Cegléd és Környéke, 1929 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-06 / 1. szám
Dr. Hübner Emil ur Pesti ut 56. Cegléd, 1929. jan. 6. Mrd 16 fillér. Politikai és társadalmi hetilap * Megjelenik hetenként egyszer Szerkesztőség és kiadóhivatal: I. kerület, I Főszerkesztő: Dr. HALÁSZ KÁLMÁN Előfizetési dij: negyedévre 1 Pengő 60 fill .=› róm. kath. központi iskola ›==‹ Felelős szerkesztő: SCHWEIGER GÁBOR '—n—■‹ Nyiktér garmond sora 40 fillér 1—»—1 Királyok és pásztorok A betlehemi istállóban megszületett kis Jézust imádattal vették körül a pásztorok, kiket angyali szózat küldött az isteni kisdedhez. Az évszázados vágyódás a Messiás után virágzott ki az egyszerű pásztorok erős hitében. A szívüket hozták a kisded Jézusnak, ragaszkodásukat, szeretetüket, mely ott égett-lobogott dicsőítő, hálaadó szavaikban. A pásztorok magasztaló énekében a szív hódolata dobbant fel. S mialatt a betlehemi istállóban a pusztai pásztorok csapatai váltogatták egymást, már közeledőben voltak a napkeleti bölcsek, hatalmas királyok is. Messziről, Ázsia méhéből kerekedtek fel, hogy a szent írások értelmében felkeressék a világ Megváltóját, a királyok királyát. A bölcsek bíztak a tudományukban, hogy a régi hagyományokat és írásokat ismervén, biztosan megtalálják az Isten fiát. A Mindenható szolgálatában tevékenykedő bölcseségüknek segítségére sietett az isteni bölcseség: csillag vezérelte a napkeleti bölcseket tartományokon, országokon keresztül a betlehemi rozzant viskóig. Bizonyára meglepődtek, hogy az útjelző csillag nem állott meg fényes palota felett, hanem kidőlt-bedőlt falú, elhagyott kis istálló felett. Bizonyára azt várták, hogy a világ Megváltója külsőségekben is a hatalom olyan jelei között jön a világra, amineket megszoktunk a földi hatalmasoknál. Bizonyára csodálkoztak az isteni akarat ilyen megnyilvánulásán, de igazi bölcseségük fényes bizonyítéka hogy nem kételkedtek, nem hitetlenkedtek. Tudták, hogy az emberi bölcseség parányi az isteni bölcseséggel szemben. Megnyugodtak abban, hogy amit Isten rendelt, annak megvan az értelme, célja, ha az ő gyarló emberi bölcseségükkel nem is foghatták fel. A napkeleti bölcsek, a három királyok hódolatában az ész hódolt meg az isteni kisded előtt. A testté lett Ige előtt így hódolt meg a szív és az ész. Magasztos tanulsága a Három Királyok ünnepének. Minden érzésnek, minden okoskodásnak az isteni Eszme felé kell hajolnia, minden cselekedetünknek, egész életünknek az Isten akaratát kell célul tekintenie. Legyünk bármilyen ranguak itt e földön, lelkünk csak egy törvényt ismerjen : Isten törvényét. Az isteni eszmében egybeforrtak a pusztai pásztorok és a napkeleti királyok, így tesz ma is mindnyájunkat testvérekké, ha a mennyei Atya gyermekeinek tartjuk magunkat. A társadalmak ma részeikre bomlottak, a néprétegek elkülönülten élnek és sokszor elkeseredett ellenségként gyűlölettel tekintenek egymásra. Így válik már a földi élet is pokollá, mert az emberek nem találják meg egymás kezét a siralom völgyében való vándorlásban. Mi adhat ebben a vigasztalanságban enyhet ? Magyar szent Erzsébet megdicsőülése Nem csupán a betegek vigasztalója volt, hanem szolgálójuk lett és nem akadt munka, melyet kellemetlennek tartott volna. Azokat gondozta, becézte legjobban, akiknek betegsége a legnagyobb undort keltette benne s akiket mindenki elhagyott. Bájos meghittséggel kezelte őket, megcsókolta fekélyeiket, s borzalmas sebeiket. Emberemlékezet óta nem akadt, aki ilyen csodásan le tudta volna győzni testi ellenszenvét, ilyen tökéletességig vitte volna a lelkes kitartást a legalázatosabb szolgálatkészség gyakorlásában. Mindenki bámulva nézte ezt az életet, melyet királylány létére önként vállalt, alig huszonkét éves korában, amelynek mását addig még a szentek életében sem lehetett találni. Egy nap, templomba mentében egy szegény koldussal találkozott. Haza vezette, hogy egyebek közt annak kezeit, lábait is megmossa. De ez alkalommal olyan undor támadt benne, hogy borzongás futott végig rajta. Hogy úrrá lehessen magán, így szólt önjelkéhez: „Óh, te hitvány zsák, undorodsz? Nos, tudd meg, hogy ez nagyon szent ital !“ S ezzel megitta a használt vizet, azután így szólt: „Óh Uram, a szent kereszten ecettel és epével itattak; nem vagyok ilyen italra méltó, segíts a jobbulásban !“ Közeledett az idő, melyben Erzsébet Istenének élén megkapta rövid élete megpróbáltatásainak el nem múló jutalmát; de a Mindenhatónak úgy tetszett, hogy mielőtt magához hívná, hogy dicsőségében részesítse, a magáéból kiáradó hatalommal ruházza fel üldözői és rágalmazói szeme láttára. Egy napon abba a templomba ment, melyet kórháza mellé építtetett. Déltájban történt, mert ezt az időt különösen kedvelte, amikor az étkezés gondja foglalta le híveit s teljesen az ájtatosságnak szentelhette magát. Egészen magános, szegény vakot pillantott meg, aki tapogatózva járt körül az egyházban : szeme nyitva volt, mint más emberé, de szeme fénye kialudt és üres volt. Rögtön hozzá lépett s megkérdezte mi járatban van igy magában s miért tévelyeg így a templomban. Amaz így válaszolt: „Fel akartam keresni azt az édes asszonyt, aki a szegények vigasztalója, hogy Isten nevében alamizsnát kérjek tőle. De előbb imádkozni jöttem ebbe a templomba, s most azért járom körül, hogy megtudjam, mekkora a hossza és széle, mert szerencsétlenségemre nem láthatom saját szememmel. — Szívesen látnád ezt a templomot ? — szólt most hozzá Erzsébet részvéttel. Ha Isten is igy akarná — felelt rá a vak — nagyon szeretném látni, de születésemtől vak vagyok ; a nap fényét soha nem láttam ; Isten foglya lettem“. Azután nyomorúságának elmondásába kezdett: „Nagyon szívesen dolgoznék úgy, mint más — igy szólt — mert igy se magamnak, se másnak nem használok ; a legrövidebb óra is hosszúnak tűnik fel előttem ; ha másokkal kerülök össze, akik látnak, alig bírom legyőzni a bűnös irigységet; ha pedig magamra maradok, nyomorúságomat siratom ; mert mindig nem bírok imádkozni s nem tehetek róla, de imádság közben is mindig reá gondolok“. Javadra van — igy felelt Erzsébet —, hogy Isten ezt a csapást mérte rád ; tán kicsapongásokba sodródtál volna, többet vétkeztél volna, mint most. — Óh nem ! — folytatta a világtalan, „óvakodtam volna a bűntől, kemény munkával kerestem volna a kenyeremet , nem volnának olyan szomorú gondolataim, mint ma“. Erzsébeten erőt vett a szánakozás, s igy szólt: Kérjed Istent, adja vissza látásodat s én veled fogok imádkozni“. E szavakra a vak rögtön felértette, hogy szent Erzsébet beszélt vele s felkiáltott: „Óh nemes és irgalmas asszony, szánj meg engem !“ Ez azonban újból lelkére kötötte, hogy teljesen bizalommal kérlelje Istent, maga pedig