Budapesti Szemle. 1911. 148. kötet, 418-420. szám

419. szám - GYULAI PÁL. (I.) – Angyal Dávidtól

átjárja a bánatos, sejtelmes hangulat a Szüreten czímű raj­zot. Oly magyaros szüret s minden során érezhető a Vilá­gos után következő évek hangulata. A vendégek, a­mint a kialvó tűz mellett beszélgetnének, de elnémulnak, a vén gazda a régi mentében, a mint hiában próbálja a tréfát, ajkán csak egy-egy teremtette, a czigányzene táncz nélkül, az elesett vőlegényét sirató menyasszony, a hallgató hegy, a kifogyott lőpor, s végül a mint egy mellékesen oda vetett sor. Sok a sír a völgyeken, m oly művészi rajzzá formálód­nak, melynek minden vonása belé van merítve a kornak haragos, de elfojtott fájdalmába. E hangulatban az idegen költő rokonszenve a magyar szabadságharcz iránt felüdítette költőnk lelkét. Gyulai nagyon szerette Heinét már ifjú kora óta, a mikor a német költő népszerű volt íróink közt s Petőfire is hatott. Gyulai még kevéssel halála előtt is foglalkozott Heine fordításával. Csodálta Heine dalait s a németekre szórt gúnyrakétáiért szívébe zárta. Különösen hálás volt iránta az 1849 októberében czímű költeményért, melyet valódi lelkesedéssel fordított, a mint e néhány sor­ból is látjuk. Úgy megszűkül német ruhám, Nevét ha hallom a magyarnak, Érzések tengerárja hány, Lelkembe' trombiták rivallnak. És megcsendül az ősi dal, Feléled hős mondánk varázsa, Kemény, szilaj­ vad hangival A Nibelungok pusztulása. Az így fordított költemény egészen magyarrá lett. Költőnk az ötvenes évek vége felé már nem csak a szám­űzöttekkel és halottakkal foglalkozik, hanem bátrabban hivat­kozik a jövendőre. A Hősök sírján az erdő szélén, hol háromszázan alszanak, hangot hall, mely messze kiáltja: Lelkünk széjjel jár a légben, Örök biró él az égben. A reményt mint kötelességet hirdeti 1859-ben Hora­tius olvasásakor. Az allegorikus formát tanári foglalkozás

Next