Budapesti Napló, 1903. május (8. évfolyam, 119-148. szám)
1903-05-01 / 119. szám
noszámia Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ 1903. május 1 ok nélkül, egy silány ürügy címén szakadt el. Ha pedig igaz a tétel, akkor Eötvös oktalanul a fele után állt meg. Mert aki azt az ellentétet látja és hiszi, annak nem a függetlenségi párton van helye," amely a personáluniót hirdeti s tehát szintén válhatatlan kapcsolatban akarja tartani a nemzetet a dinasztiával, hanem annak rá kell lépnie az 1849. április 14-iki álláspontra, amelyet Kossuth Lajos mindhaláláig hirdetett. De vállalni az uralkodóházzal a kapcsolatot s mégis ki nem egyenlíthető ellentétet statuálni korona és nemzet között, ez megint oly következetlenség, amelyre a közvélemény csak szánakozó mosolygással felel. S mi győzte meg épp 1878-ban Eötvöst emez ellentét fennállásáról ? Az, hogy Bosznia elfoglalása után e tartományt nem kapcsoltuk Magyarországhoz, amit Eötvös Károly a koronázási eskü megszegésének minősít s amit egyszersmind ötödik főokul illeszt be az obstrukció igazolásának rendszerébe. Ugyan menjen el Eötvös akármelyik kaszárnyába s tegyen kérdést a legegyügyübb bakánál, várjon csakugyan elfoglaltuk-e mi Boszniát ? Avagy vegye kezébe a törvénykönyvet s tekintsen bele az oda becikkelyezett berlini szerződésbe. A baka is, a szerződés is azt fogja neki mondani, hogy Boszniát mi nem foglaltuk el, hanem csak megszálltuk. Csupán erre adott nekünk megbízást a berlini kongresszus, mely egyébként a szultán területi szuverenitását e területre nézve érintetlenül fenntartotta. Hát hogyan csatoljunk magunkhoz egy országot, mely még nem a miénk? És mi jogon tekintsük elfoglalt területnek azt a tartományt, amelynek csupán megszállására kaptunk Európától mandátumot? És mit mondjunk az ilyen könnyelmű vádaskodásról, melynek a kútfeje nem lehet más, mint vagy csűrés-csavarás, vagy tudatlanság? És mi legyen a véleményünk arról az ellenzékről, mely ilyen jogcímeken szakítja ketté az alkotmány folytonosságának fonalát? A hatodik és utolsó érv az, hogy valamint Széll Kálmán a hadsereg fejlesztését vonja le az eleven élet ható erőinek működéséből, azonképp nem lehet tűrni, hogy épp a nemzet közjogainak terén mondassák ki a fejlesztésre való törekvés jogosulatlansága. Ez nemde azt jelenti, hogy akinek több újonc kell, az ne állja útját a közjogi fejlődésnek? És azt jelenti továbbá, ugyebár, hogy a kiegyezés óta nem történt közjogi fejlődés? Hát igenis történt. Még azonban oly részletek, melyeket csak az okvetetlenkedő kritikus lát meg. Pór Bertalan fiatal kora dacára már egyéniség az ő puritán színeivel, draptónusaival, puha mintázásával. Legjobb talán a 241 .Kriesch Aladár Lukács evangélista farizeusát és publikánusát festette meg tomporában, a régi firenzei iskola modorában, ám nem a stílusában. Az ily művészi célok, amelyek nem egyebek, mint múlékony hangulatok és optikai csalódások, nagyon veszedelmesek s éktelen, szinte teljesíthetetlen feladatot rónak a művészre. Cimabue és Basaiti nem tudtak másképp festeni, mint ahogy festettek. Ha mi úgy akarunk festeni most, mint a sienai iskola korában, ez csak múló hangulat ingere, különben pedig öncsalás, mert psychénk semmi rezgése sem közös azzal a korral, mert nem tudtunk eléggé belemélyedni más korok szellemébe s nem lehet hozzá elegendő tanulmányunk. De ha még oly mélyen tanulmányozzuk is a régi korokat, a kifejezést, a stílust nem sajátíthatjuk úgy el, hogy valami része ne legyen disszonáns. A farizeus alakja például úgy fölfogásban, mint kosztümben és technikában körülbelül megfelel a XIV—XV. század stílusának, de a publikánus, egy oláh paraszt, már nagyon megbolygatja a kép harmóniáját. Ez a szentimentális, érzelmeinek súlya alatt görnyedő alak jó 250 évvel későbbi, mint a farizeusé, s a Guido Renik és Carlo Dolcik hanyatló korszakába, sőt a leghamisítatlanabb copf-korszakba tartozik. De azért ez a kép elég érdekes mint kísérlet. Kernstok Károly Krisztus és az emauszi tanítványok (87. sz.) képe magasan fölötte áll a mai művészet mindennapi, sekélyes föladatainak. Sötét, mint egy Rembrandt-kép, melynek komoly tartalma révén is rokona, de a Kernstok sötét színei jóval hidegebbek s nincs bennük akkora impetus, mint a rembrandti tónusok meleg lehellete közt. A művész rendkívüli intelligenciája pedig sok tekintetben. Nagy kiterjedésben és fontos vonatkozásokban. Rámutatunk e fejlődés egyes kiválóbb tényeire. Itt van az Ausztriával kötött nemzetközi érme-konvenció, mely éppoly nemzetközi egyezmény, mint amilyenre a latin pénzunió államai, például Belgium és Olaszország léptek. Nem közjogi fejlődés-e ez? Itt van a Romániával kötött vasúti szerződés, melyet a külügyi hivatal közbejötte nélkül a magyar állam közvetetlenül kötött a román állammal. Hát ebben nincs-e közjogi fejlődés? Itt van a cs. kir. hadseregnek cs. és kir. hadsereggé átváltoztatása. Nem jelentkezik-e ebben is közjogi fejlődés? Itt van a konzuli bíráskodás, mely megszüntette azt a szégyenletes állapotot, hogy magyar honosok ügyeiben a közös konzulok a Levante területén az osztrák császár nevében és osztrák jog szerint bíráskodtak. Hát ebben a reformban nem található-e fel a közjogi fejlődés egy mozzanata? Itt van a brüsszeli cukorkonferencia és a hágai békekonferencia, melyeken Magyarország mint külön állam volt a hatalmak nemzetközi gyülekezetében képviselve. Lehet-e tagadni, hogy ebben is jelentékeny közjogi fejlődés jelentkezik ? Eötvös Károly, a nagy törvényismerő, ne tudná mindezeket? Hiszen a magyar törvénykönyvbe vannak a közjogi fejlesztés mindeme momentumai beiktatva. Ha pedig tudja mindezeket s mégis a 67-es közjog merevségével okadatolja az obstrukciót, micsoda nevet adjunk akkor e minősítetlen eljárásnak? Hát ilyen okok alapján kergetik bele az országot az ex-lexbe. Ezért kell az alkotmány folytonosságának megszakadnia. Ezért kell felfelé és lefelé is azt a veszedelmes példát megteremteni, hogy törvényes felhatalmazás nélkül is lehet Magyarországon kormányozni anélkül, hogy a világ felfordulna. Ám lássa a közvélemény, milyen alaposak az ellenzék legparádésabb indokai. És mindezt látva, ítéljen a nemzet, nem teljesít-e a többség és a kormány zord, de elháríthatatlan kötelességet, midőn felveszi a küzdelmet a legesztelenebb és legléhább forradalom ellen, melyet valaha kisebbség a parlamentarizmus alapelve ellen indított? Az utolsó nap, Budapest, április 30. Az ex-lex küszöbén, a legutolsó napon slágernek a vitarendező-bizottság behozta Eötvös Károlyt. S mialatt a teremben lassan pergett le a mára halasztott szavazás, a vajda szorgalmasan készült a jegyzői szobában. Ott futotta át a Széll Kálmán s a Darányi beszédeit, ott csinálta meg a jegyzeteit, ott jegyezte fel az ötleteit s ott biztatta az embereit, hogy nem kell félni, majd gondoskodik ő az utolsó nap mulatságáról. S aztán egyszerre veszedelem fenyegette a programmot. Mikor a napirendre került a sor, a jegyző Berzeviczy Albertet hívta fel szólásra. — Hopp! — ugrottak fel a vitarendezők. Az nem lehetséges. Ha Berzeviczy hosszabb beszédet talál mondani, a vajda szóhoz sem jut s akkor mi lesz? A karzatok zsúfolva voltak, szétszórva a karzatokon várt az ifjúság, maga az obstrukciós tábor száz tervet főzött s minden, de minden kutba esik, ha a vajda szóhoz nem jut. Nosza rágyújtottak a napirend-nótára és fujtákfujták keservesen, hogy miután tegnap a miniszter beszélt utóljára, mégpedig a javaslat mellett, tehát ma a kontra-szónokot illeti az első szó. Apponyi ugyan az elnöki székből nyomban konstatálta, hogy minden precedens tanúsága szerint a miniszterek felszólalása nem zavarhatja meg a szónokok sorrendjét, de az ellenzék szónokai sorban felszólaltak s nagy hajlandóságot mutattak, hogy kázust csinálnak a dologból, de abba nem fognak belenyugodni, hogy az utolsó napon ne ellenzéki szónok vigye a szót. Ilyen körülmények között Berzeviczy Albert egyet gondolt s elvágta a kezdődő vitát azzal a nyilatkozattal, hogy átengedi a szót a vajdának. Déltájban tehát megszólalt Eötvös Károly. S’ az első félórában sok gyönyörűséggel hallgatták, mig a földművelésügyi miniszterrel évődött el. Azt az ötletét, hogy a miniszter méh hasonlata csakugyan találó volt, mert a méh az a szerencsétlen állat, amelyik egész életén át dolgozik, gyűjt, de — másnak: az egész Ház jóízűen megmosolyogta. Mikor azonban a miniszterelnök beszédét akarta szétszedni, egyrészt fárasztó volt, ami kisebb baj, de másrészt nem is a miniszterelnök argumentumait cáfolta, hanem maga konstruált, inszinuált és ferdített bizonyos állításokat, amelyeket aztán a maga módja szerint próbált letorkolni. Hát ez csöppet sem volt szép vállalkozás, inkább megdöbbentő. Furcsa az, ha már egy Eötvös Károly hamis históriai példákat ráncigál elő, erőszakosan elferdített állításokat cáfol és olcsó hatásokra dolgozik ! Azt mutatja, hogy hamis szituációban a vajda se boldogul. A beszédnek ez a része tehát inkább meghökkentette a hallgatóságot, mert nyilvánvaló hamisságait mindenki érezte. S még legutolsó képe is, melyet az ellenzék tüntetve tapsolt meg: eredendő hibában szenved. Nem talál a szituációtálán még egy művén sem nyilatkozott úgy meg, mint ezen. A nemesen egyszerű fölfogást nem zavarja a háttér, nem zavarják figyelmet elhúzó részletek. A legszerényebb fellépésű képe az egész tárlatnak s legpuritánabb még a kerete is, hogy semmise csorbítsa a kis intim csoportozat hatását és nagy művészi kvalitásait. Baditz Ottó Marokszedője (talán marokverője ?) már egyszer ki volt állítva ugyancsak a Műcsarnok termeiben. Ahhoz, amit az első alkalomból írtunk erről a parasztba ojtott Botticelli-féle Flóráról, erről az édes színekben irizáló alakról, most csak azt teszszük hozzá, hogy nincs egyensúlyban s az egyik lába nem igen függ össze az alakkal. Terepy Károly, a régi nyugodt, becsületes szüvészet konzervatív űzője 275. számú képén (Halászat a Balatonon alkonyatkor) rendkívüli rajzot mutat a felhőzetben s lebilincselő igazsága délutáni némaságot és nyugalmat a vizen és a levegőben. Felhőzete a legjobb hollandusokéira emlékeztet. Vastagh Géza (278) baromficsoportja jó, de lelketlen rajz s roppantul megközelíti a valóságot, ergo távolodni kezd a művészettől. A trágyadonb oly hű, hogy szinte illatozik. Csakhogy mi már túl lennénk az Apelles és Zeuxis művészetén. Keményffy Jenő (280) arcképe igen érdekes beállítású, bensőséges mű. Látszik, hogy a művész saját magának festette, s modelje teljesen megértette a festőt, vagyis együtt dolgoztak. Nagyon finom a sárga háttér és a fekete ruha közti ellentét s a széles kezelés sokkal biztosabb, mint bármely eddigi képén. Neogrády Antal nagyon édes, porcellános s merő rutin, de mindig ugyanazon határok közt. Nádier nemkülönben, azzal az eltéréssel, hogy az ő műveit sokkal szívesebben nézzük. Zagyvája, pompásan odavetett apróság, szinte alia prima, s első tekintetre ráismerünk benne a magyar síkság színeire és levegőjére. Nagy Zsigmond mindig nagy témákat mozgat, de nem tud nekik megfelelni, vagy talán nem akarja mélyebben felfogni a dolgot. Témái még csak nem is rembrandti morzsák, hanem minden átgondoltság és ihlet nélkül való ürügyek egy egy képhez. A korszerű kosztümök dacára nem egyebek minden emóció nélkül való modellábrásnál. Nagy Sándor ellenben túlságosan mély Annyira tele van társadalmi problémákkal, világot rengető ideákkal, tolsztoji igékkel és apostol fanatizmussal, hogy szinte elölik benne a művészt Fanatizmusa és apostoli heve dacára jóságos lelkű epetlen ember, mint minden apostol, ha tettre kerül a dolog. Amolyan negatív természet, akinek nincs erélye pozitív tettre ihletni. Vagy talál ezt nem tartja célravezetőnek. 299. számú képi (A marokszedők) balra gyárkéményekből és füstből stilizált erdőt, jobbra pedig egy rengeteg molochból stilizált asszír épületet mutat. Ez utóbbiba viszik a királyok, nagyurak, püspökök s a földi rend egyéb oszlopai azt a gabonát, melyet az előtérben a misera plebs aratott le Gőgösen, dacosan viszik, a nép azonban bambán, maflán néz utánuk, ámbár tőr, kaszt és egyéb fegyver van a kezében, szóval aratnak tovább másoknak. Nagyon erős a tendenciája, oly erős, hogy ha a szocializmusnak pantheonja lenne, az a kép oda kerülne. Knopp Imre (310., 311., 312.) két jeles arcképe mellett oly zsánert küldött (készülődés), melyet úgy fölfogás, mint technika tekintetében Habermann is szívesen elfogadna a magáénak. Zombory Lajos nagy állatfestő-tudománya most tájképeken gyümölcsözteti. Szolnok levegőjében lassan kint le fogja vetkezni a hamisitatlan müncheni izt. Szenes Ede hovatovább prímán fest s ebben máris nagy virtuóz. Művészete nemcsak gyönyörűség, de tanulmánytárgy is. Torna Gyulát a kritika és közönség eddig egyarán megdicsérte, most azonban komoly kifogásunk