctől fogva végig hatalmában tartotta az egész hallgatóság osztatlan figyelmét. Ha a tudomány legmagasabb fóruma előtt kellett volna törvényjavaslatát megvédenie, a miniszterelnök akkor sem mélyedhetett volna több ambícióval és nagyobb sikerrel thémájába s amellett minden szavából kicsendült az alkotmánynak s a parlamentnek tiszteletben tartása, de mindig azzal az őszinte szeretettel párosulva, amelylyel a trón felé minden magyar ember néz. A t. Házat meg kellett e beszédnek kapnia és meg is kapta. Nagyobb sikere még alig is volt beszédnek ebben a parlamentben. De mint virágok a hatalmas folyam hullámain, kedves mondások is ringatóztak a nagy beszéd árjában. Egy-egy közbeszólásra, amely az államtudóst szerette volna kivenni konceptusából, a miniszterelnök megmutatta, hogy a közbeszólás őt nem zavarja, sőt humorának biztos uraként, készen találja, így, amikor a főhercegi nyilatko