Chicago És Környéke, 1974 (69. évfolyam, 2-51. szám)

1974-01-12 / 2. szám

A 1 / Egy kis kannibalizmus és egy szavazat az ENSZ-ben Új állam született a Csendes Óceánban, Pápua-Új Guinea névvel. Az új államnak 2.600.000 la­kosa van és a területe valami­vel nagyobb Kaliforniáénál. A legérdekesebb az, hogy eb-Michael Somare, fő­miniszter­ben a kis országban 701 törzs van és ezek mindnyájan kü­lönböző nyelven beszélnek. Az­az nem is igen beszélnek egy­mással, inkább harcolnak. Az elmúlt évben legalább húsz komoly csatáról tudunk a tör­zsek között, amelyeket dárdá­val, bunkóval és nyíllal vívtak a sziget három legfontosabb javáért: földért, disznóért és asszonyért. Állítólag a távoli hegyes részeken még a kanni­balizmus is előfordult. Van egy szektájuk, mintegy 60 ezer tag­gal, akik azt hiszik, hogy rá­­imádkozással megkaphatják mindazokat a csodálatos dol­gokat, amiket a nyugati em­bernél láttak: így például kan­názott sört, rádiót, sőt repülő­gépet is. Amikor a csoda nem történik meg, elkeseredettek és azt mondják, hogy nekik nem kell az önállóság, mert ez sem jobb az eddigi állapotnál. Pápua-Új Guinea ezideig Ausztrália igazgatása alá esett az Egyesült Nemzetek Szövet­sége határozata alapján. Az új ausztrál szocialista kormány azonban mindenáron meg akar szabadulni a kötelezettségei­től és ennek következtében el­határozta, hogy önhálóságot ad nekik. Az 1972. év folyamán megszavaztatta őket (Legtöbb­jük írni sem tud) amikor is el­fogadták az önállóságot, mert nem tudták, hogy mi az. Vol­tak népes családok, amelyek felvonultak az ausztráliai fő­biztos hivatala elé és a család minden tagja részére kértek egy-egy önállóságot. Ilyen kö­rülmények között Pápua-Új Guinea állami életéhez nem sok reményt fűzhetünk. Egyetlen reményük az lehet, hogy az ENSZ beveszi tagjai közé a fé­lig kannibál, de általában be­szélni is alig tudó ősembereket és így ugyanannyi szavazatuk lesz, mint az Egyesült Államok­nak. A jelenlegi főminiszterük, egy Somare nevű újságíró és profeszionalista politikus, azon­ban erősen bízik abban, hogy az új állam kész a szabadságra és önállóságra. „Civilizáltak va­gyunk, a magunk módján — mondja Somare — és megvan a magunk büszkesége és kultúrá­ja. Az, hogy a nőink nem fedik be mellüket és a férfiaink nem hordanak nadrágot, nem jelent mást, mint a mi különleges szo­kásainkat.” Remekül hatnak majd ezek a „különleges szokások” az ENSZ üvegpalotájában, New Yorkban. MIT CSINÁLNAK AZ UTA­SOK, amikor a terepjáró szu­szogva nyeli a kilométereket, a környék egyhangú és a ráncos hátú elefánt­dombok mögött kékbe vesző hegyek bámész­kodnak, a hepe-hupás földúton pedig zötyögős az élet? Beszél­getnek, alszanak, beszélgetnek. Mint bárhol a világon, az idő­járással kezdik és mint nem mindenütt a világon, színházat játszanak. Először politikait. Mindenki a hivatalos szöveg­re és a láthatatlan rendező uta­sítására koncentrál. A játék ki­mentő és kötelező. Utána? El­kopik a hivatalos szöveg, dara­bokra hullik a rendezői utasí­tás és életkép következik. Min­denki saját magát alakítja. Ahogy a neorealista olasz fil­mekben? Majdnem. Csak a hát­térben lapul és figyelmeztet az évtizedes, talán évszázados fé­lelem, sok életképből lett már tragédia. Rendszerellenes pro­paganda, tíz éves börtön, élet­fogytiglani száműzetés. Az időjárás meleg ősz és sen­kinek sem fáj, hogy négy hó­napja nem esett az eső. Kiég a fű a legelőn? Sebaj. A birkákat felhajtják a dobtetőre és ha ott sincs fű, a kékbe vesző hegyek­be. Katyerina Ivanovna, mint a világ legtermészetesebb dolgát fújja a hivatalos szöveget: ni­­csevo, semmi az egész. A heli­kopter rádión közli a „csabán”­­nokkal: merre dús még a fű, hol van itató, ahol ember és ál­lat felüdülhet. A repülő-agro­­nómus sem tétlenkedik a gépen. Megjegyzi a térképen, melyik ,,piket”-en melyik kolhoz birká­ja legel. Közben a főcsabán be­tájolja és a legeltetési naplóba írja az új vonulási irányt. Nem beszél róla Katyerina Ivanovna, de a meséhez tartozik, írásbeli utasítást ad az alcsabánoknak, azok pedig tovább a hosszú sző­rű lompos puliknak. Mese-mese­­meskete? Nem egészen. Egy helikopter tényleg végigpász­tázza a vidéket és elénk ül az út közepére. A pilóta mellől ki­ugrik . . . nem az agronómus, hanem egy zöldsapkás „podgra­­nicsnyik” hadnagy. Igazoltat, kik ülnek a kocsiban, hová és miért mennek. Válasz helyett Katyerina Ivanovna átnyújtja a menetlevelet. A hadnagy tisz­teleg és a repülőszöcske eltű­nik a dombok mögött. MEGSZAKAD A rádiós-he­likopteres legeltetési mese Csak pillanatra. Az asszony rög­tön beiktatja a kisegítő szöve­get. Határsávban járunk és az óvatosság természetes, hiszen ezen a vidéken jönnek a kék hegyek mögül a kínai mene­kültek. Többet mondott a hiva­talos szövegnél, mert ijedten elhallgat. De amennyit mon­dott, az elég. Már tudom, hogy a programon szereplő „idegen­­forgalmi kirendeltség” nem ér­dektelen és semmi köze ahhoz a turizmushoz, amelyet Piros Ane és társai tévesztenek össze a szovjet élettel. Nem tudja, hogy folytassa, de kisegítem. Legalább is azt hiszem, mentő kérdést adok fel. Katyerina Ivanovna hálásan mosolyog és egyből kivágja: az alma atai kerületben négymil­­lióötszázhetvenhat ezer birka tapossa a vidéket és egyetlen egy sem vész el. Jegyezzem fel ezt a marhaságot? Jegyzem, mert szomszédom, a moszkvai Ogonyok képeslap tudósítója ugyancsak jegyez. Fiatal, kék­­szemű fiú és egyetlen betűt sem mulaszt el. Ráadásul ugyan­csak kérdez: mennyi az idei gyapjú-beszolgáltatási terv? Katyerina Ivanovna nem tud­ja, de úgy tesz, mintha tudná, de nem mondhatná. A tervszá­mokat csak a megyei végre­hajtóbizottság mezőgazdasá­gi osztálya közölheti. A fiú el­fogadja a magyarázatot. Azon sem csodálkozik, amikor az asz­­szony arra sem ad választ, hogy tavaly mennyi gyapjúval já­rult az alma atai „terület” a kazahsztáni gyapjútermelés­­hez. Mert ez is állami titok és . . . ? A fiú nem mondja, de az arcáról leolvasom, az ilyen dolgok népi tartoznak egy kül­földi újságíróra. Elég, ha meg­ismerkedem a helikopteres, rá­diós birkatenyésztés technoló­giájával és a helyszíni tudósí­táshoz hozzáteszem: egyedül­álló a világon . . . KATYERINA IVANOVNÁ­NAK nem tetszik a téma. Nem azért, hogy államtitok, hanem mert a fiatal moszkvai titánok veszedelmesek. Ha nem azt ta­lálják a helyszínen, amit a párt­főiskolán tanultak, azonnal je­lentést írnak. Az pedig senki­nek sem jó, mert sok akta szü­letik. Aztán felnőnek, szaporod­nak és nem halnak meg. Hozzá­tapadnak a titkos életrajzokhoz és akkor bukkannak fel, ami­kor senki sem gondolja. Pél­dául? Ki lehet, vagy nem lehet idegenforgalmi előadó Alma Atában. A szerencse azonban kisegít. Két ráncos domb kö­zött száraz patakmeder szeli át az utat. Mellette akácos, eper­fás liget, feljebb magas földgát. Víztároló, itató. Rendezni sem lehetne jobban, a fák alatt ren­geteg birka pihen. Hol vannak a „csabánok?” Egy öreg ücsö­rög az árnyékban. Nem is akár­hogy, hanem kecskelábú hosszú asztal mellett. A kép pontosan olyan, ahogy az Ogonyok fiatal munkatársa tanulta Moszkvá­ban. A ligetben öt aluminium szobor csillog a napsütésben. Az egyik kombinzonos fiatal lány, sarlóval. Fiatal kolhoz­munkás. A másik legényféle, hatalmas franciakulccsal. Kol­hoz traktoros. A harmadik ter­metes asszonyság, de a kezé­ben nincs semmi. Letörött. Va­lószínűleg fejőasszony és amíg el nem lopták, vödörrel bizony­gatta, hogy a kolhoz-tejgazdál­­kodás nagyszerűen fizet. A ne­gyedik? Fülhallgatós, térképes figura. Repülő agronómus. Az ötödik természetesen csabán. Földig érő subában, kezében vaskos könyv. Legeltetési nap­ló, vagy párttörténelem? Nem kérdezhetem meg, mert az öreg föláll az asztal mellől és bele­rúg a puliba, hogy ne húzza le a nadrágunkat. Aztán köszönés helyett megkérdezi, van-e ná­lunk újság, mert elfogyott a ci­garettapapírja. Úgy teszünk, mintha a mondat második felét nem hallanánk, de Katyerina Ivanovna átadja a Kazahsztán­­szkaja Pravda legújabb számát. Az öreg lapokra tépi és a lapo­kat cigaretta papír nagyságra összehajtogatja. Katyerina Ivanovna, hogy mentse a ment­hetőt, kérdést tesz fel. Csak rosszat. A főcsabán nagyot ser­cint és kijelenti, sem őt, sem a birkákat nem érdekli az alma atai pártkongresszus és külön­ben sem tud olvasni. De azért illemtudó. Mahorkával kínál, rágyújtunk-e? Mi is illemtudó­­ak vagyunk, rágyújtunk. He­lyesebben csak én, mert a moszkvai kolléga nem tud ci­garettát csavarni. Az öreg erre már nem illemtudó. Csúnyán káromkodik és megkérdezi, mit keresnek mostanában az ilyen zöldfülű ficsurok erre? A látha­tatlan rendező beint és tréfás kedvű figurának vesszük az öreget. NEVETÜNK. Azon már ke­­vésbbé, amikor megkérdezi, hogy juhsajtért adunk-e kenye­ret, mert három napja csak ígé­rik. Rádióval? Fenét. Az agro­­nómus személyesen. Reggel, amikor a gépállomásra megy és este, amikor hazafelé tart a kolhozba. Helikopterrel? Isten csudáját . . . Szamárháton. Ka­tyerina Ivanovna szívesen odébb állna, de ebédidő. Kihoz­zuk a kocsiból az elemózsiát és az asztalhoz telepszünk. Már nem a rendezői utasítás, hanem az ősi törvény dirigál: mindent kirakunk az asztalra, de senkit sem kínálunk. Aki éhes, az eszik. Az öreg az alma atai kolbászt, a moszkvai fiú és én a gomo­lyát, Katyerina Ivanovna a sa­vanyú tejet dicséri. Mert az fogyaszt. Ezen mindenki nevet és elkezdődik a kötetlen szöveg. Az öreg megtörli a bajszát és az asszonyra kacsint. Kár min­den grammért, különben is min­dig kövér feleséget tartott. Hát hány volt? Nyolc, de egyszerre csak három, mert a dolgos, jó asszonyok nem bírják soká. Mi­kor volt ez nagyapó? A hivata­los szövegben az állna, hogy ab­ban az elmaradott, sötét világ­ban, amikor az asszonyi sors örök szenvedés volt, a rögtön­zésben viszont egész más ké­­rezkedik elő. Úgy mondja az öreg, mintha a szavakat nagyon messziről hozná vissza: az utol­sóelőtti tavalyelőtt dőlt ki, az utolsó pedig most készülődik Allahhoz. Kár érte, mert szemrevaló volt. Talán csak nem új asszony után áhítozik? De bizony. Nem rég jött egy traktoros asszony a faluba és az megfelelne. Szép? A kórsá­got az, de orosz. A terményrak­tárba hordja az árut és soha­sem marad kenyér nélkül. Nem éppen olyan a válasz, amilyen a hivatalos jelentésbe is elférne, de most életképet alakítunk és sok minden szabad. Az is, amit Katyerina Ivanovna kérdez: és az fontosabb, mint a szépség? Az öreg visszacsíp. Lehetne a farod kétszer akkora, mint ami­lyen, ha nem segítenél a ház­tartásban, az urad oda menne, ahol harapnivalót is adnak a si­­mogatnivaló mellé. Katyerina Ivanovna kényszeredetten ne­vet és idegesen izeg-mozog a padon. Úgy látszik a dömperes férj uram . . . ? Újra kisegí­tem, de kérdésem megint csak rosszul sikerül. Mit szól az új cipőmhöz, amit tegnap vettem Alma Atában? Addig nincs hi­ba, amíg az asszony dicséri, a baj ott kezdődik, hogy a többiek nem értik, miért mutogatom a cipőmet. Mit tehetek mást? El­mesélem, hogy a mecset­láto­gatáskor véletlenül elcserélték a cipőmet és ócska, lyukastal­­pú, sarkatlan papucsot hagytak a lábmosó mellett. Az öreg ju­hász hahotázik és betetőzi a bajt. Mondjam inkább az igazat, hogy ellopták, mert egy külföl­di cipő vagyont ér. A moszkvai kollega nem tűrheti, hogy lebe­csüljék a szovjet árut. Nagy­­hangúan oktatja az öreget: na­gyon el vagy maradva a világ­tól, öregapó, ha nem tudod, hogy a szovjet iparcikkeket mindenütt keresik a világon . .. Az öreg sunyin nevet. Tudom, de azt is tudom, hogy nem ta­lálják. Érzem, botrány lesz, de közbevágok, és miért nem? Mert nincs. Hetvenötödik évem­ben járok, de most látok először túl cipőt. MÉLYSÉGES FÜLLEDT CSÖND telepszik a ligetre. Csak a puli pattan fel és csaholva iramodik egy szarka után, de a madár elrepül. A kis bozontos értetlenül áll, aztán visszaindul. Közben megáll az aluminium kolhoz lánynál és felemeli a hát­só lábát. Fellélegezve nevetünk, de az öregbe belebújik az ör­dög. Csontos, bütykös kezét ráz­za a kutyára: elég ... a többi­nek is hagyjál, ahogy szoktad. Mit szólhatunk erre? Semmit. Az öreg annál többet. Átkozott kutyája, minden nap ezt csinál­ja, pedig a helikopteres rendőr éppen tegnap mondta, hogy ezért büntetés jár. Úgy értette nekem. De amikor azt válaszol­tam, hogy hetvenöt éves vén bolond vagyok és a kutya is a tizennegyedikben jár, elhall­gatott. Katyerina Ivanovna gyorsan összecsomagolja a maradékot és indulunk. Csak félszemmel látom, a vén baj­szos a kutya fejét simogatja és hosszú szőrű subára feküsznek le. A­ domb már eltakarja a li­getet és az aluminium szobro­kat, amikor a moszkvai kollé­ga feljegyzi, de hangosan is mondja: ezt pedig megírom. Aztán helyesbíti, ezt pedig je­lentem, így hitelesebb. A szob­rokról különben nem beszélünk többet. Úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy az öt fénylő alu­minium giccs abból a „kultur­­programból” született, amikor a városi parkokban, vasútállo­másokon, útmenti kitérőkben, „tájjellegű” aluminium szob­rokat állítottak fel. Mindenütt ugyanazt az öt figurát, csak más szerszámmal. Kemerovo­­ban a kolhozlány csillés fiatal­nak, a fejőasszony bányásznak, az agronómus vájárnak lépett elő . . . (Folytatjuk.) GÁBOR ÁRON Sivatagi színjáték Az új állam polgárai ünneplő ruhában Béldy Béla: Gulag Alexander Szolzsenyicin kétségtelenül a leg­nagyobb élő orosz író. Nem kommunista, ha­nem orosz. Könyveit azonban nem engedik orosz nyelven publikálni. Az „Iván Deniszo­­v­ics egy napja” c. könyve volt az egyetlen, amelyet Hruscsov rendeletére adtak ki 1962- ben, Moszkvában, hogy alátámassza Hruscsov de-Sztalinizációs hadjáratát. Minden más könyve külföldön jelent meg. Szolzsenyicin állandó kemény harcban áll a szovjet rezsim szörnyű embertelenségével. Nemcsak a fizikai, de a lelki-szellemi szabad­ság helyreállításáért is küzd. Legújabb könyve (amit már legalább öt éve őrizgetett kéziratban) most Párizsban, az YMCA Press-nél jelent meg orosz nyelven. Angolul a Harper & Row new-yorki kiadó pub­likálja a tavasz folyamán. A könyvből még csak egyes részletek kerültek nyilvánosságra napilapokban (New York Times, Toronto Star), de már ezek is megdöbbentették a nyugati em­bert, aki nem tudta elképzelni, hogy a husza­dik század végén ennyi brutalitás és a kínzá­sok ilyen körmönfont perverzitása fordulha­tott elő. A könyv címe: „Gulag Archipelago 1918- 1956”. Gulag — a „kényszermunkatáborok fő adminisztrációjának” orosz rövidítése. Ezek a „gulagok” szigettengerként lepik el a hatal­mas szovjet birodalmat, valamennyi tele ki­mondhatatlan testi-lelki szenvedéssel és a ha­lállal. A könyv sok élő ember nevét is tartalmazza. Ez volt az oka annak, hogy Szolzsenyicin nem akarta publikálni művét, még külföldön sem. De egy leningrádi nőnek adott gépelt kézira­tát megtalálta a KGB (titkos terror-rendőr­ség). Jelizaveta Voronyeszkaját öt napon át éjjel-nappal brutálisan vallatták, míg végül­­is öngyilkos lett. Ezek után már nem volt titok többé a könyv és a nagy író nem állt útjába a külföldi kiadás­nak. A Gulag Leninnel kezdi az embertelenségek sorozatát. Szolzsenyicin az első orosz író, aki a szentként tisztelt kecskeszakállas gyilkost a szovjet terror megindításával vádolja. Idézi 1918 januári felhívását, amelyben a bolseviz­­mus prófétája „az orosz föld megtisztítását követeli az ártalmas férgektől”. Ártalmas fér­gek alatt nemcsak a volt cári „úri osztályt” értette, amelynek nagy része amúg­y is külföld­re menekült, hanem a parasztokat — a kulá­­kokat — a kereskedőket, az önálló iparosokat, a szabadfoglalkozásúakat. 1919 szeptemberé­ben baljós figyelmeztetéssel fordult Maxim Gorkijhoz, az oroszok egyik legnagyobb írójá­hoz, aki a tömeges letartóztatások ellen tilta­kozott: „Ne pocsékolja az energiáját arra, hogy a rothadt­ itellektüelekért nyöszörög!” Gorkijt később Lenin méltó utóda, Sztálin te­tette el láb alól, szép csendben és utána nagy temetési ünnepséget rendezett neki. A Gulagban Sztálin népirtását a koronatanú pontosságával és tárgyilagosságával írja le Szolzsenyicin. A Gulag szigetvilág sok millió haldoklójának nevében beszél az író, aki maga is végigjárt közülük jónéhányat. Nem hallo­másból, hanem saját tapasztalataiból, saját irtózatos élményeiből festette meg a Gulagban a kommunizmus véres arcát. „Lasciate ogni speranza voi che entrate!” — ismétli Dante szörnyű figyelmeztetését : „Hagyjatok fel minden reménnyel, akik ide beléptetek!” A Gulag egyike lesz a szovjet­ rendszer leg­riasztóbb dokumentumainak. A szimpatizáló könyvekből, újságokból táplálkozó társutasok, a szocialisták, a nyugati kommunista párt­tagok számára ez a véres könyv nyitja ki az ablakot, amelyen keresztül megláthatják, hogy mi az, amit eddig csodáltak, amihez lé­lekben és eszmeileg tapadtak. A saját sorsu­kat olvashatják el benne. A könyv csak 1956-ig szól. Örök kár és halá­los hiba, hogy a folytatását nem ismerheti meg az angol nyelvű világ, mert Gábor Áron hatal­mas trilógiáját nem sikerült eddig angol nyel­ven kiadatni. Gábor Áron három, fokozódó dübörgésű eposzban (Az Embertől Keletre, Szögletes Szabadság és az Évszázados Embe­rek) írta le azt is, ami­­ Sztálin után történt. Sztálin halála után Hruscsov amnesztiát adott először a közönséges bűnözőknek, később po­litikai foglyoknak, de a táborok csakhamar újból megteltek. A bűnözők szabadon engedé­­sének szörnyű, véres öldöklés, lopás, terror, megbecstelenítések lettek a következményei, amikor a gyilkos banda rázúdult a mit sem sejtő városokra. „Az utcákon rémült asszo­nyok, káromkodó férfiak nézték, mit művelt éjszaka ,­­ micsoda? Ellenség? Budapesten helytálló volt ez a fogalmazás, de Barnaulban, a „legoroszabb” szibériai városban (a Szűz­­földeken)? Saját fajtájuk gyilkolt és rabolt!” A Hruscsov-féle folytatás Sztálin meztelen terrorját felöltöztette ugyan egy kicsit, de a gulag-szigetek ma is emberek százezreit nye­lik el. Gábor Áron állapította meg — jóval a Gulag megjelenése előtt — a ravasz összees­küvést: „Támadni Sztálint, hogy elhigyjék, amikor Hruscsovot, vagy követőit, a kommu­nizmus egészét felmentik a felelősség alól. Nem tudom, ki találta ki, de többet tett vele a kommunizmusért, mint bármilyen atom­bomba. A nyugati újságírással, a közvélemény alakító intézményekkel tartja életben és viszi előre a kommunizmust.” A kommunizmus nem változott, a gulag­­szigetek éppen úgy őrlik az emberi húst, mint Sztálin idején és az elmegyógyintézetek tele vannak egészséges emberekkel, akik a KGB- nek nem tetszenek. Amióta Andropov, a KGB főnöke politbüró­ tag lett, a terror­rendőrség működése még cinikusabb és embertelenebb. Kétségtelen, hogy most mindenkinek az a kérdés van a nyelvén: mi lesz a Gulag után Szolzsenyicinnel? A legvalószínűbbnek az látszik, hogy lefogja a KGB. De ... ez a détente-ot, a biztonsági konferenciát, általában a Szovjet nemzetkö­zi helyzetét igen kedvezőtlenül befolyásolná. És­ végeredményben Szolzsenyicin Sztálin el­len írt — Brezsnyevet nem bántotta. Valószí­nűleg hetekig kell várnunk, amíg a Nobel-díjas nagy író sorsa eldől. De ez a könyv minden­képpen egy szellemi atombomba erejével érte a Kremlt. Még az is elképzelhető, hogy elindít egy folyamatot, ami a Gulag Szigetrendszer elsorvadásához vezethet. A budapesti kommunista világkongresszus előtt eltüntetni Szolzsenyicint nagy hiba volna Moszkva részéről és ilyen hibát csak ritkán követnek el a politbüró urai. T FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!

Next