Ceglédi Ujság, 1907 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-06 / 1. szám

XVII-ik évfolyam, ha éppen a Tisza-Bánffy-féle nemzeti hősök nem hiúsították volna meg két­színű viselkedésükkel a nemzeti küzde­lem diadalát. Most aztán a sikertelenség nyomában keletkezett elégületlenség hul­lámain akarnak evezni a császári burg felé. Csakhogy a nemzeti élet hulláma bármily szennyes is legyen: kilöki magából a hullát. Tisza, Bánffy pedig már kétszer haltak meg. Revolverező öröm­legényeik is csak a múlt kísértő árnyai. A 67 kiszenvedett s romjain épül a 48-as függetlenségi párt végcélja: a független Magyarország. Jörtek építeni! Vigyáznunk kell. A politikus világ, meg a társadalmi életünk búvárai a régi jobbágyságból felvergődő gaz­dálkodó osztályt a mi nemzetünk egyik leg­fontosabb elemének tartják. A társadalmi sze­replése egészséges. Takarékos, működésében amellett a hazafias önzetlenség domborodik ki. Boldogult gróf Károlyi Gábor volt képviselőnk is, az ő nagy emberismeretével felismerte, megszerette a ceglédi gazdálkodó osztályt. Sokszor olyan szívesen elbeszélgetett velük. Szinte látszott, hogy nem képviselői konven­cióból cselekszik, hanem az irántuk való mély tiszteletből. Bennük az embert becsülte. Fel­fedezte közöttük azt az intelligenciát, amit a kölcsönös érintkezés egymástól megkövetel. Nem szégyenlett velük barátkozni! A ceglédi polgári elemnek ez a közszerep­lési önzetlensége, annak az önképzés által megszerzett intelligenciája azt a „paraszt­ság“ fogalmán felül emelte. Tessék csak átlapozni Cegléd városnak legalább is a múlt század történetét. Ez a polgári elem min­dig döntő, sőt igen sokszor vezető szerepet jászott. Ne menjünk messzire. Itt vannak a 60 as évek. Az alkotmányos életünk ezen fel­támadási idejében aránylag még erősebb intel­ligens társadalmi elem volt itt nálunk, mint ma. Itt volt a törvényszék. A régiek még em­lékezhetnek rá. Mennyivel bensőbb, mennyivel egészségesebb volt a társasélet. A törvényszék előkelő bírói kara, akkori előkelő­­ ügyvédek nem húzódoztak a ceglédi polgári elemektől való barátkozástól. Nem olyan szertartásos „lakodalmi“ összejöveteleket kerestek csak, hanem kölcsönösen megbecsülve, igen sokszor meglátogatták egymást a saját otthonukban. Nem azért szerette az akkori intelligencia a ceglédi polgári elemet, mert „rá volt szorulva“, hanem azért, mert azt a becsülést az a pol­gári elem a saját belértékével megérdemli. Miben rejlett és miben rejlik a mi polgári elemünk közszereplési intelligenciája ? Abban, hogy elfogadja ugyan az arra hivatottabb elemek vezetését ott, ahol azok jót akarnak, de viszont az önálló bírálatát fentartja. A mellett magának is van eszméje és okos gondolata. Van szellemi és erkölcsi ereje ahhoz, hogy azt keresztül vigye és megvalósítsa. Én minden embert saját magáért becsülök. Nem imponál az, hogy ki ita-fija. Nem a háta mögött levő nagy vagyon. Sőt ridegen, maga a formai iskolázottság se. Demokrata vagyok még a szellemi téren is, nem a szerint osztá­lyozom az embereket, ki mennyi iskolát vég­zett, hanem a szerint, ki mennyit tud és meny­nyit ér. A szellemi munkásnak nem az iskolai vizsgákkal kell imponálni, hanem a szereplé­sében rejlő nemesség, jóság és igazsággal. Az élet a legnagyobb iskola. Máskor is mon­dottam, ma is azt tartom, hogy például a dip­loma legtöbb esetben tudást jelent, de nem zárja ki, hogy más ne tudjon, sőt azt se, hogy igen sokban többet ne tudjon. Ezért nincs semmi jogosultsága még az iskolai képzettségen nyugvó arisztokráciának se. Különösen komikus, ami­kor a holmi inci-pinci diplomások lenézik a valamivel kisebb iskolákat végzett iparost, kereskedőt vagy gazdálkodót. A közéletben, a közügyek elintézésénél min­dig az emberileg kiszámítható legjobbnak kell érvényesülni. Az legyen meg, ami a többségre üdvös. Ezen okoskodásból kiindulva, egy egész­séges észjárású ember, ha az abszolút igaz­ságot meg akarja állapítani, nem azt nézi, ki csinálja azt a valamit, hanem azt, ki mit csinál. Az önnönmagának túlbecsülése, önhittségi túl­tengés az a gondolat, amely azért kívánja az intelligencia vezetését, mert arra egyedül az hivatott nem pedig azért, mert a vezetést mutató szellemi élet fáklyavilága, a valódi igaz­ság az intelligencia működésében található fel. Mostanába ilyen túltengési tünetek észlelhe­tők a mi ceglédi társaséletünkben. Nálunk persze más arisztokrácia nem lehet, így sokan a szel­lemi arisztokráciát affektálják. Felállítják az „urak“ és a „parasztok“ közötti distinkciót. Ezt a gondolatot egyik helyi lap örökítette meg. Ha ez a gondolat öntudatlanul jön, úgy egy nagy hiba; ha szándékos, akkor meg bűn. A köz­életnek minden becsületes munkása az össz érdeket, a közmegelégedést nézi. Ezt a választó vonalat tehát miért állítják fel ? Új hang ez is! Bár hébe-hóba bizonyos ten­denciával itt-ott fel-felüti fejét. „Csak az arra hivatottak vezessenek“ mondják többen. Ki az, kérem ? Tessék azt megmondani. Itt dől meg ez az okoskodás. Az talán, aki ennyi vagy annyi iskolát végzett. Melyik az az iskolai fokozat ? Mindjárt kátyúba jut ez a gondolatmenet. Éppen olyan, mint aki a politikai jogok szerzését a vagyonra fekteti. Ha a vagyon az éltető elem. Úgy a leggazdagabb emberek volnának a leg­jobb hazafiak. Ezt meg megcáfolta az élet, meg a történelem. A tanítókat én a honoráciorok közé számí­tom. Felfogásom szerint, ha egyénileg meg­érdemli, lehet az még miniszter is. Ha a közéleti szereplést az iskolai minősítésekre fektetjük, úgy itt is az a hivatottabb, amelyik több vizs­gát tett. Az ügyvédnek van ma a legnagyobb formai kvalifikációja. Tehát ők volnának a ve­zetésre a legalkalmasabbak. Ez ellen meg az a sok más szellemi munkás méltán tiltakozhat. Meg nem is igaz, hogy azok a legjobb vezetők. Ott is az egyénen az érték súlya. Ha helyet adunk a többrendbeli formai kvalifikációk kö­zött az önképzés jogosultságának, úgy ugyanezt a jogosultságot minden ember számára meg kell adni. Nincs tehát az „arra hivatott“ jel­szónak igazsága. Ellenkezik a jogegyenlőséggel, jogtalan­ul privilégiumot csinál. Ugyanezt a gondolatot árulta el a polgár­­mester is. Eltekintve attól, hogy A. A. városi tanácsos okos ember volt mindaddig, amíg vele együtt gondolkozott. Mivel önállólag ki merte mondani véleményét, ez elég volt arra, hogy a polgármester „nem kvalifikált“ ember­nek minősítse. Szemére hányta A. A.-nak is, meg F. J. tanácsnoknak is, hogy „kvalifikáció hiányában“ pénzintézeknél nagy összeget zsebre­­vágnak. Én akár pénzintézetről van szó, akár iparvál­lalatról— mint a gőzmalom — az igazgatósági tagoknál egyedül az „egyén alkalmatosságát“ nézem, nem pedig azt, hogy van-e neki dip­lomája. Álljunk meg ezeknél az eseteknél. A polgármester „kvalifikált“ okoskodását a fel­hozott eset agyoncsapja. Azok, akik olyan túlbecsülik a formai mi­nősítést, akik „arra való hivatottságot“ hangoz­tatják, akik a közélet megnyilvánulásában csak az iskolai képesítést keresik, okoskodásuk folyományaként bizonyosan az elsőbbség, az alkalmatosság pálmáját a diplomának nyújta­nák oda. Hogy sérelem ne essen meg, a dip­loma alapján magamat is oda állítom Gubody polgármester mellé. Előre bocsátom, én nem tartom magamat igazgatósági tag minőségem­ben se A. A.-nál, se F. J.-nál jobbnak. Kér­dezzük csak meg Sándor Rezső igazgatót. Adjon őszinte feleletet. Gubody polgármestert, avagy Antal Antal vagy Füle János tanácsno­kokat tartja-e alkalmasabb igazgatósági tagok­nak ? Ha választásra kerülne a sor, e minő­ségben nem a polgármester lenne a győztes. Ezt cselekedné Véli Samu igazgató is, így cáfolja le az élet azt az affektált diploma túltengést. Ma má­r a huszadik században min­den ember a saját értékét magában hordja. A szellemi értéket se lehet békába verni. Az intel­ligencia érvényesülhet, érvényesülni is kell. De az a gondolat vezesse, amelyik a legszeb­bet, a legjobbat akarja. Ezt egy tanult ember hamarabb felismerheti, de egy embernek se lehet az ahhoz való jogot megtagadni. Nem ötletszerű ám ezek a feltett vissza­adott gondolatok hangsúlyozása. A polgármes­terünknél is azt a „kvalifikált“ meghatározást nem a vita szülte. A jó szem észreveheti, benne van a tervszerűség. Taktikai fogás. Hamis cím alatt összetartani akarják a helyi életünk intelligenciáját. Összetartani azért, hogy a helyi dolgoknál elvegyék a szabadlátást és hogy kiöljék ott is az önálló gondolatot. A közérdeket az intelligencia érdekévé zsugorítják össze. Gondolják, eddig jó fogás volt, ezután is jó lesz. Bízom abba, hogy ez a hamis jelszó városi intelligenciánk egyetemét nem téveszti meg. Ezeknek nem ülnek fel. Arra kérem városunk polgári elemét is. Ez a jogtalan provokáció ne A szent tánc után a dervisek távoztak, csak Abdul-Kerim maradt ott, ki széttekintvén, fiát pillantotta meg egy oszlop mellett. Abdul Tevfik — szólott hozzá — most ne időzzék az álmok birodalmában, mert bár a szegény dervisnek jól esik fiát látni, a nagy­ságos cseribasit, de e pillanatban a földi lét legszebb üdve mosolyg feléd. Ébredj fiam, ébredj ! Tevfik erre felnyitotta szemeit s alig hitt magának. Egy női alak állott előtte törökösen öltözve. A vörös selyem salvár (bugyogó) övé­ben zöld selyem kendővel volt körül kötve, mely alul, az ibolyaszinü papucsok fölött gyé­­mántos csattó szalag tartott össze. A rózsa­színű entri (felsőruha) alatt bájolt kebel dom­borult , hófehér nyaka és dús haja gyöngyök­kel ékítve, arcát fehér muszelin dülbend (kendő) takarta. Allah kerira! Allah akbár! — kiáltott a cseribasi ámuldozva. Álom ez még, vagy való­ság ? És szörnyűség, ha valóság! Hát már ennyire jutottak a muszulmán erények, hogy háremhölgyek idegen férfi előtt megjelennek ? Na, hallod, szégyeld magad ! Hanem jó lesz, ha tüstént visszatérsz a hárembe, mert minden pillanatban jöhet a haragos nagy úr s ha itt meglát, fejedet nem sokáig viseled a nyakadon. A nő ekkor lekapta arcáról a dülbendet. Fatime­­ hörögte a cseribasi. A vad török­­harcos, kinek a veszedelem eleme volt, ez arc láttára elsápadt ijedtében. Allah űzze el lel­­kedről az őrültség ködét, ha bolond vagy, ha pedig nem , csillapítsa le lázongó szívedet, mely úgyis hiába eped bűnös vágyai után, folytatta reszkető hangon. Feledd a múltat és ne kísérts többé, mert sorsod Juszuf háremébe vitt, ahonnan csak a Paradicsomba, de más halandó karjaiba nem vezethet át. Jaj és száz­­zor is jaj volna annak, ki az ő szentélyét megsértené . . . Tevsik, ne alakoskodj, suttogta a hölgy hév­vel s nagy, fekete szemei dacosan villantak meg. Ahogy én nem tudtam feledni a múltat, úgy te sem tudhattad , nyelved hazudik szived ellenére. Hát talán nem rendjén van ez igy ? — szi­szegte dühösen a cseribasi. Ifjú fejjel tudna-e téged feledni az, kinek szivét annyiszor járta át tüzes szemed nyilai és ki oly sokat ízlelte csókodat. De mint ahogy a kárhozott lelkeket Allah a m­orha (pokol) legsötétebb barlangjába zárja, úgy dobta akaratom emlékedet a feledés azon ketrecébe, mely számodra nem nyílik meg soha. (Folyt. köv.) CEGLÉDI ÚJSÁG 1-fő szám.

Next