Budapesti Szemle. 1866. 4. kötet, 11-13

11. szám - A BÖLCSÉSZET MAGYARORSZÁGON. – II-ik közlem. Erdélyi Jánostól

kiásva égettek meg Angolországban, Huss Jánoson keresztül, ki élve hamvadt el a kosztniczi máglyán, a lassiták által égő kanócz löhetett közénk, s a kelyhesek már 1506-ban kérelmet nyujtanak Ulászlóhoz egyházújitás érdemében, melynek pártjára, lévén a ki megtámadja, 1508-ban védirattal is merészeltek előállani az ország felső vidékeiből. Nagy jelenség, nem elegendő jelentőséggel. A magyar elmének ugyanis eleitől fogva, ősgyűlési szellemben, az országos közakarata volt irányadója. Mit a köz elhatározott, meglelte útját életbe, foganatba, de nem is különben. A vallásos érdekeltség pedig az ország oly részéből jelentkezett, melynek lakosai és történelme korán se a haza sorsát intéző nép és történelem volt, különösen szláv hajlam és idegzet mozgékonysága után indult. E népfajnak költői érzékenysége a hiedelem dolgaira, politikára is átsikamolván, nem egyszer fogja még kisérteni a gondviselést. Ily alku nélküli, fedezetlenül hagyott nézetnek azonban meg kelle dőlni az ősmagyar alkotmány s várszerkezet miatt, mely katonai talán inkább, mint politikai, de úgy hiszem mindkettő, s elmosdatlanul van feltartva életünk viszontagságai közepett oly előjoggal, hogy a tudás egész országára is átvitetett mind e századig, melyben élünk, és tekintélyes erkölcsi törvényszéket ült az itélő erő és szabad eszmélkedés fölött. Az elme fegyelme, mint legjobban gondolhatni, önfentartási érdekben. Micsuda épen azért, ha tekintélye előtt munkába került gondolkozó fejjel is egyenesen állva maradni, ha még nem régen is tanácsos volt, bár egész agygyal nőve túl valaki a sokaságon, térdeit meghorgasztva legörnyedni, hogy ki ne tűnjék a tömegből. Igazán Magyarország a szokások évelő országa, s a szokás elvégre a tömeg logikája. Nem kell tőle félni. Eljő az idő, mikor az újítók különbséget fognak tenni e hatalom tényezői, alkatrészei között. Újitni, a tömeg ítélete szerint, ha kevesebb is a szemtelenségnél, de több a bátorságnál: gyöngeség, melynek neve hiúság. Ez régen így van, de azért nem végítélet. Annál inkább tisztelhetjük aztán egy István, Kálmán, Mátyás és Széchenyi emlékezetét, hogy fölülemelkedve a kor és nemzet előítéletein, merészeltek valamit tenni az eszmék világában, mi ellen pajzsul vagy megtorló fegyverül pártütés, gúny, rágalom, szinte a testi hibák felhányásáig, mint Kálmán ellen — nyomatékosan volt használva, szerencsére, mindig szerencsétlenül.