Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-10-09 / 41. szám
zasodni akar, hajadont jegyezzen ön el, nem özvegyet, kinek emlékezetei és hasonlítmányai vannak — olyan hajadont, ki maga is osztozik ön hajlandóságai, hibáiban. -- Azonban, különös dolog! én — leány létemre — prédikálok itt egy fiatal embernek éjfél utáni egy órakor — hallja ön, épen most üti a morált hálószobámban. Meg kell vallanom, ezt meg sem álmodtam volna ezelőtt negyed órával. — Nos, kedves Vilmos, nem akar ön jó éjszakát kivárni nekem? A kérdezett hirtelen fölrezzent merengéséből. S aztán mosolyogva mondá: — Valóban, különös találkozás! De hát ne köszönjem-e meg ennyi jó tanácsát, jóslólag mondott annyi szavait? De hát hogyan szokták megköszönni valamely szép leánynak a prédikációt ? Eddigelé még nem volt hasonló esetem. Én azt gondolom, fejeznék be e szokatlan találkozást úgy, mint egy szokottat. E szavak után körülkarolta a meglepett hölgyet és megcsókolá. Hiába berzenkedek. Egyik csók a másikat követte. Kiáltson? De hát nem maga tette-e ki magát a félreértésnek, ha valaki jönni talált volna — és ha Janka megtudná Eltölté a hereskedőnek csókjait, és örült, midőn távozék végre, szivéből sajnálva a meggondolatlanságot, miszerint a veszedelmest bebocsátotta volt magához. Másnap úgy akarta a véletlen, hogy mist Sandow Booth Vilmossal találkozzék a próbán. Verbruggen Jankának semmi dolga sem volt a próbálandó színdarabban, s Vilmos a finom társalgású világfi módosságával közelített a haragos hölgyhöz, bocsánatot kérendő tegnapi heveskedéséért. Leskesődtek, halgatóztak mindkettőjükre, a történetről tehát nem fűzheték tovább a beszélgetést. Booth azonban gyöngéd figyelmesség- és előzékeny magaviselettel iparkodott rábírni a sértett nőt megbocsátás és feledésre. A próbát elkezdék. Az öreg Cibber Kolley elöl ült az előszínen, mellette a súgó, ki Angliában csak akkor súghat, midőn a színész már elakadt szerepében. A súgó mellett a színpadmester, e mellett az első ruhatárnok ült, végre a színházi szolga. Mindnyájan figyeltek, várakoztak minden intésre, mely a feszes szertartáshoz szokott vén Cibber Kolley igazgatótól való származandó. Az öreg igazgató sötét félbársony gyapottal bélelt, széles arany paszománynyal gazdagon sujtásozott bő felkabátban, kalapját dús fürtözetű parókájára nyomva, arany gombos nagy spanyol nádpálcáját térdei közzé téve üldögélt helyén, és várta az utolsórakongást, kegyes fejbiccentésével jelt adandó a súgónak csöngetésre. A színészek, kiknek dolguk volt az első jelenetben, várakozva állanak helyeiken, hogy azonnal kezdhessék szerepeiket, mert az öreg Cibber kíméletlenül büntetett minden késelmet, minden hanyagságot a heti díj kiosztásakor. Tizenegy óra elkongásával az igazgató fejével intett, a súgó csöngetett és a szinpadmester kiálta : A függöny fölmegy! — Mindez úgy ment mint a karikacsapás. E régi színdarabból: Vakmerő csíny egy nő miatt (A bold, stroke for a wife) tartatott próba, és Booth Vilmos, mint Feignwell kapitány, kilépe a színfalak közöl. Ő rózsaszínű kabátot viselt, kezében pálmalevél bordájából készített pálcát hordott, mi akkoriban ritkaság volt. Még nem végezte el első beszédét, midőn az öreg Cibber egyszerre felkiálta: Megálljunk ! Vége köv. -UIH Magyar történeti képcsarnok Félve emelem fel a múltat borító leplet. Gyönge ahhoz egy kéz, hogy az ezredévek előtt élt lángszellemű művészek által készült szobrokat kiássa és összeállítsa, miket összetört a vandaloknál rombolóbb idő, miket e törpülő kor előtt mélyen elrejtett, futóhomokkal betemetett a vihar. Gyönge ahhoz egy ember, hogy ama sötétségben, mely nemzetek történetére borul, kikeressen egy-egy óriási alakot, kit elfelejtett a hálátlanság, az új erkölcsöknek élő világ, kiket pedig szent szobrokat felállítva kellene tisztelnie. . . És én mégis belépek e ma már mysztikusnak tetsző feledett országba. Tapogatódzom a sötétben, és megborzadok, midőn rátalálok amaz óriási alakokra, kiket őseinkül kell neveznünk, kiknek köszönhetjük, hogy nemzetet, magyar nemzetet képezünk, s kik előtt oly elsatnyultak, oly törpék vagyunk ! . . Megborzadok azon majdnem hihetlen jellemek elött, melyeket a hagyomány csak csonkán, törede- szetten tartott fen, melyeknek csak egyes vonásai maradtak meg, de melyek ily romjaikban is oly nagy szerűek, hogy az emberiség átváltozását kell hinnünk. Mintha ezredévek előtt más élet, más emberiség, más erények lettek volna ! . . A távolság szer Irint törpül e vidék, a városok, hegyek erdők, a legnagyobb folyók is oly parányiakká lesznek. Ily távolságban állunk mi ama régi alakoktól. Tán e hoszu idő törpitett el minket annyira ? ! Azt nem lehet tagadni, hogy e kor bir nagyszerüséggel, nagyszerű anyagiassággal! — A múlt nagyszerűsége : a lélekerő, a magasztos jelenet. Más nemzet, ha el is törpül, ha el is satnyult, s büszkén emlékezik vissza nagyságára. A mai római éhezik, nélkülöz, csakhogy őseinek emlékére költhessen ; járd végig Velence lagúnáit, s a gondolieri,kinek testét csak két darab ruha födi, büszkén tekint fel melletted az óriási palotákra, és mesél neked dicső napokról, dögekről, nagy emberekről, nagy jel- slemekről és megdicsőülni látszatik azok által, kikről megemlékezik. És te magyar ? ! , Anglia, Franciaország, a német föld egy óriási muzeum, melyben nagyjaik szobrai diszlenek. . . Magyar! hol vannak a te nagyjaid szobrai? . . • Még emléküket is elfeleded. Pedig talán egy nemzet sem kérkedett annyit családja őseivel, mint a magyar. Sokan nagyon nevetségesnek találták ezt. Pedig jobb volt kérkedni az ősökkel, megemlékezni róluk, példáikon indulni, és lelkesedni, mint elfeledni őket, s elfeledni velük a legszebb erkölcsöket. .... Gyönge ahhoz egy kéz, hogy az ezredéves sirokat felássa, miket a feledés rút mohával nőtt be . . . gyönge ahhoz egy ember, hogy amaz óriási szobrokat elétek állitsa. . . . Én remegve kísértem meg a munkát, s mit csonkán hagyott a történet, egészítse ki a képzelet. Hisz e csonka romokból is oly sokat olvashattok. Egy hitvány pénzdarab, miről az írást lerágta az idő és rozsda, mohó vágygyal vesznek kezükbe a tudósok : mért ne merenghetnétek ti el őseitek szent hamvai fölött; miért ne ábrándozhatnátok néhány percig; miért ne varázsolhatnátok magatokat egy másik korba vissza, melyből mint áhitatos imádságból megtisztulva ébredhettek fel ? . . . I I. Legrégibb őseink. Legrégibb krónikásaink nemzetünket Jáfettől, Noé egyik fiától származtatják, kinek 17 gyermeke közül vette származását Nimróth, ki népe fölött felsőbbségi, királyi hatalmat gyakorolt. Nimróth a nemzetségnek Babyl városa körül történt meghasonlása alkalmával kiköltözött a Persidennek nevezett tartományba, hol Enech nevű felesége Humor és Magot nevű fiukkal megajándékozta. Hunor és Magor egykor vadászat alkalmával — igy szól a monda, — egy gyönyörű fehér szarvast pillantanak meg, melyet vakon üldözve egészen a Meótisz taváig, a Káspi tenger keleti részéig érkeztek, hol bájos fürdő hölgyekre akadván, azokat nőül vették, s a tó körüli tartományban megtelepedőnek. Ezen Hunor és Magortól származott min- iden hunn, vagy hungar, avagy mint mi nevezzük : magor, magar, magyar. A hunnok elszaporodván Ázsiában, urunk után 328-ik évben összegyülekeztek, maguk közül vezéreket választottak, s Béla, Keve, Keme, Kadidia, Bendegúz, Buda és Attila alatt a nyugati tartományok meghódítására indultak. Ezen idő szerint Pannónián, Pamphilián,Frigián, Macedónián és Dalmácián Tetrarcha Matrinus, longobard nemzetségű férfi uralkodott. Ez meghallván, hogy a hunnok a Tiszán túl letelepedtek s tartományait hovatovább elfoglalgatják, — saját erejében nem bizva eléggé, szomszédaihoz, a rómaiakhoz fordult segélyért. Ezeknek fejedelme ekkoron allemán származású veronai Detrik volt, ki olasz, német, s egyébb nemzetségekből álló sereggel csakugyan mégis indult, s végre Százhalomhoz megérkezett, melynek közelébe, Zalaegerszegre *) a longobardok is összegyülekeztek, hogy Matrinussal tanácskoznának, várjon a hunnokat a Dunán átkelve, saját táborukban, vagy egyéb helyen volna- e célszerű megtámadni? Míg az ellenséges seregek ily módon tanácskoznának, a hunnok éjjel titokban átkeltek felfújt marhatömlökön a Dunán Buda alatt, Matrinus és Detrik seregeit, melyeket nagy számuk miatt Zalaegerszeg városa falai közzé nem fogadhatott — hirtelen megtámadták a sikon, s rajta véres győzelmet vettek. **) És most beszéljünk a nagy hősökről egyenkint. II. e V e. Midőn a nagy huni nemzet Ázsiában összegyülekezett, hogy uj hazát szerezzen magának, mert dicsősége s ereje már nem fért meg régi határai közt, szüksége volt vezérekre, kiket ismeretlen, szép tartományokba vezessék. A hunnok közt csak két osztály létezett: a harcfi, vagy nemes és a szolga. Nemes ember csak az volt, ki Hunor és Magyar unokáitól származott, s szolgává lett minden leigázott, meggyőzött nép. A tizenkilencszer százezer főből álló hun nemzet hat vezért választott, de hat vezér egyike volt Keve És kelet népe megindult nyugat felé, mint óriási folyam hullámai, mik nem férnek már meg annak ágyában. Ott volt a hős, midőn az iszonyú sereg sötétségben ingadozó tömlőkön átkelt a Duna zajló hullámain. Baljában bölényborből készült pajzsával, jobbjában vérszinü lobogó zászlóval, s lelket átfuró éles szemeivel a Duna habjai fölött úgy nézhetett ki, mint a vészek istene. Ott volt Százhalomnál és Zalaegerszegnél, midőn az alánok, longobardok és rómaiak egyesült seregén egy eddig híréből sem ismert nép, s e nép soha nem hallott nevű vezérei győzelmet arattak, oly véres győzelmet, milyenre többre alig emlékszik vissza a történet. Százhuszonötezer levágatott ellen vére áztatja ott a földet. És Keve, a hírből sem hallott nemzet vad fia, ha vad is volt a csatában, ember, a legnemesebb ember volt, midőn győzelmi mámorából felébredett. Száz roppant nagyságú sirt ásatott a csatamezején, s azokba temetteté emberi módon az elesett 125 ezernyi ellenséget. A táj, hol a sirok magas halmai emelkednek, még ma is Százhalomnak hivatik. Detrik nem birta feledni veszteségét, s boszút esküdött a hunnoknak Tárnokvölgyén támadta meg az uj hazát keresőket. Véres, tartós volt a csata, s Detrik nagy veszteséggel mégis győzedelmeskedett a hunnokon. Tárnokvölgyén 120,0'10 hun esett el, de az ellenségből kétszer annyi! Szomorú győzelme volt ez a longobardoknak! E csatában esett el Keve vezér is, veszteségében is győzve, dicsőségesen. A megtört erejű hunnok a Tiszántúlra vonultak vissza, és Detrik szomorú győzelme miatt fájdalmas könnyeket sirva, másnap a gyászos csata színhelyéről Tolnára vonult, mely város Pécstől három német mértföldre esett. A hunn sohasem szerette, hogy a hulla, mely nemes, hős lelkének lakóhelye volt, vad állatok, ragadozó madarak martalékává legyen. Visszatértek tehát a Tisza mellől Tárnokvölgyére, s atyafiaikat ősi szokás szerint áldozva elébb Hadúrnak, eltemették. Hiába keresed, magyar, az első hunvezér sírját, letörte annak emlékkövét a vihar, s felhányt hantjait csaták száguldó ménjei tiporták el . . . De a hálas tisztelet azon tájat, hol csontjai nyugszanak, elnevezte Keveházának. Szokoly Viktor: Nem neveztetik.* ■a * * *) A .,Chronicon Budense“ Potentiana- nak nevezi. **) A ,,Chron. Bad.“ ezen átkelési helyet Sicambriának nevezi. Haugen Chroniconjában a régi Buda Ahilának neveztetik, Atilától, ki azt a maga nevére kezdő építtetni. Egyébiránt Buda alatt azon hely, hol a hunnok átkeltek,mai napig Kelenföldnek,s szomszédságában a hegy, Gellérthegy Kelenhegy '1335 s