Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-02-14 / 7. szám
SZÉPIRODALMI MULATÓTEREM. A dizsi Óvárban. Felbolygok gyakran éj felig Kertem mélyén magánosan. Tudja, ki Erdélyt ismeri Mily szent a hely hol én lakom. Kertem az Óvár alapja Melyet Turintum rakatott. A vártetőn épittetek Menhelyül egy kisded lakot. Itt élek elzárt életet, Kit a jelen nem érdekel, Itt a múlt nagy romjain, Szent künyek közt merengek el. E várban ittak áldomást A magyarok s a székelek, A honszerzés dicső korán Elébb itt egyesültének. Ott álltk ő, a hét vezér S hol ült a székel-rhabonban : Látom most is árnyékaik’ A holdnak sáppadt sugarán. Ott az oszlop, melynek tövén Az áldozattűz lobogott 5 Az egyesült testvérsereg Kézfogva ott imádkozott: ,,Hadúr ! Magyarok Istene ! Engedd bírnunk e szép hazát ! Hulljon le az ellen hada Hol zászlóink haladnak át!11 És a seregtől az ima Háromszor ismételtetett: Oly rettentőn oly hangosan Hogy ég és föld megreszketett. A főtáltos aztán kiállt S darabka föld kapáltatott, És hinte abba hűvösen Ázsiából hozott magot. Majd a Szamos partjára ment S ezüstös tülköt von elé; Melyben a Volga vize volt S a folyamba csepegtető. S hogy a hon igy eljegyzetett, Előjöttek a hadnagyok, S körültök az egész sereg Örömzsibongva kört fogott. És Tuhutum a fővezér Faizsra fölemeltetek ; Szengett a párducz vállain Szét jártatta tekintetét. És szólt menydörgő hangokon : „Hősek ! Magyarok ! Székelek ! Ma vígan áldomásozunk, Holnap harczra készüljetek! Dicső e hon, gazdag e hon Atilla ősi szenthona; Karunk, kardunk a merre száll Legyen az istenostora. Az ellenség már is szalad Végezzük gyorsan a csatát És vérünk hulló csöppjein Teremtsünk uj — örökhazát!“ A sereg „éjjent“ riadott S kardját felrázva esküvők. Meghallgató az esküvést A bátrakhoz kegyelmes ég. Ez ősi várban lakom én Itt élek elvont életet, Gyakran késő éjfélekig Merengve a romok felett. S meg-megjelennek őseink A hold s a villám fényibe’. S lelkem lánggal és szemeim Hév kényükkel töltik tele. Medgyes Lajos: Balogh István agg színész naplójából. III. Egy jó öreg pánt fogónk Nagy - tá 1- t - ba n. Szatmáriból, hol 1814-ben igen jól fogadták első magyar színészi vándorcsapatunkat , szép ajánló levelekkel Tokaj felé indultunk, s már előre is örültünk, láthatni azon tájat, hol a világ leghíresebb nektára terem. Azonban másként volt megírva a sors könyvében. Amint Nagy-Kállón lovaink megkapatása végett megállapodánk, hozzánk jön egy megyei hajdú s kérdi: miféle emberek legyünk, s hová utazunk? *— Diatristák , vagy magyarán színjátszók vagyunk — feleltem én — s Tokaj felé tartunk. Erre hajdúnk a szabolcsi alispánnak köze lévő udvarába sietett, s azonnal visszatért, mondván, hogy a ki elöljárója a bandának, azonnal menne vele Kállay Miklós viczispány úrhoz. Leporozván köntösöm, siettem a hajdú után. — Egy nemes arczkifejezésü, tisztes öreg ur elébe állítottak, ki a legnyájasabban kérdezett ki: hová szándékozunk, hányan vagyunk, miféle darabokat* szoktunk játszani, mennyire szokott menni jövedelmünk , s mennyi szükséges magunk fentartására? — Mindenről híven tudósítván, ő ily nagylelkű ajánlatot tett: „Maradjanak itt Kairóban egy két hónapig, a megye házánál nagy terem van, abban állíthatnak színpadot, adok hozzá embereket s mindent a mi kell. Én mindennap meg fogok jelenni előadásaikon, száz forintot fizetek cassájukba minden előadásért, s másokat is felbuzdítok, hogy anyai nyelvünk terjedéséért hozzanak áldozatot. Az egész társaság nálam ebédelhet minden nap, mert asztalom kivétel nélkül mindig 60 személyre van terítve. Most menjen és hívja ide a többi társait mind, mert egy óra múlva kezdődik az ebéd, addig is ismerkedjünk.“ Köszönettel fogadom és siettem társaimnak tudtul adni a jó öreg úr fejedelmi nagylelkű ajánlatait. Gazdag ember volt, ő bírta más javakkal együtt az egész Nagy-Kallót, az ő elei építették saját költségükön az egész megyeházat, azért rendelkezhetett azzal szabadon. A városon kívül volt nagy angol kertje, melyet clyziumnak neveztek, abban halastó, erdő, régiségek, pogány templom, mindenféle madarak s egy medve. Tartott udvarában tizenkét cseh zenészt , kik az akkori legnevesebb operadarabokat kottából játszották. Volt azonkívül egy olasz énekesnője, tenoristája, bassistája és egy zongoramestere. Az énekesnő utóbb zongorára tanított bennünket önként, különben nem is mertük volna fölkérni. Mindezek a művészetpártoló öreg úrral ebédeltek a "GO tevitékű asztalnál, és néha ebéd után énekeltek neki zongora mellett. Ezalatt a vendégek elsottyanhattak , mert ő megmondá, hogy tőle senki se búcsúzzék, hanem akkor távozzék, mikor tetszik, mert az ebédlő egész nap nyitva volt. Különös sajátsága volt asztalának, hogy a könnyű nyílt termésen kivil semmi más drága s idegen borok nem jöttek reá. A cseh muzsikusok bizonytalan időkoronként hallatták magukat, néha estve nála, olykor a kertben és a mi előadásaink közben. Három szakács főzött kastélyában, egy angol, franczia és magyar. Jószágáról négy legszebb magyar paraszt fiút öltöztetett be angol pagenak, s ezek szolgáltak az asztal körül. Egyenruhájuk veres kurta kabát, fehér nadrág, czipő, harisnya volt, egy vén komornyik tanítá őket mindenre. Soha ezeknél szebb, tisztább, ügyesebb szolgákat nem láttam, s az étel és ital szinte jobban esett kezeikből. A sok ritkaság közt még egy kis medvebocz is volt a kastélyban, különös gondviselővel, kinek egyéb dolga nem vala, mint a maczkót tréfás mozdulatok és tánczra tanítani. Néha megszökött, s minket, mind mindennapi vendégeket jól ismervén, meglátogatott a vendéglőben. Betaszitván a félig nyitott ajtót, egy bődüléssel köszöntött, ezzel kiczammogott a kofákhoz, hogy észre sem vették, mikor egypár almát elorzott tőlük és medve létére oly gyorsan futott a kastély udvarába, hogy utol nem érhették. Az öreg ur ilyenkor jó ízűn kaczagott, a kofák kárát megtérítő, s a kis bocznak czukros kávét adott, mit ő mormolva kinyalt széles nyelvével. Ugye, mondá az öreg úr simogatva, ha most amott tova a havasokon volnál édes mamádnál , nem kapnál sem kávét, sem czukrot. Lám, ha mi is szót fogadtunk volna azoknak, kik a vándorlást nemzetünkhöz nem illőnek álliták, disznóhús- és káposztánál jobb ételt soha ez életben nem ismertünk volna. Ha a sutban ülnek a spanyolok, s nem fedözik fel Amerikát, soha dohányt, tengerit, burgonyát és indigót nem lát s élvez Európa. Azért jó néha a sutból kibújni, járni, kelni e világban. *) IV. Nyiri nemes ember mint fa kereskedő. Egy szekér fát alkudtunk ki egy nyírt bocskoros nemestől, hogy néha szállásunkon lehessen valamit fölmelegíteni, kávét főzni. A nemes ember azt mondá, neki a fát mástól kell venni, mert ott nem igen nagy bőségben terem, tehát adnék meg az árát előre, s ő becsülettel szállásunk udvarára szállítja. De biz ő azt soha nem tette, sőt midőn kérnek szava beváltására, kiigazított házából s még bottal is fenyegetett, ha oly szemtelenek leszünk , hogy tőle szekérfát követelünk, holott ő egy karajczárunkat sem látta. — No jó, ha kend ily csaló, feladjuk a viczispány urnak. — Az ördögtől sem félek én — monda ő — én is csak olyan nemes ember vagyok mint ő benne, a viczispány. Bepanasztom jó öreg pártfogónknak a csalást, ki a bocskoros nemes furfangos csinyjein jó ízűt kacsagott. — Sohasem látnak abból a fából egy darabot is — ismerem azt a csaló embert, sok bajom volt már vele. — De csak nem hagyhatjuk nála pénzünket— Ha már elégtételt akarnak, azt javaslom, lessék meg valahol az országúton, mindig fuvarozni jár, és büntessék, botozzák meg jól , maguk elegen vannak, s izmos fiatal emberek. Pert kezdeni ellene, nem volna érdemes. Hallgattunk a jó tanácsra. Meg is lestük, mikor egy ízben Nyíregyháza felé indult 13 éves fiával szekéren. Mi egyszerre előbukkantunk leshelyünk a füzesből, ripők fia fejszét ragadott ellenünk, de azt ép oly gyorsan kikaptuk hátulról a kezéből, mint amily sebesen megbotoztuk az apát fiával együtt, a mellett a fa árát is visszavettük tőle. Az elpáholás tehát csak kamat fejében történt. . — Lássa kend, becsületes magyar ember — születtünk hozzá — mi is az vagyunk, s az van megírva a magyarok planétájában, hogy magyar a magyarnak legnagyobb ellensége; magyar nemes a magyar nemest ütheti csak, másnak fegyvere nem fogja őt azért hát csaljuk, lopjuk, üssük egymást, mikor senki sem bánthat bennünket. — Ez igy van a planétában megírva! — Ördög bújjék a kertek planétájába, — mondá félig síró hangon a nyílt fakereskedő. — No isten áldja! még találkozunk valaha, ismét nemesileg fogjuk viselni magunkat, egymás irányában, akkor is hozzanak fejszét, mi csak a botnál maradunk. V. A magyar szakács. Ebédre haza érvén , pártfogónk nagyot kaczagott a fakereskedővel a történetünkön. — Nekem is volna — mondá — egy orvosolni való bajom, már csak segítsünk egymáson a mint tudunk. Adjanak jó tanácsot. Lássák, ma reggel Józsinak, a magyar szakácsomnak kellett volna ebédet főzni, mert már egy kis pörkölt húst s túrós csuszát is szeretnék enni, és a gazember már korán reggel úgy leitta magát, hogy még most is alig van benne a lélek. Ijeszszünk rá kissé, tán ez használni fog. *) Mutatványlapunkban csak ezen egy szám volt közölve, a többi nem.