Budapesti Viszhang, 1854. május-december (1. évfolyam, 1-35. szám)
1854-11-19 / 29. szám
pékét rajzolt a természet művészi keze, u. m. mosolygó völgyet csevegő patakkal, partjára vidám falut, kedélyes családok lakhelyét, mellé szőlőkoszorús dombot, zöld rengeteget, hol csattogva csattog a csalogány, vagy havas tetőt, hova nyugodni jár a nap, és hol a mennydörgés terem, hogy fölverje szenderéből a sziklák viszhangjait. Félre ne dobd könyvedet, melyből száz emlék, vidám és szomorú, ezer tündérrege, tengernyi dal, számlálhatlan tréfa és nyájaskodás olvasható a kőlapokra nyomott képek mellett és körül ; el ne dobd azért, hogy az egyetlen egy lapnyi alföldet láthasd és kivülről tanulhasd meg: —oh mert olyanra ébredsz, hogy megbánod álmaid szétfoszoltát, még inkább meg az éberen is gyönyörködtető könyv elvesztését. A költészet nyilt levele, itt a rideg valóságban oly üres, vagy helylyel közzel oly ákombákomos, avagy legfölebb oly egyiptomias rajzvázakkal pöttyögetett, hogy láttára szived szorul, ha kegyeleted nem tűri a kaczajt szépségi sejtelmeid meghiúsulta fölött. Kit nem Petőfiféle lélek ihlet, mi más színben lát mindent, mert ő szerelme szemeivel nézte szülötte földét, szive lángjába mártotta tollát, midőn lerajzolá a pusztákat, tévéire ömlesztvén mindazon szépet, mi csak lelkében élt, s onnan sugárzott ki a vidék fölé! Látnod kell a végtelen síkot, hol a vihar kényére nyargalász, hol árnyékot csak fölhe vet; látnod kell a viruló természetnek e nagy hézagát, hova elbódult vadnál egyéb se jár; látnod kell, hogy megmérhesd azon erőt, mely e beteremtetlen világfoltot költői színben tüntethető föl, s merev kopárságát benépesíti lelke gondolatival, melyek aztán a messze vidék fiában is tündér képzelmet keltenek, s fölverék vágyait, az úttalan pusztaság láthatásáért. Én Petőfi költői erejét csak akkor csodáltam igazán, midőn szemeimnek föltárult ama határtalan legelő, ama halottias homoktenger, tenyészetölő sikmezőség, mérföldes turján, bozóttömkeleg, náderdőség, miket együtt véve alföldnek nevez a magyar. Ki énekelni tudott ily földről, és pedig szépen, irigyletesen: az csak Petőfi lehetett, ki egyszernél többször aligha terem. Petőfi szelleme azon bűvös prisma, mely ragyogó színekbe szedte a színtelen alföldet, mi aztán másnak bajjal sikerül. Azért nincs rám nézve boszantóbb, mint ama szánatos látomány, mikép erőlködnek majmolói megénekelni a gólyák mocsarait, a nyikorgó kútgémeket. Szegény, elvakult had, kivált ott a zugó erdők, harsogó patakok, merész hegyek aljában, orruk előtt a kézzelfogható sok szépség, és ők lebarangolnak az ördögszekér országába, és éh kórász betyárként sunnyognak a lopiratok után, hogy néhány rongyot magukra akgatván, bukfenczet hányhassanak az Írástudásnak laczikonyhája előtt, a bámész csőcselék ócsó tapsaiért.