Budapesti Viszhang, 1855. július-december (2. évfolyam 2. félév, 1-27. szám)
1855-07-15 / 3. szám
Ne kérdezzétek titkát bánatomnak: A szív mély örvény, csendes temető. Benn a fájdalmak eltemetve vannak S halottairól nem beszélhet. Mért is beszélne e hideg világnak? Mely csak ragyog, de nincs benn érzelem: Örülhet-e az árva a virágnak, Mely a legdrágább sirhalmon terem? Ti eltéptétek üdvét életemnek, Nem kell a csalfa részvét tőletek! Minek e fényes napsugár a szemnek? Ha el van fogyva fásult szívetek . . . . Oh maradjatok félre elvonultan Emelkedett szív, nemes érzelem! Az emberek közt nincs tér számatokra, Nektek a lét csak könnyeket terem. Szóltok a szívhez vágygyal, gerjelemmel S nem a szerelem, az érdek felel: Játékot űznek itt a szerelemmel S a szív nemesebb gerjedelmivel. Föllelkesültök a külszín varázsán, Mert nem látjátok a sötét valót Elkábultok a rózsa illatától. Mely lombjai közt rejti a kígyót. Hitet s reményt visz a vonzó barátság Lángoszlopára bizodalmatok, Mig kiértek a csalódás ködéből — — Ez is álom volt..........ábrándoztatok! Minden nyomon uj csalódás az élet! Sötét képeket tár föl a való. Csak távol szép , mint a puszták hulláma, Csak költészetben él a szép s a jó. Nincsen világa itt az érzelemnek, Az ember álnok, az élet mostoha, Ki önmagában leli föl világát, Egyedül az nem csalódik soha! Fogadj öledbe elárvult magány. Felejtsetek el önző emberek! Lelkem kifáradt az életcsatán Nyugalmat óhajt..........isten veletek! SZELESTEY, A SZÍV REJTÉLYEI. Eredeti beszély SZEGEI MÓRTÓL. Épen jókor érkezett. A haza oszlopai épen ítéletet tartottak Melánia fölött. Mintegy tizen ültek egy csoportban, köztük báró Lafragy, mint a fényes gyülekezet feje, egy nagy támláskarszéken négykézláb hintázkodva, mintegy jelképül, hogy e gyülekezetben a lábak egyenlő rangban állnak a fővel. A nemzet virágai Ligethy megérkezését észre sem vették, annyira el voltak ragadtatva mulatságuk tárgyától. Lafragy épen olyast talált mondani, a mitől az összes gyülekezetnek, a mint mondani szokás, szeme szája elállt nevettében. — És az mind igaz, a mit itt mondasz ? — kérdé egy kis Nagyságos uracska, kinek arasznyi apagyilkosaitól csak a félképe látszott ki, és az is a nagy nevetésben görcsösen összehurkálva. — Bárói szavamra mondom, hogy egy betű sincsen hozzá költve. Minden úgy történt, ahogy elbeszéltem — viszontá arra nyomatékos önérzettel báró Lafragy, fölhúzott térdeit szorosan kebléhez ölelve. — Ma fől ez élvezetes egy tréfa lehetett. Egy évi jövedelmemet adnám oda, ha magam is ilyen mulatságban részesülhetnék — kiáltá, a nagy Széchényire emlékeztetőleg gróf Burgonyás, magas, szikár alak, alig annyi ajakkal, hogy kendőt köthessen, de oly hosszú lábakkal, hogy vendégrudaknak is beillettek volna. — Hja barátom, Montesquieu azt mondta, hogy a háború folytatására három dolog szükséges: pénz, pénz, és ismét pénz. Én pedig azt mondom, hogy kalandok kivitelére három dolog szükséges: pénz, leleményesség és vakmerőség, — viszonzásas vagy imponáló hangon. — És mit! Szerencsés vagy barátom! Burokban születtél, azért, sikerül minden kalandod. Tavaly is az az olasz mülovárné, a kis makrancsos Nina, kinek oly gyönyörű, izmos lábai voltak, — hisz emlékeztek még reá, az, kinek később az otromba Bogaray egy katulya arany gombostűt adott, csakhogy a reggeli toilettjét ő rendezhesse — nos hát akkor is ki nyerte el az ötezernyi fogadást , melyet a felöl tettünk, hogy ki fogja őt először házában megvendégelni? Lafragy! Mért? mert burokban születvén, a szerencse gyermeke! mondá egy másik négy ágú celebritás, irigy kifejezéssel az arczán, és nyafogó hanggal az orrában. — Úgy van, úgy van ! — kiálták többen helybenhagyólag. — Dehogy van úgy! csak az irigység mondatja azt veletek. De ez valóban nem chevaleresque, kissebbíteni akarni másnak az érdemeit. — Akkor is, hát hogy győzedelmeskedtem a kis makranczos fölött? Míg a többiek aranyos, gyémántos ékszereket pazaroltak reá, én kétszáz jegyet vettem, és az előadás előtt félórával beléptem hozzá. Kisasszony, mondom, lakásomban kegyed tiszteletére ma fényes diner van rendezve, csupa garzonok vagyunk, egy nő sincs jelen , pompásan fogjuk magunkat mulatni. Akar-e bennünket szerencséltetni? A kis bohó pirulva mondá, hogy ő nem olyan, mint a többi. Ő neki tisztes ősz apja van, és több e féle badarságokat. Bah, mondom én erre, és előmutatom a nagy csomó jegyeket. Látja kisasszony, ha „nem“et mond, tökéletes fiascot fog csinálni. A ló , melyen ül, ágaskodni fog, mihelyt páholyainkhoz közeledik; valahányszor reá ül, mindig le fogja vetni, elveszti állását, kenyerét; mondom, tökéletes fiascot csinál. Ha pedig igent mond, annyi koszorú hull majd lábaihoz, ahány jegyet itt lát, mondom a nagy csomó jegyet előmutatva neki, és mellé még egy gyönyörű gyémántos tűt. És a leányka természetesen ez utóbbit választó. Az igaz, hogy egy könycsepp gördült le arczán, de hisz épen az a valóságos diadal, a gavalléri élvezet. És ti ezt aztán szerencsének nevezitek — mondá Lafragy fejét térdére illesztett kezeibe támasztva. — De hiszen el is tértünk tárgyunkról — figyelmeztető egy a társaság közül. X ***• 34