Czegléd és Vidéke, 1893 (3. évfolyam, 2-53. szám)

1893-03-26 / 13. szám

Czegléd, 1893. III. évfolyam. 13-ik szám. Vasárnap, márczius 25-én. Társadalmi és vegyestartalmú hetilap. Megjelenik minden vasárnap. E­lőfizetesi­ dijs Egész évre . 3 frt 1 kr. Negyed évre . . . 75 kr. Fél évre . . . 1 frt 50 kr. Egyes szám­ára . . 7 kr. Szerkesztőség: I. kerület. Vasút.­utcza 101. sz. Ide küldendők a kéz­iratok és mindennemű hirdetmények.. Előfizetési- és hirdetési­ dijak fizetendők a szerkesztőségnél. Kéziratok vissza nem adatnak ." Felelős szerkesztő: Leib "N7* 11 73CL - es. Laptulajdonos: 3Piros T. és Társa. Hirdetmények a legjutányosabban számítatnak. Nyilitér“ soronkint 15 kr. Lapunk számára hirdetéseket elfogad: a „Reuter ügynökség“ és a „Magy. Távird. Iroda“ hirdetési irodája Budapest, Gránátos­ utcza 1. sz. Legyen már vége! A vége felé közeledő századot kezdik megunni, s nap-nap után sürgetik kimúlását. Azt mondják, nem érdemes a becsülésre, mert több benne a hiba, a vétek, mint az erény és a jó tulajdonság. Azt hirdetik hegyen-völgyön, hogy azokat a szép eszméket, amelyeket a szá­zad elején és közepén sikerült kivívni , nem­csak hogy nem követi, de kicsúfolja a század végének blazirt gyermeke. Kigyót-békát kiál­tanak mindenre, a­mi ennek az ideges kornak a szüleménye. Azok, a­kik feltétlenül elítélik a mai irányzatot, bizonyára tévednek, de nem kevésbé van igazuk azoknak sem, akik ezt a mai vi­lágot olyannak hirdetik, a­melylyel meg kell elégedni. Mert bár tény az, hogy a felvilágo­sodás, a művelődés és a haladás vívmányait észleljük és azok hasznait élvezzük is, annyi bi­zonyos, hogy épen a mai önző, anyagias világ­­előli sokakba­n a nemes idealizmust, elfojtja a szeretetet, növeli a boldogtalanok számát, s a haladás őrületes versenyében lábbal tipor sok dicső eszményt, kigúnyolja azokat, a­kik vele nem tartanak, és letiporja a gyengét a hatal­masoknak napról-napra növekedő ereje. Ez az oka azután annak is, hogy alig van város, a­mely ne panaszkodnék a társa­dalmi élet satnyulásáról, az emberek elhidegü­léséről, a közérdek elhanyagolásáról. És Czeg­léd sem képez ezen a téren kivételt Volt­ al­kalmunk nekünk is nem egyszer rámutatni tár­sadalmi bajainkra, a­melyek eléggé megszapo­rodtak már és ajánlottunk orvosszereket is. Mert hogy a mai állapot tűrhetetlen , nem kell hosz­­szasan magyarázgatni, hisz mindenki érzi a helyzet folytonos rosszabodását. Csakugyan szerencsétlen város a mi Czeglédün­k ! Évek hosszú során át a politikai elvek miatt volt harcz és háború, a­mely szétszórta a viszály magvait, s rendetlenséget okozott minden lép­ten-nyomon. A város békéjét így fecsérelték el, így támasztottak gyűlölködést a társadalmi osztályok kebelében, s odáig jutottunk, hogy ha utoljára is a jobbak nem győznek ebben a harczban , a kibontakozás még sokáig lehetet­len lett volna. S a győzelem után fellélegzett minden jó­zan polgártársunk, mert a béke, a haladás ko­rát várta ezek után, és azt, hogy lesz ember, vagy lesznek férfiak, akik a zilált viszonyokat rendezni, az ellentéteket tompítani, a viszályt lecsendesíteni képesek lesznek. Évek során át dicséretes buzgalommal folyt is a munka, de újra bajok súlya alatt nyögünk. És a­mi leginkább jellemzetes, de legjob­ban elszomorító is, azok közt dúl a viszály, akik a régi bajok idején vállvetve küzdöttek a jobb ügy diadaláért. Mert a nép nagy része már megbékélt. Néha-néha jelét adja ugyan haragjának, a rajta állítólag esett régebbi bán­talmazások miatt, de ez nem fenyeget valami nagyon, hisz az egyetértés egyre hódit és jó­akarattal viseltetünk irántuk. Nagyobb baj az, hogy az intelligens ele­mek torzsalkodása sorvasztja és emészti nemes czélok munkálására adott erőinket, s mert nincs talán más ellenség, egymás ellen látszik har­­czolni mindegyik, így múlik el aztán a társa­dalom regenerálása érdekében minden siker s nyíltan és titokban küzd és birkózik a két, állítólag elentétes irányzat. A­ felületes szem­lélő azután azt hiszi, hogy itt kiegyenlíthetlen ellentétek is vannak. Pedig épen ellenkezőleg ! Azt ugyan nem lehet eltagadni, hogy a társadalmi bajok száma egyre növekedik, a sze­retet eltávozott körünkből, a barátság nem található, gyűlölség állja el a haladás útját, pangás, satnyulás, kóros tünetek teszik lehetet­lenné a gyorsabb felvirulást, sőt odáig jutot­tunk, hogy gyanúsításokkal akarják mások jó­hiszemű s becsületesnek ismert ténykedését be­mocskolni ! Olyanokat akarnak porba rántani, akikről maguk is tudják, hogy nem érdemlik meg a méltánytalan eljárást ; sőt, az újabb idő­ben avatatlan elemek is egyre mérgesítik a bajokat. Nem úgy uraim ! Legyen már vége ennek a „hajszádnak. Ne lássunk ellenséget egymás- T a f? c­z ”. Természettudomány és költészet. (Felolvasás.) Így lesz Zeus (Jupiter) a legfőbb hatalomnak és villámnak, Hera (Juno) a természet összes áldá­sainak, nem külömben a hitvesi hűségnek, Apollo a világosságnak és fenségnek, Artemis a holdnak és élnek, Hermes (Merkurius) a hajnalnak, majd eszme­­társítás útján (ki korán kel, aranyat lel) a keres­kedésnek, Hephaistos (Vulcanus) a tűznek, Poseidon (Neptun) a tengereknek, Aphsodite (Venus) az ele­mentáris erejű szerelemnek isteni megtestesítőjévé, így ábrázolja Iris a szivárványt, Hehe az ifjúságot, Themis az erkölcsi rendet. Nagyon érdekes volna, csakhogy nagyon messze vezetne ezen istenségekhez fűzött regékből a görö­gök és latinok természettudományi ismereteire vissza­következtetni. De ez nagyon messze vezetne túl gyám­tól ; itt tehát csupán annyit említek, hogy Görögor­szág és Itália kies tájai, derült ege, vihar nélküli időjárása, egészséges éghajlata, szóval mérsékelt ter­mészeti tüneményei, az isteneknek is mérsékelt ha­lalmat juttattak, így a hellén és latin mythosz s az ennek nyomában serdült, költészet jellege a fenséges­ben és alacsonyban, a szépben és rútban nem emel­kedik­ felül az emberi mértéken. Az örök mozgásban levő természet tüneményei — más szóval a külvilág Lényei — az ember felfo­gására domináló behatással bírnak. 4z°kljak az esz­méknek összesége, melyek e behatások alatt kelet­keznek, adja meg kinek-kinek világnézetét. Világ­nézete tehát minden embernek, népnek és kornak van, természetesen más-más. Legyen a költőnek ins­­pirácziója bármily intenzív, az uralkodó világnézet befolyása alól magát, elvonni nem képes. „Minden műalkotás alapján van valami eszme a természetről és az életről,“ — mondja Haine. — Görögország és Itália szelíden nyilvánuló természeti tüneményei jelentéktelen szerepet játszottak az ó klaszszikas vi­lágnézet alakulására s ezért nem ragadták meg a költők fantáziáját sem s igy Hellasz és Róma köl­tészete még a természeti szépségek leírásában sem gazdag, azt pedig, hogy valamely költő a természet tárgyait és tüneményeit benső világával, eszméivel, érzelmeivel szerves viszonyba hozta volna az ó klasz­szikai irodalomban, sehol nem találjuk. Ezzel azonban nincsen az mondva, hogy az ó klaszszikai költészet a természeti vonatkozásoktól egészen idegen. Homeros az Iliasban így írja le a vihart: Borzasztóan menydörgött a földnek s égnek apja Legfölü­lről; oda lenn meg Poseidon rázta Mérhetetlen földünket és végtelen ormait. Sok forrású Ida hegység minden lába dobbant. S csúcsa rengett; rengett Troja s minden görög hajó. (Ford. Radó Antal.) Pindaros következő rajzot adja az Aetnáról : Száz szakadékból ront elő A szűzi, dúló lángeső : Nappal szikrázó füstfolyam Törtet belőlük untalan. De éjjel biborszin tüzek Sziklákat hengeritenek­ Ádáz robajjal le a mélybe A tenger tükörére. (Ford. Hadó.) Anakreon meg játszó enyelgéssel szövi halála a természet nyilatkozásait: Iszik a barna föld maga, A földbü­l idogál a fa. A tenger issza a leget, A nap a tenger cseppeket. Hold inni napsugárt szeret . . . Hát pajtás mondd, mit bántotok, Ha én is inni akarok ? (Ford. Radó.) Horatius az egész világon ismeretes „Beatus file“ bekezdésű költeményében a falusi életet dicsőíti: Boldog, kinek közügygyel nincsen dolga, De mint az ember abba a régi korba. Ökrével ősi földjét műveli És pénz kamatra soh se kel neki. Almát a riadó soh sem zavarja, Nem rémíti a tenger bősz viharja A fórum piaczára soh se mén­yt nem lép dölyfös urak küszöbén. (Ford. Radó.) De nem folytatom, hanem kiszakítom a költe­mény legszebb részét, hol a költő a természetfestésre áthatol: Majd aggott tölgynek árnyékába ül, Majd heverészni b­is pázsitra du­l, Körülre zúg a hegyről le az ár, A ligetekben dali a kis madár, Hallgatja az ér csendes mormolásit, A melynek hangja lágy álomra csábit. (Ford. Radó.) Virgiliusnál meg valóságos sóvárgást találunk a természet bűvös titkai iránt s egyúttal önvádat a költő csekély természettudományi ismeretei miatt. De hogyha nem hatolhatok természet titkaidba. Mert túl hideg talán a vér, mely szivemet borítja. A rétbe’ leljem üdvömet s a völgy kis folyamában Hirnév nélkül, hús árny alá patak vizére vágyjam ! (Ford. Radó.)

Next