Czegléd és Vidéke, 1891 (1. évfolyam, 1-35. szám)

1891-10-18 / 25. szám

CZEGLÉD, 1891. I. ÉVFOLYAM. 25-ik SZÁM. VASÁRNAP, OKTÓBER 18-án. CZEGLÉD és VIDÉKE Társadalmi és vegyestartalmu hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Előfizet­ési­ dij: helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve: egész évre 3 fit. fél évre 1 fit 50 kr., negyed évre 75 kr., egyes szám­ára: 7 kr. Szer­kesztőség: I. kerület, Vasút-utcza 101. sz. Ide kül­dendők a kéziratok és mindennemű hirdetmények. Kéziratok vissza nem adatnak ! A szerkesztőség­t felelős: IMIak­ Iraly Ferencz. Lap tul­aj­ái os: ZEPiros T. és­ Társa, Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények a legju­­tányosabban számíttatnak. Hivatalos, u. m. városi és bírósági 3 írt. egyházi, egyleti, társulati stb. hirdet­mények minden egyes beigtatása 2 frt. Bélyeg­dij a fenti árakba bele van számítva. Előfizetési- és hirdetési­ dijak fizetendők a szerkesztőségnél. Komoly jelenségek. Sírja felé­ halad a megvénhedt század. Megtett pályafutását olyan jelenségek zárják be, amelyekre a társadalomnak komolyan kell figyelmét irányoznia. Az 1790-es évek véres eseményeit, mely egy egészséges közszellem szülője volt, túl akarja hezitálni ma, nem a véres harcrok zaja, hanem egy aggasztóbb jelenség, egy beteges kér­ : az öngyilkosság. — Nincs nap, hogy ne szaporodnék az öngyilkosságok krónikája. Ma egy családapa, holnap egy családanya , ma egy viruló ifjú, holnap egy viruló leány ! És még tovább . . A gyermekek, az iskolás gyermekek is hálójába kerültek e beteges áramlatnak, mintha csak valami közönséges játékról volna szó . . . Fásult szívekre, elvadult erkölcsökre, ri­deg gondolkodásra vallanak e jelenségek S midőn ezt mérlegeljük, önkénytelen jórul eszünkbe. Mi az oka, hogy e rettenetes betegség annyira elharapódzott mindenütt. Mi az oka annak, hogy az élettel, Istennek e becses ajándéká­­val, úgy bánnak egyesek, mintha az semmise volna ; eldobják, elhajítják maguktól, mint va­lami hitvány rongyot . . . Mintha az életnek nem volna semmi rendeltetése, semmi czélja.­­­­Még talán megmagyarázható, h­a egy sorssuj­­totta egyén veszi kezébe a gyilkos fegyvert, vagy egy erkölcsileg­­tönkrement egyén választja megszabadítóul . . . D­e semmikép sem érthető,­­ miért dobják el maguk­­ könnyelműen az éle­tet olyanok, kiket ifjúságuk még megkímélt a fájdalmaktól, kik nem ismerik még a nehéz küzdelmek, az anyagi csapások súlyos terheit ? Akik előtt még nyitva az élet útja, hogy bol­­dogíttassanak és boldogíthassanak! Vagy talán a mai nemzedék egy része gyöngébben érző szívvel van megáldva, mint a hajdani ? Nem hisszük. Ám nem tagadhatni, hogy „egyesekre“ állhat ez, de a nagy több­ségre bizonyára nem. — Hajlandók vagyunk e kor járványszerüségében hinni. Oly idegbet­eg­­ség-féle ez, melynek mindennapi táplálékát a sensat­iós híreket gyártó újságlapok nyújtják, rémesebbnél-rémesebb gyilkossági és öngyilkos­sági krónikáikkal. Az ifjúság örömestebb ol­vassa e híreket, mint a komoly dolgokat, a­melyek az észt gondolkozásra ösztönzik. És minél többet olvas e mételyező hírekből, annál jobban megbarátkozik az öngyilkosság eszmé­jével. Sőt tovább megy. Tételeket állít föl be­lőle. Elképzeli, lefesti magában egy-egy sike­rültebb öngyilkosság minden fázisát. Mint a jó színész, aki otthon száz és száz­féle próbák által gyakorolja eljátszandó szerepét, úgy ezek is lefolyatják lelki szemeik előtt az öngyilkos egész tragédiáját, úgy hogy utoljára semmi megdöbbentőt nem találnak a rémes esetben s nem a szerencsétlennek sorsa aggasztja őket, hanem a legfőbb súlyt a külső ténykedésre helyezik, vagyis : hogyan vette kezébe a pisz-­­ tolyt, hová nézett, mikor szivére irányította, sőt azt is figyelemmel kisérik, hova kell az öngyilkosnak reomolnia, hogy a lefolyandó tra­gédia eszthetikailag kifogásolható ne legyen. Nagy, igazán nagy betegség ez, amely el­len a társadalom komolyabb részének kell síkra szállnia , és síkra szállnia minden lehető esz­közzel, hogy megakadályozza romboló munká­jában ! A társadalomnak, az egyháznak­, az iskolának, a családnak kell összefognia, ha azt akarjuk, hogy századunk e betegsége valami módon megszűnjék. Mi az öngyilkosságok fé­szkeül másodsor­ban az elhibázott családi nevelést tartjuk. Na­gyon sok esetben itt rejlik az a mély baj, a­mely később egyeseknek kezébe adja a fegy­vert. Őszintén szólva : a mai nevelés sok csa­ládban nem nevelés, hanem divatos majmolás, nagyhatnámság. Lehet, hogy hibás a korszak, hibás a társadalom is, mely e félszegségeket nemhogy ostorozná, de istápolja. S mert ez így van, a szülőknek kell belátniok, hogy erről a káros nevelési módról lemondjanak ; ellenke­zőleg ne csodálkozzék senki, ha a társadalom e rákfenéje tovább terjed, tovább hódít, úgy állunk ma — sajnos ! — hogy minden kaszt, kezdve a napszámostól, a földbirtokos, iparos- és hivatalnoki osztályok legmagasabb fokáig, a másik viselkedési módját majmolja s ezt bármi, akár megengedett, akár meg nem engedett után nemcsak elérni, de túlszárnyalni igyekszik. Ez­ ­ a té­c x A: Meddő idők. — Irta: Kajabusz. — A század vén, elfogy ereje, Vére kihűl, tüze kihal. Szánakozó mosolyra indit Sok gyerekes játékival. — Mint öreg ember — csak a múltban Boldog dicső emlékivel. A jelenben bot,sik szünetlen, S azt hiszi, hogy nagyot mivel. Mig ifjú volt, szép tettek sorát Valósitá, s hogy vén, már ma . Tettetés lett a tettből , hozzá Sok üres hang, kínos lárma. Javakorán termelte nekünk Annyi jeles, dicső fiát, Kik fényt vetnek a jövendőre S csinálták a históriát. Mint sünig a század közepén Egy Széchenyi, Kossuth, Deák! Velük a nemzet géniusza, Lelkükben fényes ideák. Most megviselve az idő már, Sokkal lassúbb lé­kzetü. Idea, eszme : ismeretlen, Ami gyilkol, az a betű. S hogy nő akkor a hősök serge ! Miként tavaszszal a virág. Hírük ragyog, mint nap sugára, Bámulja őket, a világ. Bem, Damjanics, Klapka s a többi, Hozzájuk méltót nem talál A képzelet , tekintetükével Hunyászkodva áll a halál. Most vén a század. — Herosokra A nemzet hiába vár itt. Nagy kínnal, ha termel az idő Uzselácot meg Gajárit. Mig ifjabb volt időnk, ad benne Annyi szép, édes gondolat, Mely szárnyra kelve, két világban A népek üdvére kihat. Most azt mondja a vénült század : Ha czélra törsz, csak egyre fuss. Esz, gondolat mit ér? — Az élet Csupa merő paragrafus. Szépet, nagyot, dicsőt, magasztost, Amit szabad nemzet imád Ne keress itt , meddő a század. Ránczos ajkát bigygyeszti rád. Mintha időnk ifjabb korában Megerőtette vén magát Mint a vén dáma, teste hervadt, Hál­ rajta a selyem kabát. Kiállítások egyre- másra. Czifra tárgyból e­­sz halom. Mellé zaj, füst, n­­­a­p, parádé, De nincsen benne tartalom. Schwarzenau, Kronstadt s egyébütt Koczczingatás, toasztozás. Hej, mi más volt az a wagrami Hires császártalálkozás ! ! Mit ezelőtt vérrel szereztek : Rendjel, nemesség s annyi más. Most megkapja, ki nagyban árul Gya­pjut, no meg . . . loyalitást. Bizony rokkansz immár te század. Lábad szájába ment az ész, óriásokat szültél eddig, S most csak a törpeség tenyész. Az eszmék csillagos zenitjén jártál, hogy ott babért arass. Most meg leülsz a föld porába S számlálhatod a rézgarast. Siess tovább ! — Minden mi jó volt Benned, már megfogantatott. Te hires, elektromos század Mire nézed még a nap­ot! ? ! A mi muzsikusunk. A „Czegléd és Vidéke“ eredeti tározója. (Vége.) Amint kilépett az ajtón, azonnal kiszabadítot­tam, Miskát a fogságból. Épen jókor, mert szegény már nem sokáig bírta volna. Csakhamar beszólitot­­tam az utczáról egy ácsorgó gyermeket, s megkér­deztem tőle, hogy tudja-e, hol lakik .... István úr. — Tudost! hát! — No öcsém­, ha jó lábaid vannak s tíz percz alatt ide teremted azt az urat, kapsz egy hatost.

Next