Czeglédi Közlöny, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-05 / 1. szám

m­­ik évfolyam, 1-fő szám. CZEGLÉDI KÖZLÖNY fényléinek az lesz a következménye, hogy a Lukács kormány kénytelen lesz vagy lemondani, vagy a képviselőházat feloszlatni! Akár az egyik, akár a má­sik esemény fog bekövetkezni, a kor­mány bukása biztos és az általános és titkos választói jog mégis előbb vagy utóbb diadalmasan fog bevonulni Ma­gyarországba is, a magyar nép osztat­lan tetszése mellett. Hol a világítás ? A múlt héten a Kálvária-temetőn túl jártam. Ott egy sarkon ácsorog egy ottfelejtett petróleum lámpás oszlop. A lámpa a hegyén búsan lógatja a fejét. Szemmel láthatólag igen szomorkodik. És várjon min búsul ? Tán a régmúlt időket siratja vissza, amikor még a petróleumláng birkózott esténként a sötétséggel ? A régebbi időknek ez a magányos, szomorú emléke önként idézi elő az összehasonlítást a régi és a mai állapot között? És bizony sietek az eredményt megössze­gezni . Az összehasonlítás nem kedvez a mai világításnak. Méltóztassanak visszaemlékezni,hogy akkor, amikor arról volt szó, hogy a petróleum he­lyett gáz, villany vagy acetylén világítást vezessünk-e be, az acetylén mellett egyetlen komolyan számbavehető és döntő érve volt barátainak, s ez az volt, hogy állandó, erős fényű világítóanyag, amely örökre száműzné utcáinkból a sötétséget. És a villany ellen számtalan előnye dacára az a nagyon is ko­moly, sokfelől tapasztalt, tehát felettébb in­dokolt kifogás merült fel, hogy fénye nem intenzív, nem elég erős s utcai világításunk nem lesz különb a réginél. A villany barátai azzal feleltek —■ igen helyesen — hogy kellő erősségű árammal és kellő mennyiségű égővel a villany éppen olyan erős, átható fényt és világosságot ger­jeszt, mint bármely más világítóanyag. A vitát az acetylénbarátok lefőzése zárta be, mert egyedül villanyra érkezett be ajánlat­­ban kérte is, hogy őszinte legyek. Nos, az leszek. Vigaszt az ember csak események­ben talál. Nagy eseményekben. És a legmé­lyebb események azok a csókok és ölelések, amiket ilyen tizennyolc éves lányoktól ka­punk, mint maga. Tömören fejeztem ki ma­gam s attól félek, hogy így hirtelen, meré­szen, brutálisan hat... Érzem, tudom, hogy ilyenkor a szavakat megfelelő adagolással kellene kezelni, de lássa, valami őszinteségi roham ilyen nyers modorra kényszerít. Lássa, ezt csak azokkal szemben engedhetjük meg magunknak, akik hozzánk nagyon, nagyon közel állanak. Engedje meg, hogy ezt érezzem én is, amikor magával állok szemben... « (... A többit az igen tisztelt olvasók már úgy is ismerik, azt nem írom le, csak a mo­tívumait jelzem: bealkonyulás, sok, sok me­leg szín, furulyaszó az országútról, félho­mály, muzsikáló kósza szellő, elnyomott só­hajok, lomha vágyak, vonagló ölelések, meg­rázó csókok, amíg a mama hívó hangja meg nem szakítja az idillt. Szótlan vacsora, csön­des bucsuzás, titkos, megértő kézszorítás.) Aztán Péter tovább utazott. Az éjféli gyors elvitte, valamerre Pétervár felé, a muszkák hazájába. És ha önök azt hiszik, hogy Péter tényleg az utazás mániákusa, hogy most itt hagy egy lányt, aki szereti és akit szeret, hogy pompás, visszaválthatatlan napokat szakít szét, akkor megsúgjuk, hogy Péter okosan cselekedett, Péternek el kellett utaz­nia , mert Péter kávéügynök volt, utazó a kávé és bhea brancheban. K. A: És lett villanyvilágítás. Az üzem megnyitása idejében valóban min­denki el volt ragadtatva. A világítás teljesen kielégített minden igényt, nemcsak szépsége, hanem erőssége is kriti­kán fölül állott. Elnémult minden hang, minden vita, nem azért, mert a tények befejezték, hanem inkább azért, mert a produkált eredménnyel a leg­teljesebb mértékben mindenki meg volt elé­gedve. És az utcai világítás sikere után nyomon következett a magánfogyasztás terjedése, amely ma már olyan arányokat öltött, hogy egymagában kitűnő vállalkozásnak mondható. Ezzel szemben mi tapasztalunk ? Azt látjuk, hogy közvilágításunk teljesen lesilányodott. A petróleum korszakában azzal humorizál­tunk önmagunk felett, hogy a mi közvilágí­tásunk a holdra van bízva. Nos, újra elővehetjük a régi jó kiszolgált akasztófahumort s újra elmondhatjuk, hogy közvilágításunk legalább is holdszerű. Olyan szépen, olyan fokozatosan és követ­kezetesen fogy a világitó erő, hogy a hold sem következetesebb a maga változataiban, de a holdnak még megvan az az előnye, hogy újra meg újra megerősül, ellenben a mi szerényke villanyunk naponként tapasz­­talhatólag állandóan gyengül s nyilvánvaló­ig a végenyészethez közeleg s halványulása éppenséggel nem látszik időszakosnak, sőt ellenkezőleg akut jelleget öltött fel a mai napig. Ott vagyunk, hogy a világítás egy cseppet sem külömb a réginél. Az utcán éppen úgy nem ismerjük fel az embereket, mint azelőtt s esténként éppen olyan homályban botor­kálhatunk, mint azelőtt. Ma azonban nem lehet ám­olyan humoro­san kezelni ezt­ az ügyet, mint azelőtt. A város óriássi val­s­atot hozott a közvilá­gítás érdekében, legutóbb is közel másfél millió korona befektetését határozta el. — Igénybe veszi teljes hitelerejét s hová jutunk, ha a befektetett s befektetendő tőke nagy­sága arányában silányul a közvilágítás. Mindnyájan olyan világítást akartunk, mint amilyent az első időkben kaptunk s annak reményében, hogy az olyan lesz és marad, fektettünk bele egy nagy vagyont. Fizetünk is szépen évenként és mit ka­punk érte ? Egy sínylődő, gyér utcai világítást! Az a kérdés most, hogy ilyen hitvány-e a mi világításunk, azaz hogy tehát alaposan becsapódtunk vele, vagy pedig csak átme­neti bajról van szó ? Képtelenség, hogy ez a mostani semmi értékű világítás legyen az, amire mi szer­ződtünk, hanem úgy kell lenni, hogy a ke­zelés felületes s nincs aki ellenőrizze kellőleg. Mindenesetre nagy könnyelműség mind­nyájunk részéről, hogy ezt a nevetséges ál­lapotot ennyi ideig szótlanul eltűrjük. Tűrjük, hogy az utcán sötétben, bántó pis­lákolás mellett botorkálunk; tűrjük, hogy lakásunkban a függőlámpák fény nélkül fo­gyasztják a méregdrága áramot s amellett fizetünk. Fizet a város, s fizetnek az egyesek csinos összegeket a „városi“ villanyvilágítá­sért — a vállalkozónak. Mert az kétségtelen, hogy a villanyvilágí­tás körül komoly baj van. Most egyelőre nem kutatom, hogy a gépekben, áramban, égőkben vagy mi másban van a hiba, de tény, hogy a városi hatóságban okvetlenül hiba van, hogy nem látja vagy nem akarja azt látni s nem segít a bajon. Arra azonban joggal lehet kiváncsi min­denki, hogy kit terhel ezért a felelősség ?! Megszűnt szervezet. Az bizonyos, hogy a mai kormányt nem lehet butasággal megvádolni, legfeljebb vak­sággal. El kell ismerni, hogy minden tények a messze jövőre szól, a távoli idők talaját ké­szítik elő, mintha csak az ő uralmuk, ez az Isten csapása örök időkig tartana. Furfangosan leplezve, de félre nem ismer­hető módon alapozzák meg az intézménye­ket, hogy nemsokára minden földi hatalmat a kezükbe ragadhassanak. Ilyen irányú célzat minden eddigi törvé­nyünkben feltalálható. Igaz, hogy könnyen tehetik. Ott az elvnélküli szolgai többség, a húsos­­fazékpárt mögöttük, amely kész gondolkozás nélkül mindent megszavazni. Manapság a törvények Magyarországon gyárilag készülnek s nagyban szállíttatnak megrendelés nélkül is az ország nyakára s a tömegtermelés produktumait csak akkor ismerjük fel a maguk valóságában, mikor a készárut otthon töviről-hegyére megvizsgál­juk, mert tüzetesebb vizsgálatra már csak akkor kerülhet a sor, hiszen egy-egy tör­vényjavaslat benyújtásának és megszavazá­sának híre egy időben érkezik hozzánk, így vagyunk az új városi törvénnyel is. Ennek intézkedései is a legkellemetlenebb meglepetéseket tartalmazzák, amelyek súlyát csak akkor érezzük, amikor teljes erővel a nyakunkba szakad. Hogy mit jelent az új városi törvénynek az a rendelkezése, amely megszünteti a ren­des hivatali ügykörrel nem bíró, az úgyne­vezett tiszteletbeli tanácsnoki állásokat, azt szintén csak most mérlegeljük a maga igazi jelentőségében, amikor az csak már bekö­vetkezett. Most látjuk, hogy mily sokat veszítünk ezen intézmény megszüntetésével. A tiszteletbeli tanácsnokok a város egész közönsége bizalmának letéteményesei. Már származásánál fogva a közéleti tevé­kenység jutalmazásául jelentkezik ez a tiszt­ség s azoknak jutott mindenkor, akik arra legméltóbbak voltak. A tiszteletbeli tanácsnokok a polgárság bi­zalmából beküldött városi képviselők közül választatnak, velök szemben tehát kétszere­sen nyilatkozik meg a közbizalom. És alkottak egy egészséges független ön­­kormányzati testületet. E testületben olyan erkölcsi erő nyilatko­zott meg, hogy úgyszólván a város egész kormányzása azon nyugodott. Pedig hát voltaképpen csak segédszerv lett volna a hivatalnoki tanácsnokok mellett s mégis a gyakorlatban a hivatalnoki tanács­nokok szorultak háttérbe a tiszteletbeliekkel szemben s ez utóbbiak fejlődtek ki lassan a közönség szeme előtt és valójában is a vol­taképpeni tanáccsá. Ez pedig másként nem történhetett meg mint azáltal, hogy a tanácstagok hivatásuk magaslatán állottak, nagy jártasságra, gyakor­lati tudásra tettek szert, a közügyek intézése iránti érzékük kicsiszolódott, de egészséges és polgárias maradt. Nem ismerték a görbe há­zat, amit a hivatalbeli íróasztal okvetlenül meghoz. Erre nem volt szükségük, mert a polgárság bizalmát bírták, annak érdekeit védték és hivatali függőségben senkivel sem állottak. Becses köve, egyik tartó oszlopa volt ez az intézmény a városi önkormányzatnak. Ezt felismerte a mai kormány, sietett hát az önkormányzatnak ezt a nagy s bevehetet­len erősségét megdönteni. A mai felborult politikai viszonyok köze­pette ez elég könnyen ment. Ellenzék nélkül, agyvelő nélküli kormány­párttal megcsúfolta a nemzetre törő, jog­fosztó kormány az önkormányzat épületét.

Next