Budapesti Szemle. 1898. 94. kötet, 256-258. szám
257. szám - TARNÓCZINÉ. – Költői elbeszélés. – Vértessy Jenőtől
Százszor bájosabbnak találja még a nőt. Oldalán Ladányi, délczeg, mint azelőtt. Ablakban cserepek kifestő virága, Ablakon át tűz be nap arany világa. Fölsikolt az asszony, ráismer urára, Tarnóczi Bertalan némán tekint rája. ... Mintha meglassúdnék vére tűz patakja, Emésztő keservre válik a haragja : «Ezt érdemlem tőled? — kezdi tompa hangon — Beh jól tudsz feledni, gyönge, lenge asszony ! Igaz magyar voltam, zászlóm el nem hagytam, Sebbel elborítva, véresen lerogytam. A hitetlen pogány pánczélom leszedte, Nehéz bénót rakott lábamra, kezemre. Paripa gázolt meg, széles török szablya Arczomon, mellemen örök nyomát hagyta. ... Nehéz volt a vasláncz, csörgött minden lépten . S eszemben járt mindig ifjú feleségem — Mennyit búsúlhat most!... Iholni a bánat! Ha sírtál, harmat volt, a mi hamar szárad !» «Mi halottnak hittünk*) — zokogja Ágota. «Hagyd el, aki szeret, az nem feled soha! Az is délibáb volt, ég kékjében úszva, Most torony, majd folyó, majd puszta lég újra! Hejd, Ladányi László, rokonom, barátom, Legnagyobb haramja e kerek világon ! Elrablod mindenem !» — László néz merevül, Keze önkénytelen a kardjára feszül. A nő felel sírva: «Ölj meg, vedd el értem', Rabszolgálód leszek, csak ne bántsd a férjem'! Nem is védem magam', el se mondom néked, Álmatlan éjeken, hogy zokogtam érted! •— Csak László vigasztalt... Elsirattunk szépen, Azt hittük, kint nyugszol ott a csatatéren. . .. Újra nyílt a virág, a forró szerelem — Bocsáss meg, én uram, de nagyon szeretem!»