Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-02-14 / 7. szám

SZÉPIRODALMI MULATÓTEREM. A d­izsi Óvárban. Felbolygok gyakran éj felig Kertem mélyén magánosan. Tudja, ki Erdélyt ismeri Mily szent a hely hol én lakom. Kertem az Óvá­r alapja Melyet Turintum rakatott. A vártetőn épittetek Menhelyül egy kisded lakot. Itt élek elzárt életet, Kit a jelen nem érdekel, Itt a múlt nagy romjain, Szent künyek közt merengek el. E várban ittak áldomást A magyarok s a székelek, A honszerzés dicső korán Elébb itt egyesültének. Ott áll­t­k ő, a hét vezér S hol ült a székel-rhabonban : Látom most is árnyékaik’ A holdnak sáppadt sugarán. Ott az oszlop, melynek tövén Az áldozattűz lobogott 5 Az egyesült testvérsereg Kézfogva ott imádkozott: ,,Hadúr ! Magyarok Istene ! Engedd bírnunk e szép hazát ! Hulljon le az ellen hada Hol zászlóink haladnak át!11 És a seregtől az ima Háromszor ismételtetett: Oly rettentőn oly hangosan Hogy ég és föld megreszketett. A főtáltos aztán kiállt S darabka föld kapáltatott, És hinte abba hűvösen Ázsiából hozott magot. Majd a Szamos partjára ment S ezüstös tülköt von elé; Melyben a Volga vize volt S a folyamba csepegtető. S hogy a hon igy eljegyzetett, Előjöttek a hadnagyok, S körültök az egész sereg Örömzsibongva kört fogott. És Tuhutum a fővezér Faizsra fölemeltetek ; Szengett a párducz vállain Szét jártatta tekintetét. És szólt menydörgő hangokon : „Hősek ! Magyarok ! Székelek ! Ma vígan áldomásozunk, Holnap harczra készüljetek! Dicső e hon, gazdag e hon Atilla ősi szenthona; Karunk, kardunk a merre száll Legyen az istenostora. Az ellenség már is szalad Végezzük gyorsan a csatát És vérünk hulló csöppjein Teremtsünk uj — örökhazát!“ A sereg „éjjent“ riadott S kardját felrázva esküvők. Meghallgató az esküvést A bátrakhoz kegyelmes ég. Ez ősi várban lakom én Itt élek elvont életet, Gyakran késő éjfélekig Merengve a romok felett. S meg-megjelennek őseink A hold s a villám fényibe’. S lelkem lánggal és szemeim Hév kényükkel töltik tele. Medgyes Lajos: Balogh István agg színész naplójából. III. Egy j­ó öreg pánt fogónk N­a­g­y - t­á 1- t - b­a n. Szatmáriból, hol 1814-ben igen jól fogadták első magyar színészi vándorcsapatunkat , szép ajánló levelekkel Tokaj felé indultunk, s már előre is örültünk, láthatni azon tájat, hol a világ leghí­resebb nektára terem. Azonban másként volt megírva a sors könyvében. A­mint Nagy-Kállón lovaink megkapatása végett megállapo­dánk, hozzánk jön egy megyei hajdú s kérdi: miféle emberek legyünk, s hová utazunk? *— Diatristák , vagy magyarán színjátszók vagyunk — feleltem én — s Tokaj felé tartunk. Erre hajdúnk a szabolcsi alispánnak köze lévő udvarába sietett, s azonnal visszatért, mondván, hogy a ki elöljárója a bandának, azonnal menne vele Kállay Miklós viczispány úrhoz. Leporozván köntösöm, siettem a hajdú után. — Egy nemes arczkifejezésü, tisztes öreg ur elébe állítottak, ki a legnyájasabban kérdezett ki: hová szándékozunk, hányan vagyunk, miféle darabokat* szoktunk játszani, mennyire szokott menni jöve­delmünk , s mennyi szükséges magunk fentartá­­sára? — Mindenről híven tudósítván, ő ily nagy­lelkű ajánlatot tett: „Maradjanak itt Kairóban egy két hónapig, a megye házánál nagy terem van, abban állíthatnak színpadot, adok hozzá embereket s mindent a mi kell. Én mindennap meg fogok je­lenni előadásaikon, száz forintot fizetek cassájuk­­ba minden előadásért, s másokat is felbuzdítok, hogy anyai nyelvünk terjedéséért hozzanak áldo­zatot. Az egész társaság nálam ebédelhet minden nap, mert asztalom kivétel nélkül mindig 60 sze­mélyre van terítve. Most menjen és hívja ide a többi társait mind, mert egy óra múlva kezdődik­­ az ebéd, addig is ismerkedjünk.“ Köszönettel fogadom és siettem társaimnak tudtul adni a jó öreg úr fejedelmi nagylelkű aján­latait. Gazdag ember volt, ő bírta más javakkal együtt az egész Nagy-Kallót, az ő elei építették saját költségükön az egész megyeházat, azért rendelkezhetett azzal szabadon. A városon kívül volt nagy angol kertje, melyet clyziumnak ne­veztek, abban halastó, erdő, régiségek, pogány templom, mindenféle madarak s egy medve. Tar­tott udvarában tizenkét cseh zenészt , kik az akkori legnevesebb operadarabokat kottából ját­szották. Volt azonkívül egy olasz énekesnője, tenoristája, bassistája és egy zongoramestere. Az énekesnő utóbb zongorára tanított bennünket önként, különben nem is mertük volna fölkérni. Mindezek a művészetpártoló öreg úrral ebédeltek a "GO tevitékű asztalnál, és néha ebéd után énekel­tek neki zongora mellett. Ezalatt a vendégek el­sot­tyanhattak , mert ő megmondá, hogy tőle senki se búcsúzzék, hanem akkor távozzék, mikor tetszik, mert az ebédlő egész nap nyitva volt. Különös sajátsága volt asztalának, hogy a könnyű nyílt termésen kivil semmi más drága s idegen borok nem jöttek reá. A cseh muzsikusok bizonytalan időkoronként hallatták magukat, néha estve nála, olykor a kert­ben és a mi előadásaink közben.­­ Három szakács főzött kastélyában, egy angol, franczia és magyar. Jószágáról négy legszebb magyar paraszt fiút öl­töztetett be angol pagenak, s ezek szolgáltak az asztal körül. Egyenruhájuk veres kurta kabát, fehér nadrág, czipő, harisnya volt, egy vén komor­nyik tanítá őket mindenre. Soha ezeknél szebb, tisztább, ügyesebb szolgákat nem láttam, s az étel és ital szinte jobban esett kezeikből. A sok ritkaság közt még egy kis­ medvebocz is volt a kastélyban, különös gondviselővel, kinek egyéb dolga nem vala, mint a maczkót tréfás moz­dulatok­ és tánczra tanítani. Néha megszökött, s minket, mind mindennapi vendégeket jól ismervén, meglátogatott a vendéglőben. Betaszitván a félig nyitott ajtót, egy bődüléssel köszöntött, ezzel ki­czammogott a kofákhoz, hogy észre sem vették, mikor egypár almát elorzott tőlük és medve létére oly gyorsan futott a kastély udvarába, hogy utol nem érhették. Az öreg ur ilyenkor jó ízűn kaczagott, a kofák kárát megtérítő, s a kis bocznak czukros kávét adott, mit ő mormolva kinyalt széles nyel­vével. Ugy­e, mondá az öreg úr simogatva, ha most amott tova a havasokon volnál édes mamád­nál , nem kapnál sem kávét, sem czukrot. Lám, ha mi is szót fogadtunk volna azoknak, kik a ván­dorlást nemzetünkhöz nem illőnek álliták, disznó­­hús- és káposztánál jobb ételt soha ez életben nem ismertünk volna. Ha a sutban ülnek a spanyolok, s nem fedözik fel Amerikát, soha dohányt, tengerit, burgonyát és indigót nem lát s élvez Európa. Azért jó néha a sutból kibújni, járni, kelni e világban. *) IV. Ny­iri nemes ember mint fa kereskedő. Egy szekér fát alkudtunk ki egy nyírt bocs­­koros nemestől, hogy néha szállásunkon lehessen valamit fölmelegíteni, kávét főzni. A nemes ember azt mondá, neki a fát mástól kell venni, mert ott nem igen nagy bőségben terem, tehát adnék meg az árát előre, s ő becsülettel szállásunk udvarára szállítja. De biz ő azt soha nem tette, sőt midőn kérnek szava beváltására, kiigazít­ott házából s még bottal is fenyegetett, h­a oly szemtelenek le­szünk , hogy tőle szekérfát követelünk, holott ő egy karajczárunkat sem látta. — No jó, ha kend ily csaló, feladjuk a viczis­pány urnak. — Az ördögtől sem félek én — monda ő — én is csak olyan nemes ember vagyok mint ő benne, a viczispány. Bepanasztom jó öreg pártfogónknak a csalást, ki a bocskoros nemes furfangos csinyjein jó ízűt kacsagott. — Sohasem látnak abból a fából egy darabot is — ismerem azt a csaló embert, sok bajom volt már vele. — De csak nem hagyhatjuk nála pénzünket­—­ Ha már elégtételt akarnak, azt javaslom, lessék meg valahol az országúton, mindig fuva­rozni jár, és büntessék, botozzák meg jól , maguk elegen vannak, s izmos fiatal emberek. Pert kez­deni ellene, nem volna érdemes. Hallgattunk a jó tanácsra. Meg is lestük, mikor egy ízben Nyíregyháza felé indult 13 éves fiával szekéren. Mi egyszerre előbukkantunk les­­helyünk­ a füzesből, ripők fia fejszét ragadott ellenünk, de azt ép oly gyorsan kikaptuk hátulról a kezéből, mint a­mily sebesen megbotoztuk az apát fiával együtt, a mellett a fa árát is vissza­vettük tőle. Az elpáholás tehát csak kamat fejében történt. . — Lássa kend, becsületes magyar ember — születtünk hozzá — mi is az vagyunk, s az van megírva a magyarok planétájában, hogy magyar a magyarnak legnagyobb ellensége; magyar nemes a magyar nemest ütheti csak, másnak fegyvere nem fogja őt azért hát csaljuk, lopjuk, üssük egymást, mikor senki sem bánthat bennünket. — Ez igy van a planétában megírva! — Ördög bújjék a kertek planétájába, — mondá félig síró hangon a nyílt fakereskedő. — No isten áldja! még találkozunk valaha, ismét nemesileg fogjuk viselni magunkat, egymás irányában, akkor is hozzanak fejszét, mi csak a botnál maradunk. V. A magyar szakács. Ebédre haza érvén , pártfogónk nagyot ka­czagott a fakereskedővel a történetünkön. — Nekem is volna — mondá — egy orvo­solni való bajom, már csak segítsünk egymáson a mint tudunk. Adjanak jó tanácsot. Lássák, ma reggel Józsinak, a magyar szakácsomnak kellett volna ebédet főzni, mert már egy kis pörkölt húst s túrós csuszát is szeretnék enni, és a gazember már korán reggel úgy leitta magát, hogy még most is alig van benne a lélek. Ijeszszünk rá kissé, tán ez használni fog. *) Mutatványlapunkban csak ezen egy szám volt közölve, a többi nem.

Next