Budapesti Viszhang, 1854. május-december (1. évfolyam, 1-35. szám)
1854-05-28 / 4. szám
kétségek kora, másutt is elég mostoha teremtésben; hát nálunk, hol erről álmodni sem szokás? — Kétszer virított csak a művészi teremtés korszaka, már t. i. evén világrész műveltségi történetében. A helléneknél régente, utóbbi föltámadása alkalmával a kereszténység deleltekor. Azóta hanyatlás látszik mindenütt. Ah, mily dicső volt művészetre is ama régi világ. Bizonynyal szebb a mienknél, habár százszor bebizonyítná Henzelman, hogy a régi görög, élő arczképet nem birt hűn festeni, sem faragni, hanem csak jelleges, mondhatni eszményies, körrajzban, vonásokban nyújtott képmást, ráfogva, hogy ezé, amazé annak eredetije. Legyen bár úgy, de azért tagadhatlan, hogy lélek szökkent elé a vésü alól, ihlettség vezette az ecsetet. Ránk szállott műveik becsesek örökké, midőn már képeikről a szin is lekopott. S ah, vajmi kevés mai mű volna becses szine lekoptával. Fölös jel, hogy kézmai termék csupán. Ha elmállott, az enyészeté végkép, mert nincs szellemi magva, nincs lelke. — Nem csoda, hogy ide fejlett a képiróság, sőt némileg a szobrászat is. Uralomra kapott t. i. azon műtanári felekezet, mely a természet utánzásában kereste s vitatta a művészet titkát. Van is látatja. Minden léptennyomon oly képre akadunk , mely a természet darabjainak hű képmása akar lenni csak. Ehhez szinvegyités, láttani csalódás tanulmánya elég, a többit aztán elvégzi a jól gyakorlott ügyes kéz. Tehát megint kézműi készség : csak az egyetlen láttár eltalálhatása kíván szellemi munkálkodást. Ebben tagadhatlanul sokra vitték: szegény képíró, ha művének nincs erős háttere, mert főleg ez utóbbi szerepel kiválólag minden képben. Ezek szerint előnyünk a régiek fölött, hogy a világ s árny, meg a láttár föllelhető képeinkben, mit azonban nagy áron vásároltunk, mert félrevetők érezte az ihletet, a gondolatot, mely elevenít, mi lelket adna művünknek, hogy eszmei műegészszé kerekednék. Nézzünk végig bármely hónapi tárlat műsorán, hányadik darab képvisel valamely eszmét, hogy költői szép gyanánt, hogy kerekded egészül mutathatnék föl azt ? Míg ellenben a régieknél egyetlen alak sincs úgy előtüntetve, mint pusztán alak, mert azonnal kivillan belőlük a gondolat. Minden kép a teremtő művész ihletének hű kifejezője , vagy is bevégzett egész, s igy művészi szépség a régieknél. — Annak igazolására, hogy az ihlet ma mintegy száműzve van, untig elég a képek fajait számszerint fölmutatnunk. Minő kép van tehát legtöbb? Csendélet, arczmás, táj- és tengeri kép. A csendélet vagy virágbokréta természeti hűségben, vagy edények halmaza, alakjuk és fa- fém- cserép-színeik visszaadásával, vagy végre konyhai