Corvina, 1887 (10. évfolyam, 1-36. szám)

1887-06-30 / 18. szám

74 CORY IN A legszégyenletesb feltételek mellett érheti meg könyve megjelenését. S minthogy ez igy van a szépirodalom s a népszerű modorban tartott komolyabb tárgyú munkák terén, világos, hogy elvontabb tartalommal bíró s így korlátoltabb körök számára irt, többnyire költségesebb kiállítást is igénylő művek kiadására vállalkozót találni csaknem lehetetlen. Ami másutt üzleti vállalkozás, az itt biztos bukás volna. S mindez azért, mivel nincs fogyasztó elem, mely a könyveket megvegye. Baj, mely az irodalom és tudomány haladását lehetetlenné teszi. S valóban, ha nem volnának tudo­mányos intézeteink, melyek tagjaik komoly munkál­kodásának gyümölcseit kiadják, nem tudom, láttunk volna-e a könyvpiacon az utóbbi évtizedben csak egyetlenegy szigorúan tudományos könyvet is, kivéve a tankönyveket. Amily régi a baj, oly régi az érdekelt körök törekvése is, mentül gyorsabban s mentül gyökere­sebben segíteni rajta. Foglalkoztak vele egyesek és testületek. Jó tanácsok nem hiányzanak. Alig múlik el pár hó, hogy valaki elő ne álljon egy-egy új eszmé­vel, ötlettel. Voltak, kik a vidéki kaszinókat kívánták felhívni arra, hogy évenként bizonyos összeget tisztán könyvek vásárlására fordítsanak. Mások ügyesen szer­vezett colportage-t ajánlottak. A könyvkereskedők egyesülete évről-évre tölti be ja­­ kiáltásaival az orszá­got. Újabban valaki azzal az ötlettel lépett elő, hogy a képviselőjelöltek, kiknek a visszaélésekről megal­kotandó törvény értelmében etetni-itatni úgy sem lesz szabad,­­ állítsanak ehelyett könyvtárakat azokban a községekben, melyeknek mandátumára sóvárognak. Az indítványozó reményli, hogy a jó nép ha már megkapta a könyvtárakat, fenn is fogja tar­tani azokat. Az írók és művészek köre pedig, miután e tárgyban értekezletet tartott, a könyvvásárlás elő- • mozdítására bizottságot küldött ki, mely — mint hírlik, —­ működését azzal fogja megkezdeni, hogy körlevelet intéz az ország intézetei, egyesületei és­­ kaszinóihoz, azokat könyvvásárlásra fordítandó bizo­nyos összegnek évi költségvetésükbe való felvételér­e szólítva föl. Nos, uraim, sok szerencsét kívánok önöknek a­­ vállalkozáshoz, de bocsássanak meg, ha arról biztosí­­­­tom önöket, hogy működésök, ha irányát gyorsan meg nem változtatják, és oly meddő marad, mint az eddigi törekvések. Lássuk csak, milyen sorsa lesz annak a fölhívás­nak, melyet ki fognak bocsátani. A szöveg kétségkívül hangzatos lesz. Élénken fogja ecsetelni a pangást, mely zsibbasztólag hat az irodalomra: a bajokat, melylyel íróknak és kiadóknak kü­zdeniök kell, végre mint leghatalmasabb érvet,­­ a világ lesújtó ítéletét, mely ily körülmények között elmaradhatatlan, tekintve a művelődést, hala­dást és felvilágosultságot, mely korunkat általában jellemzi. Befejezésül a már annyiszor bevált hazafiság, a szent cél s egyéb szép dolgokra való hivatkozás és a pénzkérés. A lapok a fölhívást közölni fogják «teljes szö­vegében», némelyek rokonszenves bevezetéssel is el­látják, sőt kétségkívül olyan is fog találkozni, mely vezércikket szentel neki. A vezércikket el fogja olvasni néhány kávéházi «irodalmár», a közlött felhívást még ezek sem, az eredetit azonban — kénytelen-kelletlen — elő fogják adni ama bizonyos vidéki kaszinók, egyesületek gyű­lésein, a «folyó ügyek» között. A hatás nem fog elmaradni; már az «ügyirat» felolvasása alatt is sok helyen ilyetén felkiáltások lesznek hallhatók: «Már megint fizessünk!» «Még a házunkat se fizettük ki!» «­Hát még mit?» «Nem elég a költség anélkül is!» Ilyen emelkedett hangulatban fogja azután a gyűlés — a komolyabb felfogású elnök meleg ajánlatára — elhatározni, hogy mivel mégis nézni kell arra: «mit mond a világ», de különösen mivel a szomszéd vá­roska olvasóköre hasonló célra ötven irtót szavazott meg s igy hátramaradni nem szabad, — az évi költ­ségvetésbe ezentúl — 60 frt vetessék fel könyvek vásárlására. A legtöbb társaskör és egyesület pedig egyszerűen azt fogja válaszolni, hogy kötelességét e téren már évek óta teljesíti, amennyiben már tíz-húsz évvel ezelőtt alapított könyvtárt s azt évről-évre rend­szeresen gyarapítja, miért is újabb intézkedést, vagy elhatározást e tárgyban szükségesnek nem talál. S ezzel eldőlt az agitatio sorsa, melynek ered­ménye lesz — évenként néhány száz forint, mely ösz­szeg annyira el fog forgácsolódni, hogy a könyv­piacon elvész, mint esőcsepp a homokpusztán. Az állapot pedig marad, a­milyen volt. Állítom, hogy téves úton haladnak önök a kér­dés megoldásában , aminek fő oka, nézetem szerint ab­ban rejlik, hogy a baj okainak kutatásában nem men­tek el a végsőig. A kérdés, mióta napirenden van, mindig így volt és így van formulázva: c íme, itt van egy sereg író, a­ki nem bír megélni és egy csapat könyvkiadó, a­kik bukófélben vannak. Könyörülj meg rajtok, társadalom, s vedd meg könyveiket, hogy az írók el ne pusztuljanak, a könyvkiadók meg ne buk­janak». Emlékezzünk csak vissza arra a felhívásra, melyet Vajda János művei érdekében bocsátott ki az íróknak egy egész társasága. A lényege annak is a fenti kérelem volt. S nem volt foganatja. Legalább, a­mi volt, nem volt méltó a Vajda János­ tehetségéhez. De hát, ez természetes dolog. A társadalom gon­dolkodik. S ha nem mondunk neki egyebet, mint amennyit eddig tényleg mondtunk, hamar kész a felelettel: «Semmi közöm hozzá, ha azok az emberek nem tudnak megélni a mesterségük után. Szép volna, ha minden kereset nélküli ember először is hozzám fordulna. Menjenek el azok az irak dijnokoknak a statisztikai hivatalba, ott kapnak biztos harminc fo­rintot havonkint. Idővel többre is vihetik. A könyv­kereskedők pedig hagyják ott a boltjukat és nyissanak a trafikot. Abb­a nem buknak bele!» S a társadalomnak, a maga szempontjából, igaza van. Amig tisztán saját nyomorunkról, saját érde­künkről szólunk s tőle pusztán azért, mivel nyomor­gunk, áldozatokat követelünk, addig más hatást hiába várunk. A társadalom nem fogja indokoltnak találni, hogy fentartson, nagy áldozatok árán, egy testületet, melyre szüksége nincs. Mert kétségtelen, hogy oly a társadalom, mely nem olvas, az íróknak és irodalom­nak sem érzi szükségét. S ez az a pont, melyen az egész kérdés megfordul. A baj megvan. Mindenki látja. De a diagnosis el van hibázva. Nem az a baj, — legalább a közérdek szempontjá­ból nem. — hogy egy csomó ember, kik arra a sze­­­rencsétlen gondolatra jöttek, hogy életöket az iro­­­dalomnak szenteljék, megélni nem tudnak. Az igazi baj, a valódi szerencsétlenség az, hogy­­ a magyar társadalom nem olvas. Vagy csupán lapot 1887.

Next