Czegléd, 1884 (2. évfolyam, 1-40. szám)

1884-01-13 / 2. szám

Második évfolyam. 1884. S-Ils szám­, Czegléd, Január 13. Előfizetési árak:£ Egész évre 4 fiz. — kr. Félévre 2 „ — „ Évnegyedre 1 „ — „ 1 Egyes szám — „ 10 . Szerkesztőség: Vasut-utczán, Ilebey J. nyom- T dijában. Ide küldendők a kézi- g­rátok, — melyek vissza nem £ adatnak. 1 VEGYESTARTALMU HETILAP. H^Meg­jelen Ixetenssézat egyszer, Vasárnap. Hirdetések: Eg­y hasábos petit sor 10 kr. Húsz nyomott sornál többre terjedő magánhirdetések 1 ha- ^ sábos térben centiméterenként s 12 kr. —Nagyobb és többszöri y hirdetéseknél tetemes árbeen- £ gedés. Minden beiktatásnál kü- T lön 30 kr bélyegdij fizetendő, y — Nyilt-tér : petitsora 30 kr, 4 Előfizetési pénzek, reclamí- X tiók a kiadóhivatalhoz (vasút- f utcza) küldendők. 4. Felhívás előfizetésre a t­agian­, D** 2-ik évfolyamára. 3ícíiy(‹ cm­­uxz)(ioz) hordva vagxj, viddizc -postáit küldve. Egész évre . . 4 frt. Fél évre .... 2 frt. Negyed évre ... 1 frt. Kérjük a „Czegléd“ barátait, hogy la­punknak ismerőseik körében járatokat sze­rezni szíveskedjenek A szerkesztőség. Néhány őszinte szó az iparosokhoz. Művész hazája széles e világ, — mondja a példabeszéd. Mert ne lehetne ezt alkalmazni az iparosokra is. Félre ne tessék érteni. Nem akarok senkit világpolgárrá tenni. A föntebbi példabeszédet csak úgy akarom alkalmazni és értelmezni, hogy miként a művész meghó­dítja a művészetének az egész világot ,v­ogy az iparos is hódítsa meg iparának az egész világot. Napjainkban, midőn a közlekedés az egész világgal — értve földgömbünket — annyira meg van könnyítve, hogy majdnem a hitetlen­séggel határos, napjainkban már vannak ipa­rosok, kik elmondhatják magukról, hogy meg­hódítottam az egész világot, mert bárhova mennek e földkerekségen, mindenütt közforga­lomban találják saját iparczikkeiket. Nálunk erre még csak törekvés sincs. Miért ? Mert jobban szeretünk politizálni, mint dolgozni. Panaszkodunk, hogy nincs pénzünk, nincs dolgunk — aztán összetett kezekkel várjuk a sült galambot a szánkba. Városunkban is létezett egy iparegylet — ma már csak teng — mely virágzott, — még félévvel ezelőtt is a vidék legtekintélye­sebb egylete volt, — városunk legintelligen­sebb elemei siettek benne résztvenni, volt rend, volt fegyelem, gyönyörűség volt nézni. A szor­galom, az iparkodás gyapontja volt. Nagy reményekkel töltött el mindenkit, fényes jövő­jét látta mindenki. S mi történt ? Alig egy fél év múlva mért nem létezik az iparegylet ? Mért teng az csak, és mért nem virágzik ? Megmondom. Előállott a faluszája. Be­hozta egyletünkbe a politikát. Megmételyezte az egylet levegőjét. Elszórta a viszály mag­­vát. Megbontotta az egyetértést. Egymás el­len lovalta a tagokat. Szétugrasztotta az egy­letet. Elfordult tőlünk mindenki. Egyletünk megszűnt a szorgalom és iparkodás gyapontja lenni. Nagy reményeink halomra dűltek. Fé­nyes jövőnk elsötétedett. Egyletünk csak teng. A haldokló utolsó vergődése ez. íme azért nincs ma iparos egyletünk. Pedig ha valaha v­agy ma volna rá szükség. Ma volna szükségünk egy olyan vas­kapocsra, mely minden összetartozandó elemet szorosan összetartana. A jövő évi országos ki­állításnak csak hírére tömörültek mindenütt az iparos elemek, hogy vállvetve, egyesült erővel annál impozánsabban jelenhessenek meg az ország — sőt a világ előtt. Hát mi elfordulva egymástól, elszórva, külön, egyenként fogunk-e ott megjelenni, mint egy elzüllött nyáj, mely­nek se őrzője, se gazdája, — vagy ha úgy tetszik — se országa, se hazája ? Hát minket már az országos kiállítás eszméje sem tud összehozni ? P Hol vannak azok a vezérférfiak kik hivatva vannak a szétszórt nyájat össze­terelni ? Vagy nincs már nekünk iparosunk ? Tisztelt pályatársak! Ne tegyük össze kezünket, ne vegyen erőt rajtunk a tétlenség, mert az a halál. Ha mi az országos kiállítá­son, itt a főváros tőszomszédságában nem tud­juk magunkat kellőképen képviseltetni, akkor ne vegyük többé ajkunkra az iparkérdést,­­ mert az minket meg nem illet. Hogy pedig méltóan képviseltethesü­k magunkat — hát szervezkedjünk ! A „CZEGLÉD“ TRECZÁJA. CSIZSZ ALT ÉS HIDD . . . Hidd el, ha mondják könnyelmű mosolylyal Csalóka hangon a tulboldogok: Hogy a szivet, ha összezúzta kínja, Újjá teremti a felejtés írja, S az majd szeretni s újra élni fog. Hidd el, hogy a tűz, mely keblemben égett S örök hevével most is érted ég ; Mely vérem issza, tékozlón fogyasztja Mint rózsa nedvét a nyár forró napja — Hogy ez csak szalma lángja, nem egyéb. Hidd, hogy nem is bini lábbal eltiporni Azt a virágot, mely utadban áll, Hidd el, hogy annak nem édes az élet, Hogy csak azért van, egyedül azért lett, Hogy nyihfafélben érje a halál. Hidd el, hogy a csillagnak az se fáj ha Lehull az égről s többé nem ragyog. Hidd ah lány mindezt törhetetlen hittel, Csak kettőt el ne higyj , csak azt ne hidd el Hogy : nem szeretlek s hogy boldog vagyok. ©z©glécL gsás (Folytatás.) Míg ezen a sarkigazságon tűnődtem, beértünk a városba. Temérdek bronz lámpa tette ott nap­pallá az éjt. Járó­kelők raja hemzsegett az ólom­mal beö­ntött járdákon. Hé .... izé ... tisz­telt Numera jó lenne már valahol vacsorálni, mert nem csak ünnepélylyel él az ember. — Helyes, épen a vendéglő előtt vagyunk. — Csakugyan alig ismerem föl, hogy meg­nőtt. Két emeletes nagy ház, tetején függő kert­tel, mint hajdan a babilóniai palotáknál szokásos volt. Remélem, hogy a kiszolgálás is megfelel a külső pompának, mert a múlt században ha az ember szombaton akart itt vacsorálni, hát még kedden meg kellett rendelnie az ennivalót. Be­léptünk s letelepedtünk. Állott pedig az est­ebéd cserebogár coteletteből, borsóval töltött galamb bárkából és giliszta pástétomból. — Nem mulasztom el megvetésemet fejezni ki e bor­zasztó koszt iránt. A numera 77 szeretett ellen­kezni , hogy minő ártalmas az intellektuális tehet­ségekre nézve a kemény vacsora, hogy a magyar embernek eddig tulajdonképen azért nem fejlett a szelleme, mert a buja koszt miatt a lenyelt zsírtenger megfojta azt. — No csak egye hát a cserebogarat, hadd repüljön attól dongva a szel­leme. Ő ette is modon a 20-ik század éb­szi finom­­ságú kosztját, engem azonban folyvást burgonyával szegett rostélyos s makaronis vese pecsenye láto­másai gyötörtek. Hogy jövünk keresztül a Kossuth téren, bá­mulva látom, hogy mint valami szellem sereg, vagy varjú csoport, feketébe öltözött asszonyok karavánja vonul a város­háza felé. — Kik ezek és mit akarnak? — kérdezem. — Ez a városi tisztviselőség. — Micsoda viselőség ? — A községi képviselő testületi — Ugyan numera ne nevettessen már. — Nincs benne semmi nevetség. Mióta a nő emancipáció érvényesült, azóta férfiak és nők hat évenkint felváltva ülnek a hivatalos székekben. Most épen a nőkön van a sor. Oh a mai felvilá­gosodott kor be­látta azt, hogy nemcsak passiv­­ szerepre való a női nem, mely úgyis minden erény­­ben mérkőzik, sőt fölötte áll a férfiaknak. Ezt be­látta a világ s minden joggal felruházta a nőket. Mindent megnyertünk. — Mindent? — talán még a bajuszt is? Oh hiába gúnyolódik ön, ha a történetet is­meri , igazat ad nekem. Nem hős volt ő Judith, ki a Hollófernes fejét levágta vagy az orleansi szűz ? — Nem hű volt-e Sappho, ki a tengerbe ugrót, — Penelope, ki éjjel kibontogatta nappali hímzését, vagy a weinsbergi nők, kiknek III. Kon­rad császár megengedé, legféltőbb kincseiket kivi­hetik az ostromlott várból s ők férjeiket viszik ki a hátukon ; vagy nem magasztos e Cor­nelia, ki gyermekeit mutatja ékszer gyanánt, nem tudós-e Dasdoff Katalin, ki akadémiai elnök volt? Ejnye de derék lány ez a város embere, — gondolom magamban. Mind igaz, ezek szép női jellemek, de látni a történetben Nápolyi Johanná­kat, Medicis Katalinokat, Ebergényi Júliákat s Arany János féle Ágnes asszonyokat is. — Hát hiszen hiba nélkül ők sem lehetnek. — Tudja, az egyiptomiak hét hibát néztek el a nőnek, a­kiben több nem volt, azt tökéletes­nek mondták .... volna, — ha ugyan találtak volna olyant. — Hiszen fogyatkozás nélkül egy teremtett lény sincsen, de hogy a nők képesek minden té­ren mérkőzni a férfiakkal , azt bizonyítja váro­sunk ügyeinek szép rendje s jólétének emel­kedése — No az nagyon szép, hagyjuk a vitatko­zást. Hát most hova vonul a tisztikar ? — Most a Pantheonba mennek, mely éven­kint csak Sámuel napján van nyitva, ott a város régi nagy emberei iránt a hálás emlékezet adóját lerójják. — S csak azért jönnek ily késő éji órában ? — Nem épen. Egy sürgős elintézni való ügy is van. Egy kalkuttai gyöngytenyésztő társulat a nyársapáti homoknak gyémánttá való feldolgozása iránt nyújtott be ajánlatot, a felett is fognak ha­tározni. A bizon nagy szerencse. Nem nézhetnénk mi be abba Pantheonba ? — De igen, épen a kö­zönség számára van nyitva. Beléptünk. Az udvaron mind az én Nume­rámhoz hasonló egyen­ruhás esküdt hajadonok ügyeltek a rendre. Maga a terem tele van szobor­ral, festményekkel, melyek a városnak mintegy illustrált monográfiáját képezik. Egy torzonborz alakot ábrázoló kép előtt állottunk meg. Ki lehet ez ? — Ez nagybetu Lőrincz, a Dózsaféle parasz lázadáskor volt papja a városnak. Kevesen tud­nak róla valamit. — Hát az a lefátyolozott fejű szobor kit ábrázol? Városi közgyűlés január 10-én. Nem akarunk babonásnak látszani, de mégis félelemmel tölt el azon gondolat, hogy ha igaz az a közmondás „kezdet rész, minden rész“ és ez a városi közgyűléseken is teljesülne, akkor a teg­napi viharos nap után sok zajos gyűlést vár­­hatunk.Pedig ha soha, úgy ,ebben az évben volna helye a higgadtság és megfontolásnak. Mikor a majd ezer irányban meginduló szavazathajhászás úgy is ezer felé tereli a véleményeket, és még ehhez is hozzá­járul az a szenvedélylázító műkö­dés, ,a­mely eddig is annyi értelmetlen, de becsü­letes polgárt letérített a helyes útról, hát akkor mi lesz ? Elég sajnos, hogy Czegléd város képviselői közt vannak olyanok, a­kik a csúnya önérdek haj­­hászást, a minden tisztességes eljárást megvető ész nélküli hatalomra vágyást segítik.

Next