Budapesti Viszhang, 1854. május-december (1. évfolyam, 1-35. szám)

1854-05-28 / 4. szám

kétségek kora, másutt is elég mostoha teremtésben; hát nálunk, hol erről álmodni sem szokás? — Kétszer virított csak a művészi teremtés korszaka, már t. i. e­vén vi­lágrész műveltségi történetében. A helléneknél régente, utóbbi föltámadása alkalmával a kereszténység deleltekor. Azóta hanyatlás látszik mindenütt. Ah, mily dicső volt művészetre is ama régi világ. Bizonynyal szebb a mienknél, habár százszor bebizonyítná Henzelman, hogy a régi görög, élő arczképet nem birt hűn festeni, sem faragni, hanem csak jelleges, mond­hatni eszményies, körrajzban, vonásokban nyújtott képmást, ráfogva, hogy ezé, amazé annak eredetije. Legyen bár úgy, de azért tagadhatlan, hogy lélek szökkent elé a vésü alól, ihlettség vezette az ecsetet. Ránk szállott műveik becsesek örökké, mi­dőn már képeikről a szin is lekopott. S ah, vajmi kevés mai mű volna becses szine lekoptával. Fölös jel, hogy kézmai termék csupán. Ha elmállott, az enyé­szeté végkép, mert nincs szellemi magva, nincs lelke. — Nem csoda, hogy ide fejlett a képiróság, sőt némileg a szobrászat is. Uralomra kapott t. i. azon műtanári felekezet, mely a természet utánzásában ke­reste s vitatta a művészet titkát. Van is látatja. Minden léptennyomon oly képre akadunk , mely a természet darabjainak hű képmása akar lenni csak. Ehhez szinvegyités, láttani csalódás tanulmánya elég, a többit aztán elvégzi a jól gyakorlott ügyes kéz. Tehát megint kézműi készség : csak az egyetlen láttár eltalálhatása kíván szellemi munkálkodást. Ebben tagadhatlanul sokra vitték: szegény képíró, ha művének nincs erő­­­s háttere, mert főleg ez utóbbi sze­repel kiválólag minden képben. Ezek szerint előnyünk a régiek fölött, hogy a világ s árny, meg a láttár föllelhető képeinkben, mit azonban nagy áron vásároltunk, mert félrevetők érezte az ihletet, a gondolatot, mely elevenít, mi lelket adna mű­vünknek, hogy eszmei műegészszé kerekednék. Nézzünk végig bármely hó­napi tárlat műsorán, hányadik darab képvisel valamely eszmét, hogy költői szép gyanánt, hogy kerekded egészül mutathatnék föl azt ? Míg ellenben a régieknél egyetlen alak sincs úgy előtüntetve, mint pusztán alak, mert azon­nal kivillan belőlük a gondolat. Minden kép a teremtő művész ihletének hű ki­fejezője , vagy is bevégzett egész, s igy művészi szépség a régieknél. — Annak igazolására, hogy az ihlet ma mintegy száműzve van, untig elég a képek fajait számszerint fölmutatnunk. Minő kép van tehát legtöbb? Csendélet, arczmás, táj- és ten­geri kép. A csendélet vagy virágbokréta természeti hűségben, vagy edények hal­maza, alakjuk és fa- fém- cserép-színeik visszaadásával, vagy végre konyhai

Next