Czegléd és Vidéke, 1891 (1. évfolyam, 1-35. szám)
1891-10-18 / 25. szám
CZEGLÉD, 1891. I. ÉVFOLYAM. 25-ik SZÁM. VASÁRNAP, OKTÓBER 18-án. CZEGLÉD és VIDÉKE Társadalmi és vegyestartalmu hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve: egész évre 3 fit. fél évre 1 fit 50 kr., negyed évre 75 kr., egyes számára: 7 kr. Szerkesztőség: I. kerület, Vasút-utcza 101. sz. Ide küldendők a kéziratok és mindennemű hirdetmények. Kéziratok vissza nem adatnak ! A szerkesztőségt felelős: IMIak Iraly Ferencz. Lap tulajái os: ZEPiros T. és Társa, Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények a legjutányosabban számíttatnak. Hivatalos, u. m. városi és bírósági 3 írt. egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. Bélyegdij a fenti árakba bele van számítva. Előfizetési- és hirdetési dijak fizetendők a szerkesztőségnél. Komoly jelenségek. Sírja felé halad a megvénhedt század. Megtett pályafutását olyan jelenségek zárják be, amelyekre a társadalomnak komolyan kell figyelmét irányoznia. Az 1790-es évek véres eseményeit, mely egy egészséges közszellem szülője volt, túl akarja hezitálni ma, nem a véres harcrok zaja, hanem egy aggasztóbb jelenség, egy beteges kér : az öngyilkosság. — Nincs nap, hogy ne szaporodnék az öngyilkosságok krónikája. Ma egy családapa, holnap egy családanya , ma egy viruló ifjú, holnap egy viruló leány ! És még tovább . . A gyermekek, az iskolás gyermekek is hálójába kerültek e beteges áramlatnak, mintha csak valami közönséges játékról volna szó . . . Fásult szívekre, elvadult erkölcsökre, rideg gondolkodásra vallanak e jelenségek S midőn ezt mérlegeljük, önkénytelen jórul eszünkbe. Mi az oka, hogy e rettenetes betegség annyira elharapódzott mindenütt. Mi az oka annak, hogy az élettel, Istennek e becses ajándékával, úgy bánnak egyesek, mintha az semmise volna ; eldobják, elhajítják maguktól, mint valami hitvány rongyot . . . Mintha az életnek nem volna semmi rendeltetése, semmi czélja.Még talán megmagyarázható, ha egy sorssujtotta egyén veszi kezébe a gyilkos fegyvert, vagy egy erkölcsilegtönkrement egyén választja megszabadítóul . . . De semmikép sem érthető, miért dobják el maguk könnyelműen az életet olyanok, kiket ifjúságuk még megkímélt a fájdalmaktól, kik nem ismerik még a nehéz küzdelmek, az anyagi csapások súlyos terheit ? Akik előtt még nyitva az élet útja, hogy boldogíttassanak és boldogíthassanak! Vagy talán a mai nemzedék egy része gyöngébben érző szívvel van megáldva, mint a hajdani ? Nem hisszük. Ám nem tagadhatni, hogy „egyesekre“ állhat ez, de a nagy többségre bizonyára nem. — Hajlandók vagyunk e kor járványszerüségében hinni. Oly idegbetegség-féle ez, melynek mindennapi táplálékát a sensatiós híreket gyártó újságlapok nyújtják, rémesebbnél-rémesebb gyilkossági és öngyilkossági krónikáikkal. Az ifjúság örömestebb olvassa e híreket, mint a komoly dolgokat, amelyek az észt gondolkozásra ösztönzik. És minél többet olvas e mételyező hírekből, annál jobban megbarátkozik az öngyilkosság eszméjével. Sőt tovább megy. Tételeket állít föl belőle. Elképzeli, lefesti magában egy-egy sikerültebb öngyilkosság minden fázisát. Mint a jó színész, aki otthon száz és százféle próbák által gyakorolja eljátszandó szerepét, úgy ezek is lefolyatják lelki szemeik előtt az öngyilkos egész tragédiáját, úgy hogy utoljára semmi megdöbbentőt nem találnak a rémes esetben s nem a szerencsétlennek sorsa aggasztja őket, hanem a legfőbb súlyt a külső ténykedésre helyezik, vagyis : hogyan vette kezébe a pisz- tolyt, hová nézett, mikor szivére irányította, sőt azt is figyelemmel kisérik, hova kell az öngyilkosnak reomolnia, hogy a lefolyandó tragédia eszthetikailag kifogásolható ne legyen. Nagy, igazán nagy betegség ez, amely ellen a társadalom komolyabb részének kell síkra szállnia , és síkra szállnia minden lehető eszközzel, hogy megakadályozza romboló munkájában ! A társadalomnak, az egyháznak, az iskolának, a családnak kell összefognia, ha azt akarjuk, hogy századunk e betegsége valami módon megszűnjék. Mi az öngyilkosságok fészkeül másodsorban az elhibázott családi nevelést tartjuk. Nagyon sok esetben itt rejlik az a mély baj, amely később egyeseknek kezébe adja a fegyvert. Őszintén szólva : a mai nevelés sok családban nem nevelés, hanem divatos majmolás, nagyhatnámság. Lehet, hogy hibás a korszak, hibás a társadalom is, mely e félszegségeket nemhogy ostorozná, de istápolja. S mert ez így van, a szülőknek kell belátniok, hogy erről a káros nevelési módról lemondjanak ; ellenkezőleg ne csodálkozzék senki, ha a társadalom e rákfenéje tovább terjed, tovább hódít, úgy állunk ma — sajnos ! — hogy minden kaszt, kezdve a napszámostól, a földbirtokos, iparos- és hivatalnoki osztályok legmagasabb fokáig, a másik viselkedési módját majmolja s ezt bármi, akár megengedett, akár meg nem engedett után nemcsak elérni, de túlszárnyalni igyekszik. Ez a téc x A: Meddő idők. — Irta: Kajabusz. — A század vén, elfogy ereje, Vére kihűl, tüze kihal. Szánakozó mosolyra indit Sok gyerekes játékival. — Mint öreg ember — csak a múltban Boldog dicső emlékivel. A jelenben bot,sik szünetlen, S azt hiszi, hogy nagyot mivel. Mig ifjú volt, szép tettek sorát Valósitá, s hogy vén, már ma . Tettetés lett a tettből , hozzá Sok üres hang, kínos lárma. Javakorán termelte nekünk Annyi jeles, dicső fiát, Kik fényt vetnek a jövendőre S csinálták a históriát. Mint sünig a század közepén Egy Széchenyi, Kossuth, Deák! Velük a nemzet géniusza, Lelkükben fényes ideák. Most megviselve az idő már, Sokkal lassúbb lékzetü. Idea, eszme : ismeretlen, Ami gyilkol, az a betű. S hogy nő akkor a hősök serge ! Miként tavaszszal a virág. Hírük ragyog, mint nap sugára, Bámulja őket, a világ. Bem, Damjanics, Klapka s a többi, Hozzájuk méltót nem talál A képzelet , tekintetükével Hunyászkodva áll a halál. Most vén a század. — Herosokra A nemzet hiába vár itt. Nagy kínnal, ha termel az idő Uzselácot meg Gajárit. Mig ifjabb volt időnk, ad benne Annyi szép, édes gondolat, Mely szárnyra kelve, két világban A népek üdvére kihat. Most azt mondja a vénült század : Ha czélra törsz, csak egyre fuss. Esz, gondolat mit ér? — Az élet Csupa merő paragrafus. Szépet, nagyot, dicsőt, magasztost, Amit szabad nemzet imád Ne keress itt , meddő a század. Ránczos ajkát bigygyeszti rád. Mintha időnk ifjabb korában Megerőtette vén magát Mint a vén dáma, teste hervadt, Hál rajta a selyem kabát. Kiállítások egyre- másra. Czifra tárgyból esz halom. Mellé zaj, füst, nap, parádé, De nincsen benne tartalom. Schwarzenau, Kronstadt s egyébütt Koczczingatás, toasztozás. Hej, mi más volt az a wagrami Hires császártalálkozás ! ! Mit ezelőtt vérrel szereztek : Rendjel, nemesség s annyi más. Most megkapja, ki nagyban árul Gyapjut, no meg . . . loyalitást. Bizony rokkansz immár te század. Lábad szájába ment az ész, óriásokat szültél eddig, S most csak a törpeség tenyész. Az eszmék csillagos zenitjén jártál, hogy ott babért arass. Most meg leülsz a föld porába S számlálhatod a rézgarast. Siess tovább ! — Minden mi jó volt Benned, már megfogantatott. Te hires, elektromos század Mire nézed még a napot! ? ! A mi muzsikusunk. A „Czegléd és Vidéke“ eredeti tározója. (Vége.) Amint kilépett az ajtón, azonnal kiszabadítottam, Miskát a fogságból. Épen jókor, mert szegény már nem sokáig bírta volna. Csakhamar beszólitottam az utczáról egy ácsorgó gyermeket, s megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hol lakik .... István úr. — Tudost! hát! — No öcsém, ha jó lábaid vannak s tíz percz alatt ide teremted azt az urat, kapsz egy hatost.