Chicago És Környéke, 1974 (69. évfolyam, 2-51. szám)
1974-01-12 / 2. szám
A 1 / Egy kis kannibalizmus és egy szavazat az ENSZ-ben Új állam született a Csendes Óceánban, Pápua-Új Guinea névvel. Az új államnak 2.600.000 lakosa van és a területe valamivel nagyobb Kaliforniáénál. A legérdekesebb az, hogy eb-Michael Somare, főminiszterben a kis országban 701 törzs van és ezek mindnyájan különböző nyelven beszélnek. Azaz nem is igen beszélnek egymással, inkább harcolnak. Az elmúlt évben legalább húsz komoly csatáról tudunk a törzsek között, amelyeket dárdával, bunkóval és nyíllal vívtak a sziget három legfontosabb javáért: földért, disznóért és asszonyért. Állítólag a távoli hegyes részeken még a kannibalizmus is előfordult. Van egy szektájuk, mintegy 60 ezer taggal, akik azt hiszik, hogy ráimádkozással megkaphatják mindazokat a csodálatos dolgokat, amiket a nyugati embernél láttak: így például kannázott sört, rádiót, sőt repülőgépet is. Amikor a csoda nem történik meg, elkeseredettek és azt mondják, hogy nekik nem kell az önállóság, mert ez sem jobb az eddigi állapotnál. Pápua-Új Guinea ezideig Ausztrália igazgatása alá esett az Egyesült Nemzetek Szövetsége határozata alapján. Az új ausztrál szocialista kormány azonban mindenáron meg akar szabadulni a kötelezettségeitől és ennek következtében elhatározta, hogy önhálóságot ad nekik. Az 1972. év folyamán megszavaztatta őket (Legtöbbjük írni sem tud) amikor is elfogadták az önállóságot, mert nem tudták, hogy mi az. Voltak népes családok, amelyek felvonultak az ausztráliai főbiztos hivatala elé és a család minden tagja részére kértek egy-egy önállóságot. Ilyen körülmények között Pápua-Új Guinea állami életéhez nem sok reményt fűzhetünk. Egyetlen reményük az lehet, hogy az ENSZ beveszi tagjai közé a félig kannibál, de általában beszélni is alig tudó ősembereket és így ugyanannyi szavazatuk lesz, mint az Egyesült Államoknak. A jelenlegi főminiszterük, egy Somare nevű újságíró és profeszionalista politikus, azonban erősen bízik abban, hogy az új állam kész a szabadságra és önállóságra. „Civilizáltak vagyunk, a magunk módján — mondja Somare — és megvan a magunk büszkesége és kultúrája. Az, hogy a nőink nem fedik be mellüket és a férfiaink nem hordanak nadrágot, nem jelent mást, mint a mi különleges szokásainkat.” Remekül hatnak majd ezek a „különleges szokások” az ENSZ üvegpalotájában, New Yorkban. MIT CSINÁLNAK AZ UTASOK, amikor a terepjáró szuszogva nyeli a kilométereket, a környék egyhangú és a ráncos hátú elefántdombok mögött kékbe vesző hegyek bámészkodnak, a hepe-hupás földúton pedig zötyögős az élet? Beszélgetnek, alszanak, beszélgetnek. Mint bárhol a világon, az időjárással kezdik és mint nem mindenütt a világon, színházat játszanak. Először politikait. Mindenki a hivatalos szövegre és a láthatatlan rendező utasítására koncentrál. A játék kimentő és kötelező. Utána? Elkopik a hivatalos szöveg, darabokra hullik a rendezői utasítás és életkép következik. Mindenki saját magát alakítja. Ahogy a neorealista olasz filmekben? Majdnem. Csak a háttérben lapul és figyelmeztet az évtizedes, talán évszázados félelem, sok életképből lett már tragédia. Rendszerellenes propaganda, tíz éves börtön, életfogytiglani száműzetés. Az időjárás meleg ősz és senkinek sem fáj, hogy négy hónapja nem esett az eső. Kiég a fű a legelőn? Sebaj. A birkákat felhajtják a dobtetőre és ha ott sincs fű, a kékbe vesző hegyekbe. Katyerina Ivanovna, mint a világ legtermészetesebb dolgát fújja a hivatalos szöveget: nicsevo, semmi az egész. A helikopter rádión közli a „csabán”nokkal: merre dús még a fű, hol van itató, ahol ember és állat felüdülhet. A repülő-agronómus sem tétlenkedik a gépen. Megjegyzi a térképen, melyik ,,piket”-en melyik kolhoz birkája legel. Közben a főcsabán betájolja és a legeltetési naplóba írja az új vonulási irányt. Nem beszél róla Katyerina Ivanovna, de a meséhez tartozik, írásbeli utasítást ad az alcsabánoknak, azok pedig tovább a hosszú szőrű lompos puliknak. Mese-mesemeskete? Nem egészen. Egy helikopter tényleg végigpásztázza a vidéket és elénk ül az út közepére. A pilóta mellől kiugrik . . . nem az agronómus, hanem egy zöldsapkás „podgranicsnyik” hadnagy. Igazoltat, kik ülnek a kocsiban, hová és miért mennek. Válasz helyett Katyerina Ivanovna átnyújtja a menetlevelet. A hadnagy tiszteleg és a repülőszöcske eltűnik a dombok mögött. MEGSZAKAD A rádiós-helikopteres legeltetési mese Csak pillanatra. Az asszony rögtön beiktatja a kisegítő szöveget. Határsávban járunk és az óvatosság természetes, hiszen ezen a vidéken jönnek a kék hegyek mögül a kínai menekültek. Többet mondott a hivatalos szövegnél, mert ijedten elhallgat. De amennyit mondott, az elég. Már tudom, hogy a programon szereplő „idegenforgalmi kirendeltség” nem érdektelen és semmi köze ahhoz a turizmushoz, amelyet Piros Ane és társai tévesztenek össze a szovjet élettel. Nem tudja, hogy folytassa, de kisegítem. Legalább is azt hiszem, mentő kérdést adok fel. Katyerina Ivanovna hálásan mosolyog és egyből kivágja: az alma atai kerületben négymillióötszázhetvenhat ezer birka tapossa a vidéket és egyetlen egy sem vész el. Jegyezzem fel ezt a marhaságot? Jegyzem, mert szomszédom, a moszkvai Ogonyok képeslap tudósítója ugyancsak jegyez. Fiatal, kékszemű fiú és egyetlen betűt sem mulaszt el. Ráadásul ugyancsak kérdez: mennyi az idei gyapjú-beszolgáltatási terv? Katyerina Ivanovna nem tudja, de úgy tesz, mintha tudná, de nem mondhatná. A tervszámokat csak a megyei végrehajtóbizottság mezőgazdasági osztálya közölheti. A fiú elfogadja a magyarázatot. Azon sem csodálkozik, amikor az aszszony arra sem ad választ, hogy tavaly mennyi gyapjúval járult az alma atai „terület” a kazahsztáni gyapjútermeléshez. Mert ez is állami titok és . . . ? A fiú nem mondja, de az arcáról leolvasom, az ilyen dolgok népi tartoznak egy külföldi újságíróra. Elég, ha megismerkedem a helikopteres, rádiós birkatenyésztés technológiájával és a helyszíni tudósításhoz hozzáteszem: egyedülálló a világon . . . KATYERINA IVANOVNÁNAK nem tetszik a téma. Nem azért, hogy államtitok, hanem mert a fiatal moszkvai titánok veszedelmesek. Ha nem azt találják a helyszínen, amit a pártfőiskolán tanultak, azonnal jelentést írnak. Az pedig senkinek sem jó, mert sok akta születik. Aztán felnőnek, szaporodnak és nem halnak meg. Hozzátapadnak a titkos életrajzokhoz és akkor bukkannak fel, amikor senki sem gondolja. Például? Ki lehet, vagy nem lehet idegenforgalmi előadó Alma Atában. A szerencse azonban kisegít. Két ráncos domb között száraz patakmeder szeli át az utat. Mellette akácos, eperfás liget, feljebb magas földgát. Víztároló, itató. Rendezni sem lehetne jobban, a fák alatt rengeteg birka pihen. Hol vannak a „csabánok?” Egy öreg ücsörög az árnyékban. Nem is akárhogy, hanem kecskelábú hosszú asztal mellett. A kép pontosan olyan, ahogy az Ogonyok fiatal munkatársa tanulta Moszkvában. A ligetben öt aluminium szobor csillog a napsütésben. Az egyik kombinzonos fiatal lány, sarlóval. Fiatal kolhozmunkás. A másik legényféle, hatalmas franciakulccsal. Kolhoz traktoros. A harmadik termetes asszonyság, de a kezében nincs semmi. Letörött. Valószínűleg fejőasszony és amíg el nem lopták, vödörrel bizonygatta, hogy a kolhoz-tejgazdálkodás nagyszerűen fizet. A negyedik? Fülhallgatós, térképes figura. Repülő agronómus. Az ötödik természetesen csabán. Földig érő subában, kezében vaskos könyv. Legeltetési napló, vagy párttörténelem? Nem kérdezhetem meg, mert az öreg föláll az asztal mellől és belerúg a puliba, hogy ne húzza le a nadrágunkat. Aztán köszönés helyett megkérdezi, van-e nálunk újság, mert elfogyott a cigarettapapírja. Úgy teszünk, mintha a mondat második felét nem hallanánk, de Katyerina Ivanovna átadja a Kazahsztánszkaja Pravda legújabb számát. Az öreg lapokra tépi és a lapokat cigaretta papír nagyságra összehajtogatja. Katyerina Ivanovna, hogy mentse a menthetőt, kérdést tesz fel. Csak rosszat. A főcsabán nagyot sercint és kijelenti, sem őt, sem a birkákat nem érdekli az alma atai pártkongresszus és különben sem tud olvasni. De azért illemtudó. Mahorkával kínál, rágyújtunk-e? Mi is illemtudóak vagyunk, rágyújtunk. Helyesebben csak én, mert a moszkvai kolléga nem tud cigarettát csavarni. Az öreg erre már nem illemtudó. Csúnyán káromkodik és megkérdezi, mit keresnek mostanában az ilyen zöldfülű ficsurok erre? A láthatatlan rendező beint és tréfás kedvű figurának vesszük az öreget. NEVETÜNK. Azon már kevésbbé, amikor megkérdezi, hogy juhsajtért adunk-e kenyeret, mert három napja csak ígérik. Rádióval? Fenét. Az agronómus személyesen. Reggel, amikor a gépállomásra megy és este, amikor hazafelé tart a kolhozba. Helikopterrel? Isten csudáját . . . Szamárháton. Katyerina Ivanovna szívesen odébb állna, de ebédidő. Kihozzuk a kocsiból az elemózsiát és az asztalhoz telepszünk. Már nem a rendezői utasítás, hanem az ősi törvény dirigál: mindent kirakunk az asztalra, de senkit sem kínálunk. Aki éhes, az eszik. Az öreg az alma atai kolbászt, a moszkvai fiú és én a gomolyát, Katyerina Ivanovna a savanyú tejet dicséri. Mert az fogyaszt. Ezen mindenki nevet és elkezdődik a kötetlen szöveg. Az öreg megtörli a bajszát és az asszonyra kacsint. Kár minden grammért, különben is mindig kövér feleséget tartott. Hát hány volt? Nyolc, de egyszerre csak három, mert a dolgos, jó asszonyok nem bírják soká. Mikor volt ez nagyapó? A hivatalos szövegben az állna, hogy abban az elmaradott, sötét világban, amikor az asszonyi sors örök szenvedés volt, a rögtönzésben viszont egész más kérezkedik elő. Úgy mondja az öreg, mintha a szavakat nagyon messziről hozná vissza: az utolsóelőtti tavalyelőtt dőlt ki, az utolsó pedig most készülődik Allahhoz. Kár érte, mert szemrevaló volt. Talán csak nem új asszony után áhítozik? De bizony. Nem rég jött egy traktoros asszony a faluba és az megfelelne. Szép? A kórságot az, de orosz. A terményraktárba hordja az árut és sohasem marad kenyér nélkül. Nem éppen olyan a válasz, amilyen a hivatalos jelentésbe is elférne, de most életképet alakítunk és sok minden szabad. Az is, amit Katyerina Ivanovna kérdez: és az fontosabb, mint a szépség? Az öreg visszacsíp. Lehetne a farod kétszer akkora, mint amilyen, ha nem segítenél a háztartásban, az urad oda menne, ahol harapnivalót is adnak a simogatnivaló mellé. Katyerina Ivanovna kényszeredetten nevet és idegesen izeg-mozog a padon. Úgy látszik a dömperes férj uram . . . ? Újra kisegítem, de kérdésem megint csak rosszul sikerül. Mit szól az új cipőmhöz, amit tegnap vettem Alma Atában? Addig nincs hiba, amíg az asszony dicséri, a baj ott kezdődik, hogy a többiek nem értik, miért mutogatom a cipőmet. Mit tehetek mást? Elmesélem, hogy a mecsetlátogatáskor véletlenül elcserélték a cipőmet és ócska, lyukastalpú, sarkatlan papucsot hagytak a lábmosó mellett. Az öreg juhász hahotázik és betetőzi a bajt. Mondjam inkább az igazat, hogy ellopták, mert egy külföldi cipő vagyont ér. A moszkvai kollega nem tűrheti, hogy lebecsüljék a szovjet árut. Nagyhangúan oktatja az öreget: nagyon el vagy maradva a világtól, öregapó, ha nem tudod, hogy a szovjet iparcikkeket mindenütt keresik a világon . .. Az öreg sunyin nevet. Tudom, de azt is tudom, hogy nem találják. Érzem, botrány lesz, de közbevágok, és miért nem? Mert nincs. Hetvenötödik évemben járok, de most látok először túl cipőt. MÉLYSÉGES FÜLLEDT CSÖND telepszik a ligetre. Csak a puli pattan fel és csaholva iramodik egy szarka után, de a madár elrepül. A kis bozontos értetlenül áll, aztán visszaindul. Közben megáll az aluminium kolhoz lánynál és felemeli a hátsó lábát. Fellélegezve nevetünk, de az öregbe belebújik az ördög. Csontos, bütykös kezét rázza a kutyára: elég ... a többinek is hagyjál, ahogy szoktad. Mit szólhatunk erre? Semmit. Az öreg annál többet. Átkozott kutyája, minden nap ezt csinálja, pedig a helikopteres rendőr éppen tegnap mondta, hogy ezért büntetés jár. Úgy értette nekem. De amikor azt válaszoltam, hogy hetvenöt éves vén bolond vagyok és a kutya is a tizennegyedikben jár, elhallgatott. Katyerina Ivanovna gyorsan összecsomagolja a maradékot és indulunk. Csak félszemmel látom, a vén bajszos a kutya fejét simogatja és hosszú szőrű subára feküsznek le. A domb már eltakarja a ligetet és az aluminium szobrokat, amikor a moszkvai kolléga feljegyzi, de hangosan is mondja: ezt pedig megírom. Aztán helyesbíti, ezt pedig jelentem, így hitelesebb. A szobrokról különben nem beszélünk többet. Úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy az öt fénylő aluminium giccs abból a „kulturprogramból” született, amikor a városi parkokban, vasútállomásokon, útmenti kitérőkben, „tájjellegű” aluminium szobrokat állítottak fel. Mindenütt ugyanazt az öt figurát, csak más szerszámmal. Kemerovoban a kolhozlány csillés fiatalnak, a fejőasszony bányásznak, az agronómus vájárnak lépett elő . . . (Folytatjuk.) GÁBOR ÁRON Sivatagi színjáték Az új állam polgárai ünneplő ruhában Béldy Béla: Gulag Alexander Szolzsenyicin kétségtelenül a legnagyobb élő orosz író. Nem kommunista, hanem orosz. Könyveit azonban nem engedik orosz nyelven publikálni. Az „Iván Deniszovics egy napja” c. könyve volt az egyetlen, amelyet Hruscsov rendeletére adtak ki 1962- ben, Moszkvában, hogy alátámassza Hruscsov de-Sztalinizációs hadjáratát. Minden más könyve külföldön jelent meg. Szolzsenyicin állandó kemény harcban áll a szovjet rezsim szörnyű embertelenségével. Nemcsak a fizikai, de a lelki-szellemi szabadság helyreállításáért is küzd. Legújabb könyve (amit már legalább öt éve őrizgetett kéziratban) most Párizsban, az YMCA Press-nél jelent meg orosz nyelven. Angolul a Harper & Row new-yorki kiadó publikálja a tavasz folyamán. A könyvből még csak egyes részletek kerültek nyilvánosságra napilapokban (New York Times, Toronto Star), de már ezek is megdöbbentették a nyugati embert, aki nem tudta elképzelni, hogy a huszadik század végén ennyi brutalitás és a kínzások ilyen körmönfont perverzitása fordulhatott elő. A könyv címe: „Gulag Archipelago 1918- 1956”. Gulag — a „kényszermunkatáborok fő adminisztrációjának” orosz rövidítése. Ezek a „gulagok” szigettengerként lepik el a hatalmas szovjet birodalmat, valamennyi tele kimondhatatlan testi-lelki szenvedéssel és a halállal. A könyv sok élő ember nevét is tartalmazza. Ez volt az oka annak, hogy Szolzsenyicin nem akarta publikálni művét, még külföldön sem. De egy leningrádi nőnek adott gépelt kéziratát megtalálta a KGB (titkos terror-rendőrség). Jelizaveta Voronyeszkaját öt napon át éjjel-nappal brutálisan vallatták, míg végülis öngyilkos lett. Ezek után már nem volt titok többé a könyv és a nagy író nem állt útjába a külföldi kiadásnak. A Gulag Leninnel kezdi az embertelenségek sorozatát. Szolzsenyicin az első orosz író, aki a szentként tisztelt kecskeszakállas gyilkost a szovjet terror megindításával vádolja. Idézi 1918 januári felhívását, amelyben a bolsevizmus prófétája „az orosz föld megtisztítását követeli az ártalmas férgektől”. Ártalmas férgek alatt nemcsak a volt cári „úri osztályt” értette, amelynek nagy része amúgy is külföldre menekült, hanem a parasztokat — a kulákokat — a kereskedőket, az önálló iparosokat, a szabadfoglalkozásúakat. 1919 szeptemberében baljós figyelmeztetéssel fordult Maxim Gorkijhoz, az oroszok egyik legnagyobb írójához, aki a tömeges letartóztatások ellen tiltakozott: „Ne pocsékolja az energiáját arra, hogy a rothadt itellektüelekért nyöszörög!” Gorkijt később Lenin méltó utóda, Sztálin tetette el láb alól, szép csendben és utána nagy temetési ünnepséget rendezett neki. A Gulagban Sztálin népirtását a koronatanú pontosságával és tárgyilagosságával írja le Szolzsenyicin. A Gulag szigetvilág sok millió haldoklójának nevében beszél az író, aki maga is végigjárt közülük jónéhányat. Nem hallomásból, hanem saját tapasztalataiból, saját irtózatos élményeiből festette meg a Gulagban a kommunizmus véres arcát. „Lasciate ogni speranza voi che entrate!” — ismétli Dante szörnyű figyelmeztetését : „Hagyjatok fel minden reménnyel, akik ide beléptetek!” A Gulag egyike lesz a szovjet rendszer legriasztóbb dokumentumainak. A szimpatizáló könyvekből, újságokból táplálkozó társutasok, a szocialisták, a nyugati kommunista párttagok számára ez a véres könyv nyitja ki az ablakot, amelyen keresztül megláthatják, hogy mi az, amit eddig csodáltak, amihez lélekben és eszmeileg tapadtak. A saját sorsukat olvashatják el benne. A könyv csak 1956-ig szól. Örök kár és halálos hiba, hogy a folytatását nem ismerheti meg az angol nyelvű világ, mert Gábor Áron hatalmas trilógiáját nem sikerült eddig angol nyelven kiadatni. Gábor Áron három, fokozódó dübörgésű eposzban (Az Embertől Keletre, Szögletes Szabadság és az Évszázados Emberek) írta le azt is, ami Sztálin után történt. Sztálin halála után Hruscsov amnesztiát adott először a közönséges bűnözőknek, később politikai foglyoknak, de a táborok csakhamar újból megteltek. A bűnözők szabadon engedésének szörnyű, véres öldöklés, lopás, terror, megbecstelenítések lettek a következményei, amikor a gyilkos banda rázúdult a mit sem sejtő városokra. „Az utcákon rémült asszonyok, káromkodó férfiak nézték, mit művelt éjszaka , micsoda? Ellenség? Budapesten helytálló volt ez a fogalmazás, de Barnaulban, a „legoroszabb” szibériai városban (a Szűzföldeken)? Saját fajtájuk gyilkolt és rabolt!” A Hruscsov-féle folytatás Sztálin meztelen terrorját felöltöztette ugyan egy kicsit, de a gulag-szigetek ma is emberek százezreit nyelik el. Gábor Áron állapította meg — jóval a Gulag megjelenése előtt — a ravasz összeesküvést: „Támadni Sztálint, hogy elhigyjék, amikor Hruscsovot, vagy követőit, a kommunizmus egészét felmentik a felelősség alól. Nem tudom, ki találta ki, de többet tett vele a kommunizmusért, mint bármilyen atombomba. A nyugati újságírással, a közvélemény alakító intézményekkel tartja életben és viszi előre a kommunizmust.” A kommunizmus nem változott, a gulagszigetek éppen úgy őrlik az emberi húst, mint Sztálin idején és az elmegyógyintézetek tele vannak egészséges emberekkel, akik a KGB- nek nem tetszenek. Amióta Andropov, a KGB főnöke politbüró tag lett, a terrorrendőrség működése még cinikusabb és embertelenebb. Kétségtelen, hogy most mindenkinek az a kérdés van a nyelvén: mi lesz a Gulag után Szolzsenyicinnel? A legvalószínűbbnek az látszik, hogy lefogja a KGB. De ... ez a détente-ot, a biztonsági konferenciát, általában a Szovjet nemzetközi helyzetét igen kedvezőtlenül befolyásolná. És végeredményben Szolzsenyicin Sztálin ellen írt — Brezsnyevet nem bántotta. Valószínűleg hetekig kell várnunk, amíg a Nobel-díjas nagy író sorsa eldől. De ez a könyv mindenképpen egy szellemi atombomba erejével érte a Kremlt. Még az is elképzelhető, hogy elindít egy folyamatot, ami a Gulag Szigetrendszer elsorvadásához vezethet. A budapesti kommunista világkongresszus előtt eltüntetni Szolzsenyicint nagy hiba volna Moszkva részéről és ilyen hibát csak ritkán követnek el a politbüró urai. T FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!