Czegléd, 1884 (2. évfolyam, 1-40. szám)
1884-01-13 / 2. szám
Második évfolyam. 1884. S-Ils szám, Czegléd, Január 13. Előfizetési árak:£ Egész évre 4 fiz. — kr. Félévre 2 „ — „ Évnegyedre 1 „ — „ 1 Egyes szám — „ 10 . Szerkesztőség: Vasut-utczán, Ilebey J. nyom- T dijában. Ide küldendők a kézi- grátok, — melyek vissza nem £ adatnak. 1 VEGYESTARTALMU HETILAP. H^Megjelen Ixetenssézat egyszer, Vasárnap. Hirdetések: Egy hasábos petit sor 10 kr. Húsz nyomott sornál többre terjedő magánhirdetések 1 ha- ^ sábos térben centiméterenként s 12 kr. —Nagyobb és többszöri y hirdetéseknél tetemes árbeen- £ gedés. Minden beiktatásnál kü- T lön 30 kr bélyegdij fizetendő, y — Nyilt-tér : petitsora 30 kr, 4 Előfizetési pénzek, reclamí- X tiók a kiadóhivatalhoz (vasút- f utcza) küldendők. 4. Felhívás előfizetésre a tagian, D** 2-ik évfolyamára. 3ícíiy(‹ cmuxz)(ioz) hordva vagxj, viddizc -postáit küldve. Egész évre . . 4 frt. Fél évre .... 2 frt. Negyed évre ... 1 frt. Kérjük a „Czegléd“ barátait, hogy lapunknak ismerőseik körében járatokat szerezni szíveskedjenek A szerkesztőség. Néhány őszinte szó az iparosokhoz. Művész hazája széles e világ, — mondja a példabeszéd. Mert ne lehetne ezt alkalmazni az iparosokra is. Félre ne tessék érteni. Nem akarok senkit világpolgárrá tenni. A föntebbi példabeszédet csak úgy akarom alkalmazni és értelmezni, hogy miként a művész meghódítja a művészetének az egész világot ,vogy az iparos is hódítsa meg iparának az egész világot. Napjainkban, midőn a közlekedés az egész világgal — értve földgömbünket — annyira meg van könnyítve, hogy majdnem a hitetlenséggel határos, napjainkban már vannak iparosok, kik elmondhatják magukról, hogy meghódítottam az egész világot, mert bárhova mennek e földkerekségen, mindenütt közforgalomban találják saját iparczikkeiket. Nálunk erre még csak törekvés sincs. Miért ? Mert jobban szeretünk politizálni, mint dolgozni. Panaszkodunk, hogy nincs pénzünk, nincs dolgunk — aztán összetett kezekkel várjuk a sült galambot a szánkba. Városunkban is létezett egy iparegylet — ma már csak teng — mely virágzott, — még félévvel ezelőtt is a vidék legtekintélyesebb egylete volt, — városunk legintelligensebb elemei siettek benne résztvenni, volt rend, volt fegyelem, gyönyörűség volt nézni. A szorgalom, az iparkodás gyapontja volt. Nagy reményekkel töltött el mindenkit, fényes jövőjét látta mindenki. S mi történt ? Alig egy fél év múlva mért nem létezik az iparegylet ? Mért teng az csak, és mért nem virágzik ? Megmondom. Előállott a faluszája. Behozta egyletünkbe a politikát. Megmételyezte az egylet levegőjét. Elszórta a viszály magvát. Megbontotta az egyetértést. Egymás ellen lovalta a tagokat. Szétugrasztotta az egyletet. Elfordult tőlünk mindenki. Egyletünk megszűnt a szorgalom és iparkodás gyapontja lenni. Nagy reményeink halomra dűltek. Fényes jövőnk elsötétedett. Egyletünk csak teng. A haldokló utolsó vergődése ez. íme azért nincs ma iparos egyletünk. Pedig ha valaha vagy ma volna rá szükség. Ma volna szükségünk egy olyan vaskapocsra, mely minden összetartozandó elemet szorosan összetartana. A jövő évi országos kiállításnak csak hírére tömörültek mindenütt az iparos elemek, hogy vállvetve, egyesült erővel annál impozánsabban jelenhessenek meg az ország — sőt a világ előtt. Hát mi elfordulva egymástól, elszórva, külön, egyenként fogunk-e ott megjelenni, mint egy elzüllött nyáj, melynek se őrzője, se gazdája, — vagy ha úgy tetszik — se országa, se hazája ? Hát minket már az országos kiállítás eszméje sem tud összehozni ? P Hol vannak azok a vezérférfiak kik hivatva vannak a szétszórt nyájat összeterelni ? Vagy nincs már nekünk iparosunk ? Tisztelt pályatársak! Ne tegyük össze kezünket, ne vegyen erőt rajtunk a tétlenség, mert az a halál. Ha mi az országos kiállításon, itt a főváros tőszomszédságában nem tudjuk magunkat kellőképen képviseltetni, akkor ne vegyük többé ajkunkra az iparkérdést, mert az minket meg nem illet. Hogy pedig méltóan képviseltethesük magunkat — hát szervezkedjünk ! A „CZEGLÉD“ TRECZÁJA. CSIZSZ ALT ÉS HIDD . . . Hidd el, ha mondják könnyelmű mosolylyal Csalóka hangon a tulboldogok: Hogy a szivet, ha összezúzta kínja, Újjá teremti a felejtés írja, S az majd szeretni s újra élni fog. Hidd el, hogy a tűz, mely keblemben égett S örök hevével most is érted ég ; Mely vérem issza, tékozlón fogyasztja Mint rózsa nedvét a nyár forró napja — Hogy ez csak szalma lángja, nem egyéb. Hidd, hogy nem is bini lábbal eltiporni Azt a virágot, mely utadban áll, Hidd el, hogy annak nem édes az élet, Hogy csak azért van, egyedül azért lett, Hogy nyihfafélben érje a halál. Hidd el, hogy a csillagnak az se fáj ha Lehull az égről s többé nem ragyog. Hidd ah lány mindezt törhetetlen hittel, Csak kettőt el ne higyj , csak azt ne hidd el Hogy : nem szeretlek s hogy boldog vagyok. ©z©glécL gsás (Folytatás.) Míg ezen a sarkigazságon tűnődtem, beértünk a városba. Temérdek bronz lámpa tette ott nappallá az éjt. Járókelők raja hemzsegett az ólommal beöntött járdákon. Hé .... izé ... tisztelt Numera jó lenne már valahol vacsorálni, mert nem csak ünnepélylyel él az ember. — Helyes, épen a vendéglő előtt vagyunk. — Csakugyan alig ismerem föl, hogy megnőtt. Két emeletes nagy ház, tetején függő kerttel, mint hajdan a babilóniai palotáknál szokásos volt. Remélem, hogy a kiszolgálás is megfelel a külső pompának, mert a múlt században ha az ember szombaton akart itt vacsorálni, hát még kedden meg kellett rendelnie az ennivalót. Beléptünk s letelepedtünk. Állott pedig az estebéd cserebogár coteletteből, borsóval töltött galamb bárkából és giliszta pástétomból. — Nem mulasztom el megvetésemet fejezni ki e borzasztó koszt iránt. A numera 77 szeretett ellenkezni , hogy minő ártalmas az intellektuális tehetségekre nézve a kemény vacsora, hogy a magyar embernek eddig tulajdonképen azért nem fejlett a szelleme, mert a buja koszt miatt a lenyelt zsírtenger megfojta azt. — No csak egye hát a cserebogarat, hadd repüljön attól dongva a szelleme. Ő ette is modon a 20-ik század ébszi finomságú kosztját, engem azonban folyvást burgonyával szegett rostélyos s makaronis vese pecsenye látomásai gyötörtek. Hogy jövünk keresztül a Kossuth téren, bámulva látom, hogy mint valami szellem sereg, vagy varjú csoport, feketébe öltözött asszonyok karavánja vonul a városháza felé. — Kik ezek és mit akarnak? — kérdezem. — Ez a városi tisztviselőség. — Micsoda viselőség ? — A községi képviselő testületi — Ugyan numera ne nevettessen már. — Nincs benne semmi nevetség. Mióta a nő emancipáció érvényesült, azóta férfiak és nők hat évenkint felváltva ülnek a hivatalos székekben. Most épen a nőkön van a sor. Oh a mai felvilágosodott kor belátta azt, hogy nemcsak passiv szerepre való a női nem, mely úgyis minden erényben mérkőzik, sőt fölötte áll a férfiaknak. Ezt belátta a világ s minden joggal felruházta a nőket. Mindent megnyertünk. — Mindent? — talán még a bajuszt is? Oh hiába gúnyolódik ön, ha a történetet ismeri , igazat ad nekem. Nem hős volt ő Judith, ki a Hollófernes fejét levágta vagy az orleansi szűz ? — Nem hű volt-e Sappho, ki a tengerbe ugrót, — Penelope, ki éjjel kibontogatta nappali hímzését, vagy a weinsbergi nők, kiknek III. Konrad császár megengedé, legféltőbb kincseiket kivihetik az ostromlott várból s ők férjeiket viszik ki a hátukon ; vagy nem magasztos e Cornelia, ki gyermekeit mutatja ékszer gyanánt, nem tudós-e Dasdoff Katalin, ki akadémiai elnök volt? Ejnye de derék lány ez a város embere, — gondolom magamban. Mind igaz, ezek szép női jellemek, de látni a történetben Nápolyi Johannákat, Medicis Katalinokat, Ebergényi Júliákat s Arany János féle Ágnes asszonyokat is. — Hát hiszen hiba nélkül ők sem lehetnek. — Tudja, az egyiptomiak hét hibát néztek el a nőnek, akiben több nem volt, azt tökéletesnek mondták .... volna, — ha ugyan találtak volna olyant. — Hiszen fogyatkozás nélkül egy teremtett lény sincsen, de hogy a nők képesek minden téren mérkőzni a férfiakkal , azt bizonyítja városunk ügyeinek szép rendje s jólétének emelkedése — No az nagyon szép, hagyjuk a vitatkozást. Hát most hova vonul a tisztikar ? — Most a Pantheonba mennek, mely évenkint csak Sámuel napján van nyitva, ott a város régi nagy emberei iránt a hálás emlékezet adóját lerójják. — S csak azért jönnek ily késő éji órában ? — Nem épen. Egy sürgős elintézni való ügy is van. Egy kalkuttai gyöngytenyésztő társulat a nyársapáti homoknak gyémánttá való feldolgozása iránt nyújtott be ajánlatot, a felett is fognak határozni. A bizon nagy szerencse. Nem nézhetnénk mi be abba Pantheonba ? — De igen, épen a közönség számára van nyitva. Beléptünk. Az udvaron mind az én Numerámhoz hasonló egyenruhás esküdt hajadonok ügyeltek a rendre. Maga a terem tele van szoborral, festményekkel, melyek a városnak mintegy illustrált monográfiáját képezik. Egy torzonborz alakot ábrázoló kép előtt állottunk meg. Ki lehet ez ? — Ez nagybetu Lőrincz, a Dózsaféle parasz lázadáskor volt papja a városnak. Kevesen tudnak róla valamit. — Hát az a lefátyolozott fejű szobor kit ábrázol? Városi közgyűlés január 10-én. Nem akarunk babonásnak látszani, de mégis félelemmel tölt el azon gondolat, hogy ha igaz az a közmondás „kezdet rész, minden rész“ és ez a városi közgyűléseken is teljesülne, akkor a tegnapi viharos nap után sok zajos gyűlést várhatunk.Pedig ha soha, úgy ,ebben az évben volna helye a higgadtság és megfontolásnak. Mikor a majd ezer irányban meginduló szavazathajhászás úgy is ezer felé tereli a véleményeket, és még ehhez is hozzájárul az a szenvedélylázító működés, ,amely eddig is annyi értelmetlen, de becsületes polgárt letérített a helyes útról, hát akkor mi lesz ? Elég sajnos, hogy Czegléd város képviselői közt vannak olyanok, akik a csúnya önérdek hajhászást, a minden tisztességes eljárást megvető ész nélküli hatalomra vágyást segítik.