Criticai Lapok, 1992 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1992-10-01 / 1. szám
‘ECOCjáró beszéd A lap, amelytől a címet kölcsönöztük, mindössze egyetlen számot ért meg Brassai Sámuel szerkesztésében, 1855-ben. Hogy nem ezt a halandó hagyományt szeretnénk folytatni, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy immár másodszor jelenik meg a - ha úgy tetszik - újra indított Criticai Lapok, még ha e pédány (a próbaszámot követve) az egyes számot viseli is. Kísérletet Brassai előtt és után is tettek az esztétikai értékteremtés, értékőrzés ilyetén elősegítésére - 1831-ben Bajza, 1862-ben pedig Riedl Szende -, ám ezek a Kritikai Lapok sem voltak hosszú életűek. Talán mert a műbírálat sem az a műfaj, amely képes eltartani önmagát. Ennyi rossz ómen után miért vágtunk bele mégis? Mert hisszük: egy piacorientált, az eladhatóságot mindenekelőtt tisztelő társadalomban nagyobb szükség van az anyagiakra - legalábbis rövid távon - nem konvertálható értékek felmutatására, védelmére, mint valaha. Egyáltalán arra, hogy ez a másfajta értékrend létezhessen, működjön, hasson. Nem a tévedhetetlenség hite, csupán a gondolkodás igénye vezet bennünket, amikor útjára indítjuk e küllemében szerény, ám szándékaiban nagyratörő Criticai Lapokat, az archaikus írásmóddal tiszteletünket jelezve a régiek - de akár a tegnapiak - által felhalmozott, ránk hagyott szellemi, művészi értékek iránt. A névválasztásban van azért persze némi pragmatizmus is (miért volna egy bölcsész mindenáron élhetetlen?), lapok ezek a szó szoros értelmében, fűzés nélkül is összetartozók. Csekélyebb így az előállítási költség, s nagyratörő terveinknek megfelelően tetszés szerint - no azért nem a végtelenségig - növelhető a terjedelem, s bővíthető a tartalom. Ma még csak a kritikai visszhangot tán leglátványosabban (és keservesebben?) - már ami a vidéki társulatokat illeti - nélkülöző színháznak próbálunk tükröt tartani, holnap-holnapután - ha akadnak ehhez támogatóink - más művészeti ágak is számíthatnak ránk. Ezért, hogy bár e pillanatban a lapot tartalmilag a színház uralja, címében nincs semmi utalás a teátrumra. S hogy addig se kössük meg magunkat túlságosan, amíg leheőségeink korlátlanok nem lesznek, a „criticai" fogalmát sem értelmezzük szűken. Számunkra nem pusztán műfajt, inkább attitűdöt jelöl, ami érvényesülhet akár esszé, tárca, glossza vagy jegyzet formájában is (nem szólva a grafikáról, a karikatúráról), de még a vitától sem zárkózunk el. Ám ameddig a határ a csillagos égen innen van, addig a színház területén szeretnénk kifejteni áldásos tevékenységünket, egységes egésznek tekintve a magyar színikultúrát, amelynek az alternatív színházak éppúgy részei, mint a zenés-, a mozgásszínházak vagy akár a kabaré. A teljesség igénye a vezérlő elv mennyiségi szempontból is: valamennyi színházi előadásra szeretnénk reflektálni - ami csaknem lehetetlen. Megpróbáljuk. A sors s a szponzorok kezében vagyunk, amiért is ezúton mondunk köszönetet mindazoknak, akik a lap létét lehetővé tették: a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak, a Fővárosi Önkormányzat Színházi Alapjának, a József Attila Alapítványnak és a Színházművészeti Szövetségnek. Akkor hát kezdődjék a játék, életre... A szerkesztő AZ EMBER FANTOMJA J. W. Goethe: Clavigo Radnóti Miklós Színház volt Goethe", csakugyan. Szép esszéjében Deák Tamás megkockáztatja a gondolatot: sem a r/ strassburgi szellemkirály, sem a weimari miniszter nem szerzett egész életében egyetlen barátot sem. Még Schillerrel is csak egyfajta magasrendű sorsközösség kapcsolta össze, így lehetett, így volt. Bizonyosan. Barátkozni hétköznapokból gyúrt emberekkel lehel, titáni szemtanúkkal nem. Márpedig a Clavigót a tanúskodó kolosszus írta. Nem érdemes feidézni az irodalomtörténeti anekdotákat. Azok az esetlegesség álarcai. Az igazi dráma az emberiségé, amey éppen ekkoriban, a darab születése idején lép át történelme nagy küszöbén. Hauser Arnold kategóriáival élve a történemi tudat nélküli, parmenidészi világból a hiteles történelmi tudat héraklétoszi világába. Az emberi nem létfordulatának, a hitelttlen és az autentikus értékrendek viszályának tanúságtétele a Clavigo. A Radnóti Színház előadásán Szlávik István drámai tere pontosan meg is jeleníti ezt. Tükröző felületek kapcsolódnak össze, ablakformájú, de ablakként nem funkcionáló, átláthatatlan, átjárhatatlan térnyílásokkal, amelyek nem távolságot tárnak fe, csak árnyképek vetítővásznai. Nincs arányos magasság, nincs igazi mélység, szűkösség van, árnyakkal, alattomos tükröződésekkel. Egymásra zsúfolódnak arcok, sorsok, szenvedélyek. Valló Péter rendezése a zsúfolt világot jeleníti meg, programszerűen letisztult, puritán, koncentrált eszközökkel. Megnyer vele egy nagy csatát, ha nem is a színielőadás csatáját. Az egymásra zsúfolt sorsok értően reagálnak. A szeptember 17-i bemutató közönsége tévedhetetlenül működő önvédelmi mechanizmussal - nem, nincs tévedés, nem ránevetett, kinevetett - minden jelenetet, ameyben eszményekről, érzemekről, megbocsátásról, igaz indulatról, vagy az emberi nem haladásáról volt szó. Valló nyert. Sikerült provokálnia a múlandóságot. A rossz jelenidőt. És ez nem kevés. Ami korlátozottabban sikeres, az a megformált színpadi jellemek körüljárhatósága. László Zsolt Clavigója eredeti szellemű, hiteles érzékenységű, de - és ez komoly baj - veszélytelen ember. Godhe Clavigója az alulról jött, a semmiből a miniszterség felé gázoló, elszánt törtető, és Julien Sorés. Késő leszármazottjához hasonlóan ököllel és talppal még csak bírná, lelkiismeretlenséggel és gyomorral már nem, így szükségképpen ráfizet. Társadalmi keszonbetegségben szenved, ebből ered tétovasága, manipulálhatósága. A Sötétruhás fiút oly meggyőzően játszó László Zsolt birtokában van ennek a figurának, most nem sikerült teljesen összeraknia. A meg- és feltisztulás vágyának perceiben őszinte és hittes, a válság pillanataiban azonban értéktudatában megrokkant férfi helyett rémült kamaszt játszik. Ironikusan rímel rá Kulka JánosTarlósának koncepcionális töredékessége. Hiányzik belőle a nagy manipulátor démoni szenvedélyessége, a lélekszobrász rövidlátó, beteg fanatizmusa. Ez a Carlos világszemléletében nyegle. Alkatilag nyegle. Márpedig ilyen ember utoljára kamaszokat tud megtéveszteni. Hogy egy szelemi pubertáskorát élő értelmiségi és egy cinikus intellektuális voyeur közös erővé Európa-hírű folyóiratot szerkesszenek, ebben az előadásban ugyanis erről van szó, egyszerűen elképzelhetetlen. Széles László sajátos módon próbálja áthidalni azt a tényt, hogy Beaumarchais figurája sem életkorával, sem színészi alkata- 2