Állami Kossuth gimnázium, Cegléd, 1934
tius és Vergilius szobrai díszítették, de költőnk, mikor az audax paupertas versírásra kényszerítette, csak nehezen tudott utat törni magának. Nem tetszett a régi vágású embereknek, amilyen volt még Cicero, Seneca a bölcsész is stb., kik szerint a lírai költemény méltatlan komoly emberhez. Nem tetszett az alexandriai iskola hatása alatt álló ifjabb nemzedéknek, mert nem a népnek, a profanum vulgusnak, hanem az előkelő, művelt ízlésű úri társaságnak írt. Nem tetszett az iskola legkiválóbb tagjának, a vele teljesen ellentétes Ovidiusnak, kinek csak egy szava volt Horatiusról, hogy „numerosus“. Annál inkább tetszett azonban a vele rokonlelkű Vergiliusnak, Horatius felfedezőjének. Még jobban Vergilius irodalmi köre fejének, az elkényeztetett, élveteg, de nagy műveltségű Cilnius Maecenasnak. De legjobban a hatalmas császárnak, Augustusnak, kinek egyik legnagyobb képessége, hogy nagyszerűen meg tudta válogatni embereit. A két nagy tehetség szinte kiegészíti egymást. Augustus Horatiust tartotta a legkiválóbb költőnek az aranykor írói közül, másrészt Horatius lesz a császár kimondott udvari költője, leglelkesebb magasztalója. Amit a császár birodalmában meg akart valósítani, azoknak az eszméknek lesz Horatius harcosa költeményeiben. A császár jól választott, Horatius divatba jött. Az előkelők versengtek, hogy Horatiusszal írassanak egy-egy ódát magukra. S ha nem is tudta elérni, hogy a legnagyobb költőnek tartsák, de még megérte, hogy mint a legkiválóbb római lírikust (Romanae fidicen lyrae) ünnepelte a császári Róma. Halála után csak emelkedik hírében. Sok az utánzója a líra terén, híresebbek szatíra-utánzói (Persius, Juvenalis). Iskolai auktorrá lesz, pedig nagyon félt ettől. Kritikailag is méltatják (Valerius Probus) s a későbbi műértők (Statius, Petronius, ifj. Plinius, Tacitus stb.) az ízléses előadás mintaképéül Horatiust tartják. A köznéptől a császári trónig (Severus Alexander) nem egy ember akadt, ki Horatius munkáit mindig magánál hordta. A középkor gondolatvilága homlokegyenest ellenkezett Horatius szellemével. A középkor nem akarta élvezni a jelent, az életet csak előkészületnek tartotta a túlvilági boldogságra, nem a formatökélyt, hanem a lélek szépségét értékelte. Nem a klasszikus írókat, hanem Krisztust akarják utánozni, mert ők halászoknak, nem művelt oratoroknak tanítványai (Petrus Damianus). Horatius is csak a „hiúság veteményes kertje“ (seminarium vanitatis) mondja Szt. Audoenus (+683), többet ront, mint épít. Ez a felfogás uralkodott Horatiustól Nagy Károlyig, mikor már