Budapesti Viszhang, 1855. január-június (2. évfolyam 1. félév, 1-25. szám)
1855-01-14 / 2. szám
35 A láp szigetében aluszik a kis ház — Aluszik a gazda , de leánya ébren, Őrült szeretője nem hagyja nyugodni, Sáppadt arcza forog szüntelen eszében. — . . . Hátha ismét elmegy, s többé vissza nem jő? Szegény szegény, leány elhervad utána így is napról napra mind mind halványabb lesz — S a jó öreg ember baját nem találja. — » Ő csak akkor boldog , ha jő szeretője, — Órákig elmereng szótalanul véle . . . Elszedi naponként illatos virágit, Melyeket az neki a mezőkön tépe. — És ez igy tart soká . . . napok, hetek múlnak, De nem a szerelem a leány szivében; Az elhervadt rózsát mindég uj váltja fel, S örömköny ragyog a szerető szemében. if is * Épen most merült le a nap a pusztában , Elsötétül lassan , lassanként a tájék. Ül a jó gyámapa kisded szobájában. Szerette leánya a lugasban vár még. — Nem, nem a lugasban — kis csónakon ülve A — bujdosó lélek — őrült kedvesével, Eveznek a vizen messze a szigettől. Egyik a másikon függ tekintetével. — Majd előkerül a kis furulya, és szól Oly búsan, oly nyögve, mint még sohasem szála . . . Fájó szózatától az a kesergő szív Megőrülne, hogy ha még őrült nem véna. Vonaglik a sáppadt, halvány ifjú arcza , Föllázad keblében őrült szenvedélye . . . Oly forrón szorítja magához a lánykát, Oly vadul villámló szemmel néz szemébe. — Egyszerre fölkiált: „Had látod őt, látod ? ! Ott jő a rémkirály , jól fussunk előle . . . Megmentlek, megmentlek . . . !“ s vad, lázas erővel vonja őt magával a hab temetőbe. — 2*