Állami tanítónő képző, Cinkota, 1933
I. Mit tehet a tanítóképző-intézet a magyar zenei ízlés fejlesztésében. Ha a háború utáni Európa, a XX. század zenei törekvéseit figyeljük, úgy látjuk, hogy egységes irányzat még nincsen kifejlődve. A zenetörténet minden korszaka átvett értékekből és új gondolatokból szövődik. Minden korszak az öröklött értékek egy részét megtartja, más részét elejti és keres magának új értékeket. Nincsen olyan korszak, melyben a zene kizárólag konzervatív, de olyan sincs, amelyben kizárólag progresszív. Az új korszak jelleme még nem egészen egységes, bár vannak olyan stiláris és gondolkozási sajátságok, melyek különböző népek zenéjében meglehetősen egyformán jelentkeznek. Gondoljunk a mai kor két nagy zenei irányzatára! Az egyik úton a régi nagy klasszikusok és romantikusok követőire, Mahlerra és iskolájának legkiválóbb alakjaira, Schönbergre, Hindemithre, és Krenekre. Ők a régi hagyományokon elindulva küzdöttek a modern zenéért, de már Mahler csatája vesztett csata volt. Schönberg forradalma sem hódít a zene számára az élettől új területeket és mindaz, amit a nagy német muzsikától örökbe kapott, ahelyett, hogy újjászületett vagy új színt kapott volna, csak papírosmuzsika maradt. És hiába próbálta Hindemith Pál mindazt, amit a mai zeneélet melódiában, ritmusban és harmóniában produkál, tetszetős és könnyen érthető stílusba önteni, — és hiába iparkodott Krenek a jazzmuzsikát az operaszínpadig felvinni, s egyiküknek sem sikerült az élettel kapcsolatot teremteni. Mert a művész csak annyit kaphat az élettől, amennyit ad az életnek. Az élet csak annak muzsikál, aki megérzi annak titokzatos mélységeit. Látjuk ezt a másik nagy zenei irányzatnál. Gondoljunk csak a háború utáni zeneirodalom győztes alakjaira, — a mai kor egyik, hatásában, művészettörténeti jelentőségében legerősebb zenei lángelméjére: Stravinszkyra, továbbá Mussorgskyra és Rimszky-Korsakovra, vagy a zenetörténeti jelentőségében nem kevésbé fontos Bartókra és Kodályra.