Bukaresti Lapok, 1932. január (38. évfolyam, 1-24. szám)
1932-01-01 / 1. szám
► l * Ara Ste: Péntek 1932 . január 1 Főszerkesztő Sze'e Béla dr. >. sscom XXXV111. évfolyam Ára 51*1 UJ SZÁM - RÉGI ESZTENDŐ Irta: Halássz Sándor A boldogról már le is mondanánk, ha csak legalább uj lenne ez az uj esztendő. Az ember az évszázadok során reáeszmélhetett arra, hogy az uj esztendő sem lesz soha boldogabb, mint amilyen az elmúlt volt és itt az ideje, hogy_ ráeszméljen arra is: uj sem lesz szegény. Ez az esztendő Ugyanúgy az évek egymásutánjának láncszeme, mint a múlt esztendők voltak és az a háromszázhatvanöt nap,amely most következik, az idő végtelenjében ostoba és értelmetlen, százmilliószor leélt és felélt háromszázhatvanöt nap lesz ez alkalommal is. Ma reggel is felkelt a nap és estére lenyugszik és ma reggel is hittel és reménységgel indultunk neki, hogy este a vackunkra a be nem végzett munka és a be nem teljesült cél savanyu Szájízével feküdhessünk le újra. Számban uj esztendőt, azt kapunk, de formában uj életlehetőségeket nyújtó 4>sztendőt soha. A most reánk kopogtató évben ugyanúgy és ugyanannyit cselekszünk majd, mint ahogyan és mint amennyit az elmúlt esztedőben cselekedtünk. Mivel pedig az elmúlt esztendőkben, sajnos, semmit sem cselekedtünk, szegény új esztendőnk útj nem is lehet. Igérhet-e egy esztendő új életformákat, amely újból ott kezdi: kenyeret az emberek szájába! Évezredek óta január elsején ez a nyitány és évezredek óta Sylveszter éjszakáján úgy szól a finálé: minden ember szájába ebben az esztendőben sem adhatunk kenyeret! Mit adtunk hát akkor, ha még kenyeret sem? Mit végeztünk, ha a kenyérig sem jutottunk el? E destruktív és defaitista pesszimizmussal szemben ott a nagy programme el kell engedni a háborús adósságokat, el kell törölni a jóvátételi sarcokat, le kell fegyverezni, organizálni kell a tervszerűtlen termelést, fogyasztóképessé kell tenni az embert, hogy szájába kenyeret adhassunk, itt már tartunk. Ennél a programtanal már rostokolunk és ebből az egész nagy plánumból nem lett semmi. Ma az év napján is ott tartunk, ahol tavaly új év napján tartottunk. A tanácstalan kapkodásnál ficánkolunk e percben és háromszázhatvanöt nap alatt a tévelygés újabbizonytalanságig valahogyan csak eljutunk. Ki ahova nyúl, onnan retten vissza Lendítő uj gesztusra senki sem merészkedik. Most év hajnal van és ma reggal rákezdtünk már: a gazdasági rend így tovább fenn nem állhat, organizálatlan és tervtelen a termelés, lekókadt és elakadt a fogyasztás. Mentsük meg őt! Mentsük cifog őt! É? közben — akár a régi operák naim hülye szövegei mondják — a gróf a vizit fül Nyugodtan vízbe fül, mert — nem mentjük meg őt! Nem mentjük meg őt! Uj sehol nem történik. Más, az eddigi ellentéte, sehol talajt nem kap. Transfergioratórium: nem új. Agrár-adósság konverzió: eddig is volt. Az éhség nyomora: százezer esztendeje fertőzi a világot. A lengyelekkel bővített kisantánt: ilyet is látott már a világ! Ezek nem attrakciók, ezek nem fenoménok, ezek nem deus ex machinák. Ezek csak az ember machinációi, azé az emberé, aki 1931-ben Ugyanúgy, mint 1930-ban és aki 1932-ben ugyanúgy, mint 1931-ben kénytelen lesz bevallani, hogy tehetetlen A sztratoszférába fel tudunk repülni. Ez megy. Idáig, eddig a csekélységig, eljutottunk, de a kenyérig, a mindenki nyugodt és gondtalan kenyeréig? Idáig nem jutottunk el és mindaddig el sem jutunk, amig egy uj esztendő ténylegesen és valójában uj esztendővé nem lesz. Ma délelőtt a bukaresti bulevardok falatozóiban Ugyanúgy eszik a maszlinát és isszák a cujkát, mint ahogyan ma délután a bécsi kávéházakban a habos kávé mellett trécsel a polgári Bécs vegetatív életet élő asszonya. Berlin éjszakájában ma ugyanúgy bicskájával hadonászik majd Hitler barnainges katonája, mint ahogyan a párisi életben ténfergő ficsur hajnaltájban részegen düllöngözik a Meró felé. És Mandzsúriában változatlanul silbakol a japán harcos és az amerikai farmokon fásultan búzát rostál a termelésében fulladozó agrár. És szerte a világon az új évet ugyanúgy, ugyanolyan ostobán és tervtelenül dühlöngözik végig az ember, mint amilyen bárgyún és eredménytelenül az elmúlt éveket végigkecmeregte. Befagyott a hitel, befagyott az arany, befagyott a termelés eredménye és a fogyasztás lehetősége és ugyanakkor, amikor már az is eszünkbe jutott, hogy az amputált kezű embernek mozgó és értelmes hús-vér szerű protéziseket teremtsünk, még mindig nem jutott az eszünkbe, hogy e protézisekhez kenyér is kell, amelyet a szerencsétlen a szíjához vigyen. Ez az elakadás, amellyel a múlt évet befejeztük, és amellyel az újat megkezdjük, már nem kátyú többé, amelyen csak az erő és az ügyesség leteménye vezethet keresztül, ez már maga az inferno, amely után a pokol következik, mert a mennyországot magunktól ostobán eldobjuk. — Az utat mutasd! — szól a megkínzott ember.— Beszélsz és ócsárolsz, lebecsülsz és szidalmazol, de az utat, merre mennem kell, nem mutatod. Az utat? Az utat százezer esztendeje mutatják felénk. Százezer esztendeje mutatják, hogy az ember az élen. És mutatják, hogy minden, mi mögötte, előtte és körötte: az emberért való másodlagos tünet. És bár százezer esztendeje ide mutat az útjelző világítótorony, még mindig csak az fontos, ami másodlagos és haszontalan sallang, de nem fontos maga az Ember. Hagyjunk mindent abba, amit csinálunk és amiért törjük magunkat és előbb kenyeret az embernek. És menten. És ha az embert elláttuk kenyérrel és vegetatív életének minden szükségletével, csak akkor jöjjön és jöhet a sztratoszféra és a mozgó újakkal büszkélkedő protézis. Ez az út! Csak ez az út! Tegnap olvasom: a magyar állam súlyos pénzeket fizet azért a lelenc gyerekért, akit a kukoricás szélén, rongyokba burkoltan talált. Gyermekmenhelyein felneveli, kioktatja és életének útjára bocsátja. Ez az embermentő humanitás a köznek lelenc gyermekeként súlyos pénzeibe kerül. De ezért állam az állam, ezért felettünk való és gondoskodó atya, ezért alakítottuk és tartjuk vérrel és verejtékkel, hogy megmentse és életbe tartsa az embert És ugyanakkor, ugyancsak tegnap, a hegyeshalmi határőr lelőtt egy futásnak eredt csempészt, egy embert, aki — mint megállapították — olyan értéket csempészett át az osztrák határon, amely érték után huszonhét fillér vámot kellett volna fizetnie. A menhelyi gyermek, míg az állam emberré neveli, súlyos százasokba és ezresekbe kerül és amikor felnevelte és beleölte a súlyos százasokat és ezreseket, huszonhét fillérért lepuffantja. Itt az elhibázott út és ezért elhibázott az élet. Mi mindannyian, akik vagyunk, percről-percre és évről-évre ontanánk a gazdagságot s a jólétet, megelégedettséget teremtenénk és boldogságot ágyaznánk és amikor életünk felnyurgul és termést ígérően felmagzik, lepuffantanak bennünket a gazdasági anarchia kíméletlen fegyverével — huszonhét fillérért. Nem hagynak ma és most élni bennünket. Ma, amikor pedig minden ember — életszínvonalának tátongó mélysége elüti — maga az élet-igenlés. Ma nem hagyunk bennüket keveret keresni, amikor mindannyian az utolsó morzsájánál úgy szeretnénk kenyeret keresni, ahogyan szinte még élni sem szeretnénk. És éppen ma, amikor ott tartunk, hogy a kötelet, amelyet a nyakunk köré hurkolnak, már arra sem méltatjuk, hogy vele elleneink lába köré lasszót vessünk, éppen ma puffantanak le bennünket könytelenül és gyilkos módra azokkal a gazdasági rendszabályokkal, amelyek már évek óta már szinte egy évtizede halottak és fertőzők. Egy új gazdasági szabadság, egy még a hajdaninál is szélesebbre tárult munkalehetőség az új út, az új esztendő, amelyet az idén sem kapunk meg. A régi emléket nyalogatja még ma is az a gazdasági hatalom, amely fenn akar maradni és amely érzi, hogy abban a pillantabban, amelyben humuszából kiszakad, menten, kiszenved. Nemcsak ruhánk, amelyet testünkre vetünk, foltos és szakadozott, de szakadozott és foltos az egész organizmus, amely elérkezett ahhoz az abszurd bornírtsághoz, hogy a roskadozó bőség tele magtárából a nyomtató lónak harapást sem ad. Bővek és dúsak, terméstől terhesek és szépségtől roskadozók gazdasági életünknek forrásai és elvetnek bennünket, elhajtanak, elkurgatnak tőle messze, mert a régi formai illem és erkölcs kódexének paragrafusa hozzá közel bennünket nem engedet. Minden év, amelyet az ember az uj gépek és uj termelési rendszerek századában él, gazdagabb és bővebb eredményű és minden év, amelyet az ember ebben, az uj Paradicsomban él, nyomorúságosabb és szenvedőbb, éhezőbb és rettenetesebb. A kígyó csábit. A kígyó arra csábit, hogy szakítsunk a „kielégülés" fájának gyümölcséből. Arra csábit, hogy szakítsunk egy darabot az uj esztendő uj lehetőségéből. Az uj esztendő csak akkor köszönthet reánk, ha a mai gazdasági feudalizmus végre olyan uj rendet és rendszert teremt, amely rend és rendszer legalább egy harapást enged annak az éhesnek, akinek immár évek óta minden porcikája csak a pecsenyének étvágyát ingerlő szaga volt. —---------------------------------------— A pénzpiac Érdekes adatok a Nemszeti Bank népsztíló Jelentéséből Bukarest, december K1 A gazdasági élet leghűségesebb tükre a jegybank. Ha a Nemzeti Bank helyzete kedvező, úgy az, ha nem is jelent mindjárt rózsás helyzetet, de azt látszik igazolni, hogy helyes intézkedésekkel talpra lehet állítani az ország megrokkant hiteléletét. A Nemzeti Bank három nap múlva zárja 1931 évi mérlegét, amelyet alig néhány hét múlva fognak csak nyilvánosságra hozni. Mérlegzárás előtt azonban sikerült néhány olyan adat birtokába jutnunk, amelyek rávilágítanak a jegybank politikájára és egyben keresztmetszetét adják az ország annyira szétzilált pénzügyi helyzetének. EGY ÉV ALATT 4,7 MILLIÁRDOS EMELKEDÉST MUTAT A BANKJEGYFORGALOM A Nemzeti Bank legutolsó kimutatásának egyik szembetűnő rubrikája a bankjegyfogalom. Azt látjuk ugyanis, hogy az ország bankjegy-forgalma ez év december havának első napjaiban 25 milliárd 519 millió lejt mutat, míg az elmúlt decemberében a bankjegyforgalom mindössze csak 18 milliárd 800 millió lejjel szerepelt a jegybank kimutatásában. Az összehasonlítás folyamán kitűnik tehát, hogy egy év leforgása alatt a bankjegyforgalom pontosan 4 milliárd 719 millióval, tehát közel 5 milliárd lejjel emelkedett. A forgalom növekedése azoknak a közbelépéseknek tulajdonítható, amelyeket a Nemzeti Bank eszközölt az egyre megújuló bankválság letörésére. A betétesek attakja alatt, számos bank és hitelintézet elvérzett, néhányat azonban sikerült úgynevezett gyorssegélyekkel megmenteni. A bankok részéről tehát a visszleszámitolási hiteligénylés egyre fokozódott. Nyilvánvaló, hogy a visszleszámitolási vallótárca arányában a bankjegyforgalom is állndóan emelkedett. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy a Nemzeti Bank a nyár folyamán egymagában az öt bukaresti nagybankból alakult szindikátusnak folyósított egymilliárd lej visszleszámítolási hitelt, úgy nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a bankjegyforgalom ily nagymértékben emelkedett. Mert ehez még hozzá kell venni azt, hogy a többi bankbukások elhárítására is nehéz százmilliókat folyósított a Nemzeti Bank, ami egyre dagasztotta a váltótárcát és ezzel együtt a bankjegyforgalmat is. Ennek az ötmilliárdos szaporulatnak azonban van egy olyan árnyoldala is, amely különc,«n Erdély és Bánság pénzpiacát érdekli közelebbről. Mennyit kapott Erdély és Bánság a Nemzeti Bank visszleszámítolási hiteleiből Hangsúlyozzuk, hogy még nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok, tekintve, hogy a Nemzeti Bank mérlege nincs még lezárva. Ennek ellenére azonban már most megállapíthatjuk azt, hogy a jegybank hitelezőiből mennyi esett Erdély és Bánság gazdasági életének fellendítésére. Áttanulmányozva a Nemzeti Bank elmúlt évi mérlegét, rájövünk arra, hogy a jegybank 1950 év folyamán összesen 59 milliárd 894 millió 114 ezer lej értékű visszleszámítolási hitelt folyósított. Ebből 37,66 százalékot, mintegy 15 milliárd lejt kapott a mezőgazdasági termelés, 24.54 százalék, 9 és fél milliárd tej jutott a kereskedelemre, 21.95 százalékot, mintegy 8 milliárd 700 milliót kapott az ipar, 1.56 százalék jutott a kisiparra, végül pedig 14.49 százalék esett különböző belföldi visszleszámítolási hitelekre. Ha ugyanezt a statisztikát elosztjuk országrészenkint, akkor az alábbi kimutatást kapjuk: 16 oldalas számára: 5 lel