Corvina, 1887 (10. évfolyam, 1-36. szám)
1887-06-30 / 18. szám
74 CORY IN A legszégyenletesb feltételek mellett érheti meg könyve megjelenését. S minthogy ez igy van a szépirodalom s a népszerű modorban tartott komolyabb tárgyú munkák terén, világos, hogy elvontabb tartalommal bíró s így korlátoltabb körök számára irt, többnyire költségesebb kiállítást is igénylő művek kiadására vállalkozót találni csaknem lehetetlen. Ami másutt üzleti vállalkozás, az itt biztos bukás volna. S mindez azért, mivel nincs fogyasztó elem, mely a könyveket megvegye. Baj, mely az irodalom és tudomány haladását lehetetlenné teszi. S valóban, ha nem volnának tudományos intézeteink, melyek tagjaik komoly munkálkodásának gyümölcseit kiadják, nem tudom, láttunk volna-e a könyvpiacon az utóbbi évtizedben csak egyetlenegy szigorúan tudományos könyvet is, kivéve a tankönyveket. Amily régi a baj, oly régi az érdekelt körök törekvése is, mentül gyorsabban s mentül gyökeresebben segíteni rajta. Foglalkoztak vele egyesek és testületek. Jó tanácsok nem hiányzanak. Alig múlik el pár hó, hogy valaki elő ne álljon egy-egy új eszmével, ötlettel. Voltak, kik a vidéki kaszinókat kívánták felhívni arra, hogy évenként bizonyos összeget tisztán könyvek vásárlására fordítsanak. Mások ügyesen szervezett colportage-t ajánlottak. A könyvkereskedők egyesülete évről-évre tölti be ja kiáltásaival az országot. Újabban valaki azzal az ötlettel lépett elő, hogy a képviselőjelöltek, kiknek a visszaélésekről megalkotandó törvény értelmében etetni-itatni úgy sem lesz szabad, állítsanak ehelyett könyvtárakat azokban a községekben, melyeknek mandátumára sóvárognak. Az indítványozó reményli, hogy a jó nép ha már megkapta a könyvtárakat, fenn is fogja tartani azokat. Az írók és művészek köre pedig, miután e tárgyban értekezletet tartott, a könyvvásárlás elő- • mozdítására bizottságot küldött ki, mely — mint hírlik, — működését azzal fogja megkezdeni, hogy körlevelet intéz az ország intézetei, egyesületei és kaszinóihoz, azokat könyvvásárlásra fordítandó bizonyos összegnek évi költségvetésükbe való felvételére szólítva föl. Nos, uraim, sok szerencsét kívánok önöknek a vállalkozáshoz, de bocsássanak meg, ha arról biztosítom önöket, hogy működésök, ha irányát gyorsan meg nem változtatják, és oly meddő marad, mint az eddigi törekvések. Lássuk csak, milyen sorsa lesz annak a fölhívásnak, melyet ki fognak bocsátani. A szöveg kétségkívül hangzatos lesz. Élénken fogja ecsetelni a pangást, mely zsibbasztólag hat az irodalomra: a bajokat, melylyel íróknak és kiadóknak küzdeniök kell, végre mint leghatalmasabb érvet, a világ lesújtó ítéletét, mely ily körülmények között elmaradhatatlan, tekintve a művelődést, haladást és felvilágosultságot, mely korunkat általában jellemzi. Befejezésül a már annyiszor bevált hazafiság, a szent cél s egyéb szép dolgokra való hivatkozás és a pénzkérés. A lapok a fölhívást közölni fogják «teljes szövegében», némelyek rokonszenves bevezetéssel is ellátják, sőt kétségkívül olyan is fog találkozni, mely vezércikket szentel neki. A vezércikket el fogja olvasni néhány kávéházi «irodalmár», a közlött felhívást még ezek sem, az eredetit azonban — kénytelen-kelletlen — elő fogják adni ama bizonyos vidéki kaszinók, egyesületek gyűlésein, a «folyó ügyek» között. A hatás nem fog elmaradni; már az «ügyirat» felolvasása alatt is sok helyen ilyetén felkiáltások lesznek hallhatók: «Már megint fizessünk!» «Még a házunkat se fizettük ki!» «Hát még mit?» «Nem elég a költség anélkül is!» Ilyen emelkedett hangulatban fogja azután a gyűlés — a komolyabb felfogású elnök meleg ajánlatára — elhatározni, hogy mivel mégis nézni kell arra: «mit mond a világ», de különösen mivel a szomszéd városka olvasóköre hasonló célra ötven irtót szavazott meg s igy hátramaradni nem szabad, — az évi költségvetésbe ezentúl — 60 frt vetessék fel könyvek vásárlására. A legtöbb társaskör és egyesület pedig egyszerűen azt fogja válaszolni, hogy kötelességét e téren már évek óta teljesíti, amennyiben már tíz-húsz évvel ezelőtt alapított könyvtárt s azt évről-évre rendszeresen gyarapítja, miért is újabb intézkedést, vagy elhatározást e tárgyban szükségesnek nem talál. S ezzel eldőlt az agitatio sorsa, melynek eredménye lesz — évenként néhány száz forint, mely öszszeg annyira el fog forgácsolódni, hogy a könyvpiacon elvész, mint esőcsepp a homokpusztán. Az állapot pedig marad, amilyen volt. Állítom, hogy téves úton haladnak önök a kérdés megoldásában , aminek fő oka, nézetem szerint abban rejlik, hogy a baj okainak kutatásában nem mentek el a végsőig. A kérdés, mióta napirenden van, mindig így volt és így van formulázva: c íme, itt van egy sereg író, aki nem bír megélni és egy csapat könyvkiadó, akik bukófélben vannak. Könyörülj meg rajtok, társadalom, s vedd meg könyveiket, hogy az írók el ne pusztuljanak, a könyvkiadók meg ne bukjanak». Emlékezzünk csak vissza arra a felhívásra, melyet Vajda János művei érdekében bocsátott ki az íróknak egy egész társasága. A lényege annak is a fenti kérelem volt. S nem volt foganatja. Legalább, ami volt, nem volt méltó a Vajda János tehetségéhez. De hát, ez természetes dolog. A társadalom gondolkodik. S ha nem mondunk neki egyebet, mint amennyit eddig tényleg mondtunk, hamar kész a felelettel: «Semmi közöm hozzá, ha azok az emberek nem tudnak megélni a mesterségük után. Szép volna, ha minden kereset nélküli ember először is hozzám fordulna. Menjenek el azok az irak dijnokoknak a statisztikai hivatalba, ott kapnak biztos harminc forintot havonkint. Idővel többre is vihetik. A könyvkereskedők pedig hagyják ott a boltjukat és nyissanak a trafikot. Abba nem buknak bele!» S a társadalomnak, a maga szempontjából, igaza van. Amig tisztán saját nyomorunkról, saját érdekünkről szólunk s tőle pusztán azért, mivel nyomorgunk, áldozatokat követelünk, addig más hatást hiába várunk. A társadalom nem fogja indokoltnak találni, hogy fentartson, nagy áldozatok árán, egy testületet, melyre szüksége nincs. Mert kétségtelen, hogy oly a társadalom, mely nem olvas, az íróknak és irodalomnak sem érzi szükségét. S ez az a pont, melyen az egész kérdés megfordul. A baj megvan. Mindenki látja. De a diagnosis el van hibázva. Nem az a baj, — legalább a közérdek szempontjából nem. — hogy egy csomó ember, kik arra a szerencsétlen gondolatra jöttek, hogy életöket az irodalomnak szenteljék, megélni nem tudnak. Az igazi baj, a valódi szerencsétlenség az, hogy a magyar társadalom nem olvas. Vagy csupán lapot 1887.