Állami tanítónő képző, Cinkota, 1933

I. Mit tehet a tanítóképző-intézet a magyar zenei ízlés fejlesztésében. Ha a háború utáni Európa, a XX. század zenei törekvéseit figyeljük, úgy látjuk, hogy egységes irányzat még nincsen kifejlődve. A zenetörténet minden korszaka átvett értékekből és új gondolatokból szövődik. Minden korszak az öröklött értékek egy részét megtartja, más részét elejti és keres magának új értékeket. Nincsen olyan korszak, melyben a zene kizárólag konzervatív, de olyan sincs, amelyben kizárólag progresszív. Az új korszak jelleme még nem egészen egy­séges, bár vannak olyan stiláris és gondolkozási sajátságok, melyek különböző népek zenéjében meglehetősen egyformán jelentkeznek. Gondoljunk a mai kor két nagy zenei irányzatára! Az egyik úton a régi nagy klasszikusok és romantikusok követőire, Mahlerra és iskolájának legkiválóbb alakjaira, Schönbergre, Hindemithre, és Krenekre. Ők a régi hagyományokon elindulva küzdöttek a modern zenéért, de már Mahler csatája vesztett csata volt. Schönberg forradalma sem hódít a zene számára az élettől új területeket és mindaz, amit a nagy német muzsikától örökbe kapott, ahelyett, hogy újjászületett vagy új színt kapott volna, csak papírosmuzsika maradt. És hiába próbálta Hindemith Pál mindazt, amit a mai zeneélet melódiában, ritmusban és harmóniában produkál, tetszetős és könnyen érthető stílusba önteni, — és hiába iparkodott Krenek a jazzmuzsikát az operaszínpadig felvinni, s egyiküknek sem sikerült az élettel kapcsolatot teremteni. Mert a művész csak annyit kaphat az élettől, amennyit ad az életnek. Az élet csak annak muzsikál, aki megérzi annak titokzatos mélységeit. Látjuk ezt a másik nagy zenei irányzatnál. Gondoljunk csak a háború utáni zeneirodalom győztes alakjaira, — a mai kor egyik, hatásában, művészettörténeti jelentőségében legerősebb zenei lángelméjére: Stra­­vinszkyra, továbbá Mussorgskyra és Rimszky-Korsakovra, vagy a zene­­történeti jelentőségében nem kevésbé fontos Bartókra és Kodályra.

Next