Chicago és Környéke, 1980 (1-51. szám)

1980-10-04 / 40. szám

A kanadai parlament­nek október 15-ikén kel­lett volna új ülésszakát megkezdenie. (Senkinek sincs olyan hosszú nyá­ri szabadsága, mint a fe­­derális törvényhozók­nak.) Trudeau azonban szeptember 29-ikére ösz­­szehívta a képviselőket „különleges” ülésszak­ra. Tévedés volna azt hinni, hogy a „különle­ges” ülésszak célja a közalkalmazottak egyre gyakrabban történő, a nemzetgazdaságot meg­bénító sztrájkja, az in­flációs áremelkedés, vagy a munkanélküliség emelkedése. A „különleges” par­lamenti ülésszakot az teszi szükségessé — Mr. Trudeau szerint, — hogy a miniszterelnök „haza akarja hozni” az Alkot­mányt, vagyis a British North America Act-ot. Ámbár az átlagos kana­dai polgár nem sokat tö­rődik ezzel a mondva­csinált problémával, Mr. Trudeau rájuk erő­szakolja és a sajtóra erőszakolja ezt a kér­dést. A miniszterelnök elő­ször heteken keresztül tárgyalt a provinciális miniszterelnökökkel és minden igyekezete med­dőnek bizonyult. A tár­gyalások majdnem gro­teszk eredménnyel vég­ződtek: a liberális Tru­­deaut egyetlen provin­ciális miniszterelnök, Bill Davis, Ontario mi­niszterelnöke, támogat­ta, aki konzervatív, leg­határozottabb ellenfele Rene Levesque, québeci miniszterelnök, volt. Az ok, amiért Davis támogatta­­ az Alkot­mány kérdésben Tru­­deaut, megfejthetetlen. Az egyik ok az lehet, hogy Davis nem különö­sebben okos politikus és lehetséges, hogy nem látja, ennek a lépésnek a következményeit. Davis politikai képességei­re talán a legjellemzőbb az, hogy az ő kormánya volt az, amely évekkel ezelőtt bevezette Ontari­­oban azt a középiskolai oktatási reformot, amely az észak-ameri­kai kontinensen egye­dülálló és katasztrofá­lis és amelynek értelmé­ben a tanulók maguk ha­tározzák el, hogy milyen tantárgyakat akarnak tanulni. A másik lehet­séges ok: kétségtelen, hogy Ontarioban rövi­desen új provinciális vá­lasztásra kerül a sor és Davis valószínűleg azt hiszi (a jelek arra mu­tatnak, hogy ebben té­ved), hogy az Alkotmány problémában elfoglalt álláspontja népszerű az ontarioi polgárok sze­mében és az új provinci­ális választások, alkal­mával lehetőséget fog neki adni arra, hogy je­lenlegi kisebbségi kor­mányát többségi kor­mánnyá változtassa. Különösen fontos ez szá­mára most, amikor az ontarioi Liberális Párt vezetője, Stuart Smith, egyre népszerűbb lesz. Smith egyébként sokkal reálisabb az Alkotmány kérdésében, mint Davis, aki nála nagyobb politi­kai gyakorlattal rendel­kezik . Smith teljesen le­választotta magát saját pártja, a federális Li­berális Párt álláspont­jától és távoltartja ma­gát ettől a kérdéstől, egyszerűen nem nyilat­kozik. Az kétségtelen vi­szont, hogy a most össze­hívott parlament Otta­wában meg fogja sza­vazni Trudeau alkot­mány­javaslatait. Első­sorban a Liberális Párt Kanadában 12 esztendő óta nem létezik, a Libe­rális Párt 12 év óta — Pierre Trudeau. Másod­sorban: Trudeaunak, a kanadai polgárok jóvol­tából, abszolút parla­menti többsége van és bármit megszavaztat­hat a liberális többsé­gű parlamenttel, amit akar. S ami most történik Kanadában, az példája annak, hogy a klasszikus angol mintájú demokrá­cia katasztrofális lehet. Amennyiben egy pártve­­zető és pártja egy vá­lasztáson abszolút több­séget kap, az elkövetke­ző öt évben az ország diktátora lehet. Lehetet­lenség megbuktatni és lehetetlenség bizalmat­lanságot szavazni neki. Az amerikai republika­­nizmusban sem a kong­resszusi képviselők, sem az US szenátorok nem elkötelezettek az El­nök számára — minden egyes javaslatát le­szavazhatják, anélkül, hogy ezzel saját tör­vényhozói pozíciójukat veszélyeztetnék. (A leg­utóbbi példa: Jimmy Carter észszerűtlen energiaügyi javaslata­it a demokrata többsé­gű képviselőház és a de­mokrata többségű sze­nátus leszavazta.) A kérdés az, hogy mit tehet Levesque és mit te­hetnek a többi provinci­ális miniszterelnökök, akik a Trudeau féle al­kotmányjogi javaslattal nem értenek egyet — elsősorban azért, mert úgy érzik, hogy Trudeau javaslatai a provinciák önkormányzatát fogják megnyirbálni. Az aggo­dalom egyáltalában nem indokolatlan: PET alkotmányjogi reformja lehetővé tenné, hogy a föderális kormány sem­miféle adó­megosztás­ban nem részesíti a pro­vinciákat, számos elő­jogukat (köznevelés, közoktatás, kórházi biz­tosítás, stb.) federális privilégiummá tenné. Az egyetlen, amit a provinciális miniszte­rek, Rene Levesque ,,enfant terrible” ve­zetésével tehetnek, hogy a kanadai Legfelsőbb Bí­­rósághoz fordulnak, amelyet arra kérnének, hogy a parlament által kétségtelenül megsza­vazott alkotmányjogi törvényt nyilvánítsa alkotmány­ellenesnek. Nem lehet előre látni, hogy a főbírák vélemé­nye mi lenne ilyen eset­ben, annál is inkább, mert a British North America Act, amely sok­kal kevésbbé határozot­tan megfogalmazott, mint az amerikai Alkot­­mány, nem intézkedik afelől, hogy megváltoz­tatása milyen körülmé­nyek között lehetséges,­­ ha egyáltalában le­hetséges. Kanada leválasztása az angol uralkodóháztól értelmetlen és nevet­séges kísérlet. Az angol uralkodó politikai befo­lyása Angliában is a semmivel egyenlő, nem is beszélve a Common­wealth országairól. A királynő számára az új kormány beszédírói megírják a trónbeszé­det és a kanadai főkor­­mányzó számára az új kormány megírja a trón­beszédet. Az angol ural­kodóháznak nincs poli­tikai szerepe, fenntar­tásáért az angol polgá­rok fizetnek. Kanada eb­ben a kérdésben is távol áll az uralkodóház prob­lémájától, ha egyáltalá­ban ilyen probléma van. Pierre Trudeau az Al­kotmány kérdésével akarja elterelni a figyel­met a következő problé­mákról: Az elmúlt év­ben Kanadában a hús­árak majdnem 17 szá­zalékkal emelkedtek, az általános inflációs ár­emelkedés majdnem tíz százalékos volt, a mun­kanélküliségi száza­lék emelkedés majdnem elérte az amerikai mé­reteket. Az angol uralkodóház­zal senki sem törődik Kanadában , Trudeaun kívül, aki ezt a mester­séges problémát igyek­szik valóságos problé­mává tenni. Különlege­sen groteszk dolog az, hogy miközben a nem­zetgazdaságot megbéní­tó közalkalmazotti sztrájkok vannak, mi­közben a kanadai dollár értéke egyre csökken, miközben egyre na­gyobb a munkanélküli­ek száma — az általunk megválasztott törvény­hozók különleges ülés­szakon tárgyalnak az Alkotmányról. S ki merné ezért hi­báztatni Pierre Trude­­aut, a klasszikus angol demokrácia diktátorát, akit a kanadai polgárok többsége újra válasz­tott? • Jimmy Carternek há­rom politikai tehertéte­le van. Az egyik a ma­ma, a nagyszájú „Miz” Lillian, a másik a „First Brother,” Billy, a harmadik a nemzet­­gazdasági tanácsadó, a Nemzetbiztonsági Ta­nács igazgatója, Zbigni­ew Brzezinski, akit Wa­shington, D.C.-ben, mi­vel nevét nem tudják ki­mondani, egyszerűen Zbignek neveznek. A nagyszájú mama gyak­ran mond politikai vé­leményt (habár senki sem kérdezi) és ilyen­kor mindig kiderül, hogy az anyai szeretet nem szükségképpen jár együtt politikai éleslá­tással. Billy ma már, különböző cselekede­tei következtében vi­lághírű, nevét szerte a világon legalább annyi­an ismerik, mint az El­nök nevét, botrányai­nak száma egyenesen tiszteletre méltó. Zbig körül régóta kavarog a vihar. Zbig nem tudott összeférni Cyrus Van­ce, egykori külügymi­niszterrel és végülis, Vance lemondott. Ké­sőbb mindketten tehet­­ségtelenséggel és poli­tikai impotenciával vá­dolták egymást és David Brinkley, az NBC televí­ziós hálózat politikai hír­magyarázója megje­gyezte kommentárjá­ban: Alighanem mind­kettőjüknek igazuk volt. William H. Sullivan, aki valamikor Amerika teheráni nagykövete volt, azzal vádolja Zbi­­get, hogy nem látta, hogy a Sah napjai meg vannak számlálva és nem irányította az ame­rikai külpolitikát en­nek megfelelően.­­ A State Department szá­mos magasrangú diplo­matája Zbiget teszi fe­lelőssé azért, hogy Ame­rika és az iráni diktátor, Khomeini, között, soha­sem történt közeledés az amerikai túszok fog­lyul ejtése után. — Ed­mund Muskie, a jelenle­gi külügyminiszter, azt állítja, hogy Zbig és a Nemzetbiztonsági Ta­nács óriási befolyása az amerikai külpolitiká­ban ma már túlzott és káros. — A szenátus egyik albizottsága pedig nemrégiben kezdte meg annak a vizsgálatát, hogy Zbig mennyit tu­dott és hogyan tudott Billy Carter többszáz ezer dolláros líbiai ka­landjáról. Sullivan, volt iráni amerikai nagykövet, a következőket állítja a „Foreign Policy” po­litikai folyóiratban leg­utóbb megjelent cikké­ben. : * — Számos jelentést küldött Zbignek Tehe­ránból és ezekben a je­lentésekben hangsú­lyozta, hogy a Sah nap­jai meg vannak számlál­va és Amerikának min­dent meg kell tennie az iráni hadsereg erősíté­se érdekében, hogy a Sah szükségszerű buká­sa után a káoszt elke­rüljék. Később azt ja­vasolta, hogy Amerika kezdjen megbeszélése­ket Khomeinivel. Wa­shingtonba intézett üze­neteire egyszer sem ka­pott választ. (Sullivant az elmúlt évben rövid időre, a teheráni korr­mány letartóztatta.) A mindenható Zbig­nek Sullivannál sokkal jelentősebb ellenfele Edmund Muskie, kül­ügyminiszter. Mr. Mus­kie nemrégiben interjút adott a New York Times egyik küpolitikai ko­­lumnistájának és rövi­den összefoglalva a kö­vetkezőket mondta: — A Nemzetbiztonsá­gi Tanács és Zbig kül­politikai befolyásának erősödése káros és aka­dályozza az amerikai diplomácia munkáját. A szenátus egyik kül­politikai bizottsága most folytatja a vizsgálatot arra vonatkozóan: Zbig több ízben tárgyalt az Elnök öccsével a líbiai összeköttetésről, tudott arról és amit tudott, azt nem hozta nyilvános­ságra, holott Billy Car­ter ekkor már kétségte­lenül olyan fizetett külföldi ügynök volt, aki­nek azonnal regisztrál­tatnia kellett volna ma­gát. Felix Garcia Rodri­guez, az Egyesült Nem­zetek Szervezetéhez de­legált kubai diplomáciai bizottság egyik alacsony beosztásban működő tagja, hazafelé indult Pontiac station vagon­jában. Nem sokkal indu­lása után egy mellette elszáguldó autóból két lövést adtak­ le rá. A boncolás megállapítot­ta, hogy a második lövés felesleges volt, mert Garcia már az első lö­vés után is halott volt. A lövések után alig tíz perccel egy erős spa­nyol akcentussal, tört angolsággal beszélő fér­fi hívta fel telefonon az újságírókat és a hírügy­nökségeket és közölte: A gyilkosság politikai jel­legű volt az „Omega 7” nevű Castro-ellenes szervezet követte el.­­ Ez volt az „Omega 7” második politikai gyil­kossága és a szervezet egyébként azzal dicsek­szik, hogy különböző kö­zépületekben az elmúlt öt esztendőben tagjai összesen 27 időzített bombát robbantottak. Az a körülmény, hogy az „Omega 7” Castro­­ellenes, semmiképpen sem teheti azt a csopor­tot kívánatossá, mivel a Federal Bureau of In­vestigation a jelenleg Amerikában működő különböző csoportok legveszélyesebb terro­rista szervezetének ne­vezi ezt a kubai csopor­tot. Az esztelen és értel­metlen politikai gyilkos­ságnak (Garcia a kubai UN-küldöttség jelenték­telen tagja volt) nyom­ban megtörténtek előre­látható nemzetközi visszhangjai: a kubai kormány hivatalos na­pilapja, a „Granma” és a Tass iroda, a hivata­los szovjet hírügynök­ség, azt állította tudósí­tásában, hogy a gyilkos­ság a Central Intelligen­ce Agency teljes jóvá­hagyásával történt. Ez a vád, természetesen, alaptalan, nem azért, mert adott esetben a CIA nem lenne ilyesmi­re képes, hanem azért, mert ha a CIA­­vala­milyen kideríthetetlen okból, ilyen politikai gyilkosság támogatásá­ra hajlandó lett volna, semmi esetre sem a je­lentéktelen Garcia meg­gyilkolásához járult vol­na hozzá.) Az FBI hivatalos­ köz­leményének egyik rész­lete így hangzik: „ A Garcia gyilkosai elmenekültek és az Amerikában élő és me­­nedékjogot élvező ku­baiaktól semmiféle tá­mogatást nem kapunk személyazonosságukra vonatkozóan, holott nyil­vánvaló, hogy sok kubai sokkal többet tud, mint amennyit nekünk haj­landók elmondani. A kubaiak támogatása és együttműködése nélkül nem fogjuk tudni felszá­molni az „Omega 7” ter­rorszervezetet. • Kevesen tudják, vagy kevesen emlékeznek rá, hogy az OPEC országok olaj­kartellje húsz esztendővel ezelőtt Bag­dadban (Irak fővárosa) alakult. Az OPEC or­szágok az elkövetkező novemberben Bagdad­ban szándékoztak meg­ünnepelni az olaj­kar­­tell húszéves születés­napját. Irán már hónapok óta igyekezett a születésna­pi ünnepségek színhe­lyének megváltoztatá­sára rábírni az OPEC országokat,­ azzal az ér­veléssel, hogy a két or­szág közötti ellenséges hangulat következtében az iráni megbízottak éle­te Bagdadban nem lenne biztonságban. Mindez azonban már a múlté, tekintettel a két ország közötti elkesere­dett háborúra, amely határviszállyal kezdő­dött. Minden jel arra mutat, hogy egyetlen OPEC ország olajügyi minisztere sem fogja no­vemberben pezsgőspo­hárral kezében Bagdad­ban elénekelni: — Happy Birthday To You... Stanislaw Kania, a len­gyel Kommunista Párt és Lengyelország veze­tője, közvetlenül új po­zíciójának elfoglalása után, politikai körutat tett Lengyelországban. A politikai körút szinte kísértetiesen hasonlított az amerikai politikusok körútjaihoz, azzal a kü­lönbséggel, hogy Kanta (szemben az amerikai politikusokkal) nem csó­kolta meg a hallgatóság tagjainak gyerekeit és­­ kutyáit. Ezenkívül azon­ban mindent megtett sa­ját és az „új rendszer” népszerűsítése érdeké­ben, amit egy politikus megtehet. Katowicében kijelen­tette: — Tudom, hogy mi a munka, elvtársak, mert valamikor magam is bá­nyász és acélipari mun­kás voltam. — A tisztes­séges munkabér önma­gában nem elegendő. Ennek ellenére, szór­ványosan új sztrájkok törtek ki Lengyelor­szág különböző ipari területein. Ezek a sztrájkok sokkal jelen­téktelenebbek, mint amilyenek a Gdansk­ból elindult sztrájkok voltak, kétségtelenül jelzik azonban, hogy a lengyel dolgozók nem bíznak az „új rendszer” ígéreteiben és igyekez­nek a sztrájk­fenyege­tést továbbra is fenntar­tani, hangsúlyozva, hogy az előzetes meg­egyezés ellenére sem szűnt meg az alapvető ellentét a dolgozók és a kormány és Párt között. Ugyanakkor Mieczys­­law Jagielseki, helyet­tes miniszterelnök, Moszkvába utazott, azért, hogy személye­sen tárgyaljon Brezs­­nyevvel, a Szovjetunió elnökével és a szovjet Kommunista Párt főtit­kárával. A látogatás nyilvánvaló célja az volt, hogy a lengyel mi­niszterelnökhelyettes megnyugtassa Brezs­­nyevet: minden rend­ben van Lengyelország­ban és az élet visszatért normális medrébe. A lá­togatás annál is érde­kesebb, mivel a Tass iro­da, a szovjet hivatalos hírügynökség, a lengyel sztrájk­válság csúcs­pontján, kijelentette: " A Szovjetunió tel­jesen semlegesen figye­li a lengyel eseménye­ket, annak tudatában, hogy a sztrájkok mö­gött ellenforradalmi szabotőrök állnak. Jagielski valóban ta­lálkozott Brezsnyev­­vel, akit megnyugtatott: Lengyelországban min­den rendben van. Jagi­elski hivatkozott Jimmy Carternek arra a szeren­csétlen ígéretére, hogy Amerika hajlandó az új lengyel kormánynak 670 millió dolláros hi­telkeretet nyújtani, me­zőgazdasági termékek bevásárlására. (A kül­földi segítség-program keretében, amelyet elő­zőleg az amerikai fede­rális törvényhozók meg­szavaztak, az Elnöknek ehhez a lépéshez nincs szüksége a federális törvényhozók hozzájá­rulására, m­ert határo­zata a külföldi segély­­program keretében tör­tént.) Kania végső megjegy­zése: — Egy bizonyos pon­ton a dialógusoknak a dolgozók és a kormány és Párt között meg kell szűnnie és a legköze­lebbi, egyszerű feladat: dolgozzunk. A kijelentés önmagá­ban kétségessé teszi, hogy a lengyel dolgozók Gierek helyett­­ nem új Giereket kaptak-e küzdelmük eredménye­képpen? A kommunista rendszer továbbra is megingathatatlan, mint ahogyan a kommunisták még egyetlen olyan or­szágban sem, ahol hata­lomra jutottak, nem ad­ták fel a hatalmat. Hírek és képek a nagyvilágból... •. . Us 5 Híj I Garcia a Jelentéktelen kubai UN-diplomata, meggyilkolása után, autójában Baloldalt: Brzezinski, az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács igazgatója, jobboldalt: Sullivan, Amerika volt iráni nagykövete, elmúlt évi letartóztatása alkalmával­ ­, K 11111 BMI Kr­a m■ Jagielski, lengyel miniszterelnökhelyettes, moszkvai látogatása alkalmával biztosította Brezsnyevet, hogy „Lengyelországban minden rendben van.” ítéletidő írta: ifj. Fekete István A két kötetes, — de egy kötetben megjelentetett, — nagy terjedelmű, 340 oldalas, sok szép illusztrációval díszített regényt Dr. Nádas Gyula clevelan­di Árpád kiadóvállalata jelentette meg. Az izgalmas eseményekben gazdag, történelmi témájú regényt a „tizenéves" korosztály éppen úgy élvezheti, mint az idősebb generációk. Az író — aki köztudomásúlag minden idők egyik legolvasottabb és legnép­szerűbb magyar írójának Fekete Istvánnak a fia, — jó tizenöt éve szerepel em­igrációs irodalmunkban. Novelláival nem csak amerikai és kanadai, ha­nem európai, ausztráliai és dél-amerikai lapok hasábjain is találkozhattunk. Ifj. Fekete István írói adottságára talán az a legnagyobb dicséret, ha azt mondjuk, hogy stílusa, szókincse és érzés­ gazdagsága édesapjára emlékez­tet. A két Fekete István abban is hasonlít egymásra, hogy nem csak története­ik érdekességével, hanem egyéni természet-ábrázolásukkal és tiszta, szép magyar nyelvezetükkel is szórakoztatják — és tanítják — olvasóikat. B. N Árpád kiadóvállalat RENDELŐ-SZELVÉNY Megrendelem ifj Fekete István: ÍTÉLETIDŐ című művét. Puhakötésben 1­9.00 plusz 1.00 postaköltség drb______ Vászonkötésben $14.00 plusz 1.00 postaköltség drb____— Pontos név: ......................Cím: .Zip code:. A csekket, vagy pénzes utalványt kérjük: Julius Nadas névre, és ítélet­idő- megjelöléssel, vagy a CHICAGO és KÖRNYÉKE címére, 2923 „C” W. Argyle Chicago, 111. 60625, vagy pedig Mr. Julius Nadal: (1425 Grace Ave, Lakewood, Ohio 44107) Árpád könyvkiadó címére küldeni.

Next