Czegléd, 1899 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1899-07-09 / 28. szám
XVII-ik évfolyam* CZBÖLBD. 28-ik szám, egyformán gondolkozik , mikép a haza összes elemi oktatásának állami kezelésbe vétele volna a legkívánatosabb. És ez pénzügyi szempontból sem volna megvalósíthatatlan feladat, mert nem szabad számításon kívül hagyni, hogy azon 12 millió, amenynyit jelenleg községek és hitközségek népoktatási célra fordítanak, nem magánjellegű vagy időleges adomány, hanem legnagyobb részben állandó kötelezettség jellegével bír s így az a népoktatásügy államosítása esetén sem volna ezen rendeltetésétől elvonható, azt tehát az állam — fedezetül igénybe vehetné. Másrészről pedig hazánknak 500 milliós évi költségvetése mellett csakugyan nem lehet ott megállani, hogy népoktatására a felekezeti iskolák állami segélyezése mellett is alig fordítsa költségvetése félszázalékát, hiszen a csak szerény minimumnak mondható 600 frt alapfizetéssel is, amint azt az országgűlés pénzügyi bizottsága annak idején kiszámította, a teljes államosítás a kárpótlékokkal együtt nem igényelne többet, mint az állami költségvetés 164, vagy 1 72%-át! Míg azonban a közoktatásügyi költségvetés oly nagyon is szegényül van dotálja, módot kell keresnünk e helyzetben is a javításra! Az a kérdés : váljon a nemzetiségi területeken elszigetelve élő véreink kulturális védelme mellett a magyar tömörüléseket mi módon emelhetjük legcélszerűbben s az ezen tömörülésen elszigetelve levő más ajkú csoportok oktatásügyének feltétlen és sürgős államosításán kívül a tisztán magyar községekben az állam hol lépjen elsősorban actióba ? Erre nézve a feleletet a városok természetes politikai feladata adja meg. Beszterce-Naszódban, Szolnok-Dobokában, Szilágyban, Alsó-Fehérben, Kis- és Nagy-Küküllőben, Fogarasban és Hunyadmegyében, — hogy csak az oláhság által lakott területet vegyük számba, — egyetlen oly városunk sincs, melynek lakossága a 10 ezerig emelkednék s ezen vármegyékben van a legnagyobb nemzetiségi veszély. Ha volnának e területeken nagyobb városaink, mert hazánk városai átalában mint a kultúra fészkei, magyarok, ellensúlyoznák a veszedelmet. Ez a tény adja meg a széleken nemzetpolitikánk kulcsát. De nem áll máskép a dolog a magyar főtömörülésen sem. Noha itt a közvetlen cél nem a már elért magyarság, csakis a magyarság emelése, egyforma, öntudatos hazafias gondolkodásra való nevelése még itten is a városok (nagyobb központok) fejlesztése a legégetőbb szükség. A műveltség kétségtelenül a városokban, az iparés kereskedelem központjain fejlődhetik legmagasabb fokra. Minél több városa, s ezekben minél műveltebb polgársága van a nemzetnek, annál biztosítottabb szabadsága, előrehaladása és tétele. A falvak, a földmivelés helyei nem veszítenek a városok emelkedésével, sőt jólétükhöz elengedhetetlenül szükséges hatalmas, népes és forgalmas városok közelléte, a vidéki termelés minél több s előnyösebb piaca. A földmivelés ugyan mindig elsőrangú tényező marad a nemzet életében, s az a követelmény, hogy a nemzet ne engedje kezéből kisiklani a hazai föld birtokát, idegen, vagy kevéssé megbízható elem javára, mindig jogosult lesz; de a földmivelést gyakorlatban űző népelemnek nincs oly nagy szerepe a nemzeti fejlődésben, mint a pénz- és forgalom embereinek. Maga a történelem igazolja ez állítást. A hatalmas római birodalom kifejlett városaiban, az akkori ipar- és kereskedelem e székhelyein aránytalanul magasabb műveltség és felvilágosodás volt, mint a csaknem földmiveléssel foglalkozó falvakban s ama városok fejlettebb műveltségű, a társadalmi reformátióra jobban megért népe a keresztény polgáriasultság eszméit az avult politheista fogalmak felé helyezve, felvette a kereszténységet, ellentétben a paganusszal, mely egyszerűen falusit jelentett. A középkor történetében a városok fejlődése s mintegy szabad köztársaságokká tétele a legfontosabb esemény, amaz olasz és német szabad városoké, melyek az akkori súlyos hűbéri viszonyok mellett is polgáraik szabadságát, művelődési intézményeit, vagyonosságát, hatalmas, ellenséges fejedelmekkel szemben megőrizték s a mai polgárosult Európának kisebb alakban, mintegy előképeit alkották. A városok kifejlődésének óriási jelentőségét különösen a jelenkor bizonyítja. A társulás könnyűsége, a közös erővel létesíthető intézmények, egyesületek, a szellemi élet fejlettebb volta, az eszmecserékre való nagy alkalom, a tanulás kényszere szinte modern jelzővé változtatták a „városi“ és „falusi“ kifejezéseket. A városok a szív, az utak az erek, melyek által a vidék őstermelésének, verejtékes munkájának minden gyümölcse a központokban halmozódik össze, melyek cserébe műveltséget nyújtanak s a haladás eszméit úgymondva: kisugározzák. De ha a városok adják a műveltséget, irányítják a haladást, akkor a nemzeti erősödés érdekében legelsősorban ezeket kell gondozás alá venni. Hiszen, ha csak a nyers erő szempontjából tekintjük is a dolgot, kétségtelen, hogy egy minden segédeszközzel felszerelt város, műveit, tapasztalt lakosságával, mint Kolozsvár, Kassa, Pozsony, Temesvár, még nemzetiségi területen is messze vidéken uralkodik s akié ezek a helyek, azé a hatalom. Ugyanez áll a magyar főtömörülésre, hol a nagyobb központok uralkodnak a vidékeken, s amilyen a szellem a központban, olyan érvényesül a vidéken is. E központokban, e kohókban kell tehát a magyar műveltség, a magyar szellem tüzét élesztgetni. Feleslegesnek tartom e kérdést hosszasabb, gyakorlatiasabb példákkal illusztrálni, mert tisztán látható, hogy a magyarság erősebb hatású népnevelését hol kell elsősorban munkába venni. És mit tapasztalunk? Már e sorok kezdetén jeleztem a községek és hitközségek kényszerhelyzetét, a fejlesztésre irányuló anyagi erő hiányát, a kevés tanítói létszámot, a nyomorúságos tanítói javadalmazást, hiszen még a dúsgazdag Debrecen is 300 frt évi fizetéssel javadalmazza néptanítói egy részét. — Felesleges szólani a helyiségről, a felszerelésről, mert ezek — olyanok, amilyeneket a kor követel — egyszerűen nincsenek. — Az ember szíve elfogódik a magyar tömörülés nyomorult iskoláin, ahol egy-egy tanteremben, — a mely minden, csak nem tiszta, — 80 — 160 gyermek, — összezsúfolva mint a hering, — nyomorog. S e gúnyjei mellett a népnevelésnek, — Alföldünk legnagyobb pontjain százával és ezrével nőnek fel az egyáltalán nem iskolázó gyermekek, pedig akik névleg járnak, azok is csak akkor járnak, ha épen szép idő van, így fecséreltük el vérünket, de hála Istennek, reméljük, hogy az időkben nagy változás állott elő! A változás, mint jeleztük, 1888. óta datálódik, s a jelenben kezd határozottabb alakot ölteni. Nem mondjuk, hogy tekintettel az anyagi helyzetre, ne tegyünk kivételeket a központok között. Kell tennünk, mert sürgősebbnél sürgősebb teendőink vannak. Az Alföld magyar központjai közül is kétségtelenül azok az előbb gondozandók, előbb államosítandók, melyek nyögnek az eddigi teher alatt és saját hibájukon kívül az elmaradottság legszomorubb képét viselik. Levél a szerkesztőhöz. Tisztelt Szerkesztő úr! A Ceglédi Újság legutóbbi számában a polgári fiúiskola záró vizsgálatairól szólva azt mondja, hogy a tornavizsga botrányosan rosszul ütött ki, minek nem a tanulók, hanem M. V. tanár hanyagsága az oka. E dologgal érdemileg nem foglalkozom, mert a cikkíró korlátoltságánál csak a rosszakarata nagyobb. Aki akarja, az megtudhatja és legjobban tudja a cikkíró is, hogy e tanévben egy-egy osztálynak legfeljebb 4—5—6 tornaórája volt; okt. közepétől április közepéig állandóan szünetelt a tanítás, nem lévén téli tornahelyiségünk. Magam részéről, aminek kifejezést is adtam, nem tartom pedagógiailag helyesnek, hogy ily csekély előkészültség után tornaversenyt tartatnak ott, ahol tornahelyiség nincs. Erre példát széles ez országban csak Cegléden láttam, de nem akartam újítani, hódoltam a szokásnak. Rész példa ez a növendékekre is, ha az iskolában tanulják azt, hogy kevés munka és fáradozás árán lehet szerepelni, az ilyen irány teremti meg azokat a férfiakat, kik kevés készültséggel, fél oklevéllel, de annál nagyobb vakmerőséggel és lármával indulnak az életnek és harapnak mindenkit, aki velük találkozik. Ha már hanyagságról van szó, azzal a cikkíró lapjának szerkesztőjét alaposabban vádolhatta volna (önvád ?), mert a versenyt a testület rendezte és a munkát tagjai közt felosztotta. A cikkíró szerkesztője is elvállalta a rá eső részt, de kivitele előtt — azon ürügy alatt, hogy már el van helyezve, lemondott. Nem oly önzetlenül viselkedett másnap a tornavizsga után, midőn neszét vette, hogy magánvizsga lesz, ekkor — az ürügyét szegre akasztva — szépen megjelent, mert ez fizetséggel járó foglalkozás, sőt még illetéktelenül, más kollégák tárgyaiból is vizsgázott, növekedvén ez által az osztaléka. Mi ez kérem ? Ez semmi egyéb, mint amit úgy neveznek, hogy bőr! A figyelmes cikkíró a díszvizsgán is észrevehette volna a bőrt, midőn a helyi előkelőségeknek és a hatóságnak fentartott helyre oda tolakodott és szerepelt, lévén ő a közvélemény. Ezt nem vette észre, pedig ugyancsak kirívó volt a nagykarimájú tót sárga szalmakalap és a talpig szalon. A gymnázium elleni hajszája és lázítása jutalmául nyert népközi leforrázása után a részvét bizonyos neme nyilvánult iránta, a „Cegléd“ is lovagiasan futni hagyta, mindenki azt hitte, hogy mint más ember elhallgat, félrevonul, kerüli a napfényt s legfeljebb este búvik elő. Nem úgy ő, még csak lábbadozva, újra előbukkant a láthatáron és harap jobbra is, balra is, és mutogatja a 100 polgár által aláírt diszokmányt, melyet úgy koldultatott össze: Mi ez, ha nem bőr! A t. cikkíró úr ezekről több alapossággal és joggal írhatott volna. Molnár Vincze: Tekintetes Szerkesztő úr! A „Ceglédi Újság“ legutóbbi számában az ellenem írt közleményre a választ nem mulaszthatom el, és pedig azért, mert egy idegen származású s engem nem ismerő egyén személyemet, anyagi helyzetemet és működésemet igen furcsa színben ismertette az újságolvasó közönséggel. Pedig igen jó közmondás az, hogy „kiki a maga háza előtt seperjen.“ Sajnos hogy a ceglédi polgári iskola nagyrabecsült tanárai közt ily partszélen álló egyén is volt. Az fidesz hajszára csak annyit jegyzek meg, hogy az ellenem benyújtott kérvényt a nagyérdemű szerkesztő úr diktálta a majálison, aláírókul elfogván a szülőket, ép úgy, mint a vásárban néhány árus rávadász a járókelő s venni sem szándékozó publikumra. Ily nagy fokú „erőlködés“ mellett is oly hasznavehetetlen individiumokat szerzett aláírókul,kiknek gyermekeik nem iskoláztak, más része pedig nem is gondolta, hogy mit ír alá és a lap megjelenése után sírva panaszolta eltévelyedését. A karakterhez ennyi azt hiszem elég. A vitát befejezem. Vele tovább foglalkozni állásomon alulinak tartom. Cegléden, 1899. jul. 6. Kiváló tisztelettel Szijj Sándor kámáni közs. tanitó. MI ÚJSÁG? — Nápolyba! Kossuth Ferenc orsz. gyűl. képviselőnk az orsz. gyűl. szünet bekövetkezte után, üdülésre Nápolyba utazik. A pihenés, a nyugalom, csak erőnyerés lesz őszi parlamenti munkálkodásához. — Petőfi-emlékünnep. Petőfi Sándor, a nemzet nagy költője, tudvalevőleg a segesvári csatatéren vérzett el. Július 21-én lesz 50 éve e tragikus eseménynek. Országos mozgalom indult meg e félszázados évforduló alkalmából, hogy a csatatér színhelyén Segesvárt a Petőfi-emlékünnep rendeztessék, így akarván áldozni a haza szabadságáért dicső halált halt nagy költő emlékezetének. Az ünnepély nagyszabásúnak s a költő emlékezetéhez méltónak ígérkezik. Jókai Mór koszorús költőnk és írónk, Petőfi kortársa és jó barátja tartja az ünnepi beszédet, nemkülönben üdvözlő szónoklatok, dalárdák énekei fogják kiegészíteni a programmot. Mozgalmat indítanak a végből is, hogy Petőfi hátrahagyott emlékei számára Budapesten egy Petőfi-házat létesítsenek. Az ünnepi programmot a hivatottak legközelebb részletesen is megállapítják. A felhívást Jókai Mór szerkeszti s úgy küldik szét széles e hazába azokhoz, kik a nemzet halhatatlan költője emlékének hálás szívvel áldozni óhajtanak. Reméljük, Cegléd város sem marad el az ünneplők sorából. Szépért, jóért lelkesülő főiskolát végzett ifjaink vegyék kezükbe az ügyet s rendezzenek a szabadságharc Tyrteusához méltó ünnepet julius 30.án. Petőfi az ifjúság barátja volt. Illő, hogy az ifjúság se feledkezzék meg róla, a ki ifjú életét áldozatul hozta az ifjúságért és hazáért. . . — Új tanítónő — óvónő. Kovács Ilka a rk. hitközségnek két év óta buzgó h. tanítónője, a tanítóképesitő vizsgálatot Budapesten letevőn, tanítónői oklevelet szerzett. — Konta Mária ugyancsak Budapesten, a Fröbel-intézetben a múlt héten tette le az óvónői vizsgálatot szép sikerrel. A törekvő kisasszonyoknak őszintén gratulálunk. — Áthelyezés- A pénzügyigazgatóság Gurszky Rezső helybeli pénzügyőri szemlészt Esztergomba, — Rabszky Béla kun-szt-miklósi szemlészt pedig Ceglédre helyezte át. — Bartal Géza helybeli pénzügyőri fővigyázót szemlészszé léptette elő és Kun-Szt-Miklósra helyezte át.