Budapesti Viszhang, 1852. május-június (1. évfolyam 1. félév, 1-8. szám)
1852-05-30 / 4. szám
A NÖVÉNYELETI AESTHETIKAROL. .. Az emberek édene amaz eredeti első fokozat, melyben állapotáról, természethezi viszonyáról még nem számolt, hol isten és természet egynek tűnik föl előtte, mert mind kettőről hamisak fogalmai, melyeket entermészetének analógiája szerint határoz meg; fogalmak mik természetet és istent egymáshoz közel hoznak, mert amazt igen magasra s ezt igen alacsonyra helyezi. De a túlvilág fekvését, melyre művelt ember törekszik , nem határozza meg. Mig az ember előtt érthetlen és magyarázhatlan a természet, ez át nem láthatott mögött egy hozzá hasonló lényt keres, megeleveníti a „természet árnyoldalait,“ az általa teremtett szellemekkel vagy kísértetekkel , de amelyek a tudomány világa előtt hamar eloszlanak. Másfelől szivének szüksége oly hatalmat kerestet vele , melynek értelmes vezetése alatt a történet játéka , vagy a sors zsarnoksága ellen oltalmat kereshessen, s e hatalmat a legmagasabb szerint jellemzi magának, mit ismerni tanult, a legjobb, legbölcsebb ember szerint, s e képhez csak a tünemények t. i. a természeti erők játéka fölötti uralmat ragasztja, melyekben sorsot és esetlegességet félni tanult. De az ember Istenneli képzelmeivel mindig emberi körben marad , s épen ezért az önalkotta istennel eléggé rokonosnak hiszi magát, hogy, ha nem is önmagára, legalább szerencsés elődeire nézve istenektőli egyenes leszármazást vagy velük való közvetlen társalgást igényeljen. Mennyivel képzettebb lesz, mennyivel tovább halad az ember kifejlődésében, anynyival tisztább, átérthetőbb felfoghatóbb előtte a természet, de annyival távolabb is megy istentől, s annyival érthetlenebb lesz ez előtte. A legműveltebb ember előtt legérthetlenebb az isten, mert ő öntudatával bír annak, hogy bárminő fogalmat szerez is magának a legfőbb lényről, annak legkevésbé felel meg, de csak kevesen érik el a művelődés e fokát, csak kevesen értelmesek annyira, hogy nyugodtan meghatározhassák , hogy az ember tudalma nem ér oda , hol isten és halhatlanság laknak. Ő az ember gőgje , mely hogy önmagát ne találja igen kicsinynek, lehúzza a legfőbb lényt az emberi tudalom porába. De hol találjuk itt ki magunkat, s térhetünk feladatunkhoz ?