Budapesti Viszhang, 1854. május-december (1. évfolyam, 1-35. szám)

1854-11-19 / 29. szám

pékét rajzolt a természet művészi keze, u. m. mosolygó völgyet csevegő pa­takkal, partjára vidám falut, kedélyes családok lakhelyét, mellé szőlőkoszo­­rús dombot, zöld rengeteget, hol csattogva csattog a csalogány, vagy havas tetőt, hova nyugodni jár a nap, és­ hol a mennydörgés terem, hogy fölverje szenderéből a sziklák viszhangjait. Félre ne dobd könyvedet, melyből száz emlék, vidám és szomorú, ezer tündérrege, tengernyi dal, számlálhatlan tréfa és nyájaskodás olvasható a kőlapokra nyomott képek mellett és körül ; el ne dobd azért, hogy az egyet­len egy lapnyi alföldet láthasd és kivülről tanulhasd meg: —­oh mert olyan­ra ébredsz, hogy megbánod álmaid szétfoszoltát, még inkább meg az éberen is gyönyörködtető könyv elvesztését. A költészet nyilt levele, itt a rideg valóságban oly üres, vagy helylyel közzel oly ákombákomos, avagy legfölebb oly egyiptomias rajzvázakkal pöt­­työgetett, hogy láttára szived szorul, ha kegyeleted nem tűri a kaczajt szép­­ségi sejtelmeid meghiúsulta fölött. Kit nem Petőfiféle lélek ihlet, mi más színben lát mindent, mert ő sze­relme szemeivel nézte szülötte földét, szive lángjába mártotta tollát, midőn lerajzolá a pusztákat, tévéire ömlesztvén mindazon szépet, mi csak lelkében élt, s onnan sugárzott ki a vidék fölé! Látnod kell a végtelen síkot, hol a vihar kényére nyargalász, hol árnyékot csak fölhe vet; látnod kell a viruló természetnek e nagy hézagát, hova elbódult vadnál egyéb se jár; látnod kell, hogy megmérhesd azon erőt, mely e beteremtetlen világfoltot költői színben tüntethető föl, s merev kopárságát benépesíti lelke gondolatival, melyek aztán a messze vidék fiában is tündér képzelmet keltenek, s fölverék vágyait, az úttalan pusztaság láthatásáért. Én Petőfi költői erejét csak akkor csodáltam igazán, midőn szemeimnek föltárult ama határtalan legelő, ama halottias homoktenger, tenyészetölő sik­­mezőség, mérföldes turján, bozóttömkeleg, náderdőség, miket együtt véve al­földnek nevez a magyar. Ki énekelni tudott ily földről, és pedig szépen, irigyletesen: az csak Petőfi lehetett, ki egyszernél többször aligha terem. Petőfi szelleme azon bűvös prisma, mely ragyogó színekbe szedte a szín­telen alföldet, mi aztán másnak bajjal sikerül. Azért nincs rám nézve boszan­­tóbb, mint ama szánatos látomány, mikép erőlködnek majmolói megénekelni a gólyák m­ocsarait, a nyikorgó kútgémeket. Szegény, elvakult had, kivált ott a zugó erdők, harsogó patakok, merész hegyek aljában,­­ orruk előtt a kéz­zelfogható sok szépség, és ők lebarangolnak az ördögszekér országába, é­s éh kórász betyárként sunnyognak a lopiratok után, hogy néhány rongyot ma­gukra akgatván, bukfenczet hányhassanak az Írástudásnak laczikonyhája előtt, a bámész csőcselék ócsó tapsaiért.

Next