Budapesti Viszhang, 1855. július-december (2. évfolyam 2. félév, 1-27. szám)

1855-09-16 / 12. szám

i­­­ zony mondom teneked, hogy haszontalan dolgot mivelsz. Jobb inkább, ha hegyezvén füleidet s meghallgatván ezen paradicsomot rejtő szót: „Kócshalom“ mélyen meghajtod magad annak érdemdús követe előtt. — A patvarba! hisz voltál már ott egyszer. — Igen, s épen azért megyek most ismét. — Hogyan, miért ? — Hajh barátom, oka van mindennek. — Csak nem vagy tán szerelmes ? — De olyanformán. — Tehát neked is kezd már az eszed kirándulásokat tenni! — A­mint vesszük. — S szabad tudnom az angyalnak nevét, alakját s­­ más e nemű dolgokat? — Bizony barátom! az valódi angyal! — Csak szárny kellene neki, nemde? — Egyedül az hiányzik. — De hát ki tulajdonképen? — A jegyző leánya. — Hogy hívják ? — Kerty Róza. — Szőke vagy barna? — Szőke a leggyönyörűbb kék szemekkel. Oh ba­rátom , neked még fogalmad sem lehet oly szép szemek­ről! Míg őt nem láttam, szüntelen a fekete szemek mel­lett harczoltam, de őt megpillantván, azonnal leraktam a fegyvert minden föltétel nélkül. , — Hm! hát csak szép ? — Mint mondom, barátom, valódi angyal! — S te hogyan állsz a kegyében ? — A legjobban. — Honnan gyanitod? — Ej de prósai ember vagy te! honnan gyanitom ? . . . Már hogyan tudsz ilyet kerdeni? . . . Nem gyanitom édes barátom, hanem tudom bizonyosan. — Hm! tán már szerelmi vallomás s örök hűséget esküvés is megtörtént ? — De ezeknek semmi helyük sincs az oly valódi tiszta szerelemnél, minő a mienk. Ezalatt a szerelmes szállásáig értek, hova bemenvén, miután rágyújtottak s kényelembe tevék magukat (?) elkezdi Kövesdy Lajos múlt karácsonyi kalandját beszélni. — Sürü pelyhekben hullt a hó karácsony szom­batján , midőn Kecshalmon sorra látogatám a pátrónuso­­kat. Mintha valamely jótékony szellem súgta volna, utol­jára hagytam a jegyzőt. Midőn a szobába léptem, egy alig 16 éves szőke lányka fogadott igen nyájasan. Mint mondá atyja s anyja nemsokára haza jövendnek, várjam be őket, hahogy a várakozás unalmas nem lenne reám nézve. — Kegyed körében csak kellemes lehet — mondom helyet foglalva. — Kérem — mondá egészen elpirulva s kötény kéje szélivel játszadozott. Mintegy fél óráig társalogtunk együtt barátom! de e fél óra fölér a mennyországban egy fertály esztendővel, midőn ő beszélt, én eredőleg néztem nagy kék szemeibe, s minden szavára úgy figyeltem, hogyha a clarissimék előtt is hasonlókig tennék: sohse kellene itthon négy betüt sem tanulnom, mégis kitűnő lennék mindenből. Eszembe jutott, hogy hej! ha nekem ily gyönyörű kis professorom volna, bezzeg nem vágyakoznám akkor sehová, örökké diák lennék! Haza jővén az öreg jegyző, nejével együtt, Róza bemutatott nekik. — Kövesdy! de tán csak nem a Miklós fia? — De igen, Rónafalváról — mondám meglepetve az öreg örömtől szikrázó szemeibe tekintvén. — Jer öcsém hadd öleljelek meg — s már ekkor csak úgy ropogott az oldalbordám a nagy szeretetnek miatta, — no ugyan már ki hitte volna, hogy az én haj­dani tanulótársam s legkedvesebb barátomnak ily nagy fia legyen. Hanem öcsém, már most ám innen ugyan el nem megysz. Lelkeim! — mondá kimenő nejéhez s leányához fordulva — gondoskodjatok, hogy kedves vendégünk­nek ne legyen oka panaszoskodni. Hanem hát igaz! atyád az én kedves barátom hogyan van, mert hisz tudomá­som szerint anyádat még kiskorodban elveszited ? — Fájdalom, atyámat is már három éve? — Hogyan? az én kedves barátom meghalt volna?! Istenem! s én erről mit sem tudok, igaz, hogy a harma­dik megyében lakott szegény s az utóbbi időkben csak ritkán láthatók egymást. A jó öreggel néhány könnyet szenteltünk szegény atyám emlékének. — Most tehát már egyedül állasz a világban szülő, testvér és rokon nélkül. — Három év óta igen! — Szegény fiú! — mondá az öreg, szemeit törül­­getvén. — A mi kevés vagyonkám maradt, a fölött szegény atyámnak egy jó ismerőse őrködik. Ekkor léptek be ismét a szobába neje s leánya. Az öreg jegyző elmondd nejének sorsomat. Rózának pedig azt adá értésére, hogy tekintsen engem úgy, mintha testvére volnék, legyünk egymás irányában bizalmasak. Szóval édes Imre barátom, azon idő, mit Kecshalmon töltök, ugy tűnik föl ,előttem mintegy boldog, édes, tün­dérálom. Midőn eljövök, könnyezve váltunk el. Róza könnyezve kérdé mikor látjuk ismét egymást? Én pedig azóta csak azt érzem, hogy őt végtelenül szeretem s hogy nála nélkül előttem nincs boldogság. II. Pátronusok. Indul nagy útjára az árva diák Feszitik agyát karakán ideák. Harangoznak Csengerbe Valjon ki halt meg benne ? ! Népdal. Pünköst vasárnapja előtti nap, tehát körülbelül úgy szombaton, másfél feketébe öltözött alakot látunk Kecs­halom felé haladni. Félnek neveztük az egyiket, mert mai időben már nem csak a font, itcze, rőf, s más e nemű tárgyak, de az úgynevezett legátusi adjutánsok is ha­ladván a civilisatió felé — tetemesen megkisebbültek; — természetesen csak anyagilag, mert hiszen szellemi te­kintetben csak oly nagyok azért mint eldődeik, mennyi­ben t. i. csak oly ügyes talpra esett ötleteik vannak, s­­**» 180 «*•-•

Next