Criticai Lapok, 1993 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
HÓDÍTÓ ANTIKVITÁS Szophoklész: Philoktétész Színház- és Filmművészeti Főiskola - Padlás Ot ifjú ember játssza Jánosy István gyönyörű Szophoklész-fordítását az Odry Színpad padlásterében. Tiszta, szép előadást látunk. Takarékos, de mégis elfogadható térben (díszlet és jelmez: Rózsa István) szellemes mozgatással (C. Nagy István), olykor ködfelhőcskét követve jelennek meg a hajósok (Molnár Péter és Nyári Zoltán). Itt ármánykodik Odüsszeusz (Várnai Szilárd), hörög, kínlódik sebével Philoktétész (Bede Fazekas Szabolcs), s tétovázik, szenved a tiszta hős, Akhilleusz sarja, Neoptolemosz (Őze Áron). Ritka öröm látni, amint egy többezer éves szerző átveszi a hatalmat a szívek fölött. Először a színészeket hódítja meg. Elmélyült játékuk, szövegértésük, pontos tagolásuk is jelzi, milyen szinten fogadták be érzelmileg és értelmileg az alapproblémát: szabad-e „liberális", reálpolitikusi csellel rászedni a szenvedő Philoktétészt, az íjához (vagyis, ahogy a neve jelzi, vagyonához) ragaszkodó hőst, hogy annak fegyvere, s NE KIÉ A VÖLGY? Bertold Brecht: A kaukázusi krétakör Kaposvári Csiky Gergely Színház ehet-e igaz egy tétel bizonyítása, ha maga a tétel hamis? Egy matematikus alighanem a fejéhez kapna, ha ilyet kérdeznének tőle; a színházban azonban nem mindig érvényes az egzakt tudományok logikája. Lám, a fenti kérdés sem értelmetlen, sőt magától értetődően vetődhet fel A kaukázusi krétakör kaposvári előadásának nézőiben. A paradoxnak látszó probléma forrása a darab előjátéka, amelyben két kolhoz küldöttsége vitázik azon, hogy kié legyen egy környékbeli völgy: az eredeti tulajdonosoké, vagy azoké, akik egy duzzasztó felépítése, némi robbantgatás és vízelterelés árán öntözhető gyümölcsössé akarják alakítani az addig legelőként használt területet. Ez a bevezetés, amely nemrégiben még nemcsak didaktikusnak, hanem - „szocreál" vonásai miatt - nevetségesnek is tűnhetett (talán ezért hagyták ki a Nemzeti Színház két évvel ezelőtti előadásából), most hirtelen hátborzongatóan aktuális lett. Nem meglepő tehát, hogy Babarczy László előjátékkal együtt állította színpadra a drámát, vállalva a kockázatot, hogy a Brecht szándékaival ellentétes nézői reakció (a „duzzasztások" elleni állásfoglalás) gyengítheti a krétakör példázat futását. Babarczy döntése annál indokoltabb, mivel a kollázosok vetélkedése nemcsak napi politikai áthallásokra ad alkalmat, haanem a „láoptolemosz ártatlanságának ereje együtt bevegye végre Tróját, s a Párisz szívében megálló nyíl befejezte a tíz éve tartó háborút. A színészek után a közönség meghódítására kerül sor. Bárcsak láthatná ezt az előadást az antikvitástól irtózó középiskolások Imda! Mert amennyi kifogásolnivaló akadt egy évvel ezelőtt a Várszínház főiskolásokkal megoldott Szentivánéji álom előadásában, annyira dicséretes ez a mostani munka. (Mindkét előadás rendezője, osztályvezető tanára Iglódi István.) Míg a Shakespeareszöveg dühítő módon darabokra tört a játékosok ajkán, ez a mostani, semmivel sem könnyebb, veretes szöveg íveket mutató, pontosan értelmezett, színészi megoldásaiban mértéktartó, ironikusan szellemes, remek előadásban hallható. Évek múltával büszkén emlegethetik majd mindazok, akik játszották, s akik látták, hogy volt egyszer, valamikor a kilencvenes évek elején egy Philoktétész-előadás a főiskolán. G. K. ték a játékban"-szituáció színészi és rendezői kidolgozására is. Gruse és a pártfogásába vett kisfiú történetét ugyanis a darab szerint a völgy megszerzésében érdekelt szövetkezet tagjai játsszák el, hogy az érthetően vonakodó másik felet meggyőzzék a maguk igazáról. Bár erről a propagandisztikus töltetről mintha megfeledkeznének Kaposvárott (az, hogy a másik kolhoz küldötteit is ott látjuk a játszó személyek között, akkor is logikai bukfenc, ha csak „színészgazdálkodási" oka van), a „példabeszéd" első jelenetében mégis remekül kiaknázzák a keretszituáció adta lehetőségeket. A barakkok fölé emelkedő őrtorony egy szempillantás alatt átlényegül templommá, a bádogból levő, rusnya felvonulási épület pedig kormányzói palotává (onnan lépnek elő a bohócfehérre mázolt arcú, némileg karikaturisztikusan ábrázolt - az öntudatos kolhozparaszt szemszögéből nézett - nemesek). Arkadi Cseidze, az énekes-narrátor időnként rendezőként is belenyúl az általa kitalált produkcióba (alaposabban letakarja például a túlságosan szem előtt levő csecsemőt), a többi parasztember pedig érdeklődéssel figyeli a színpad két sarkából a spektákulumot. Mindebből van, ami a cselekmény előrehaladtával is megmarad, van, ami nem. Megmarad egyrészt Arkadi aktív szerepe (Gruse például a világ legtermészetesebb mozdulatával nyújtja ki neki a színpad szélére a gyerek használt pelenkáját), másrészt pedig a parasztok számára idegen figurák elrajzolt ábrázolása. (Ez egyébként, bár érthető, nem mindig szerencsés - a Gruse esküvőjén közreműködő részeges szerzetesből például olyan bohózati figura lesz, hogy ez szinte teljesen elveszi a jelenet eredeti kegyetlenségét). Teljesen eltűnnek viszont a „házi nézők", és rohamosan fogyatkoznak Khell Zsolt sok mindenre használható, ötletes díszletei is. Először a kolhozépületek nagy része kerül ki a színpadképből, aztán az őrtorony (miután a függőhídjelenetben „eljátszotta" az innenső part szerepét), végül pedig az akasztófaként is funkcionáló villanyoszlop, mire elérkezünk a tanmese tanulságát hordozó krétakörjelenethez, már csak Achak fölöttébb furcsa gyaloghintóra, teniszbírói emelvényre és az oldalán ékeskedő gumikerékből ítélve talán traktorülésre emlékeztető - bírói széke marad a színen. Igaz, ekkorra már számos tanú jelét láthattuk annak, hogy minimális díszlettel és kellékkel szinte csodákat lehet művelni, hogy egy kunyhó külsejéből egy fél háttérfüggöny segítségével szobabelsőt lehet varázsolni; hogy pataknak látszhat a földre dobott, gyűrött lepel; vagy hogy a tavasz beköszöntének jelzéséhez elegendő az ajtórésen beáradó meleg fény és az Arkadi kezében megjelenő, virágzó faág. Az utolsó példából talán már sejthető, hogy az előadásban - a „brechtes", hűvös távolságtartás mellett - bőven akadnak lírai pillanatok és valódi érzelmek, elsősorban két főszereplőnek köszönhetően. Az énekest alakító Kulka János, ha a helyzet úgy kívánja, képes lágyan, sőt melegen előadni a neki rendeltetett „dallamokat" (aki csak egyszer is hallotta Paul Dessau szándékosan elidegenítő, fülhasogató zenéjét, tudni fogja, miért az idézőjel), a Grusét megszemélyesítő Bacsa Ildikó játékának pedig van néhány torokszorító mozzanata. (Erre talán a legjobb példa a patakparti jelenet, amely - nem utolsósorban a jegyesét, Szimont alakító Szula László jóvoltából - az előadás egyik csúcspontja. Bacsónak itt sikerül megmutatnia, hogy ez az önnön tisztességének börtönébe zárt, szomorú fiatalasszony fényévnyi távolságban van már a hajdani derűs kis cselédlánytól.) Sajnos, az őt „rácsai" mögül kiszabadító Rcdak szerepében Bezerédi Zoltán kissé „túlkabarézza" a figurát (a darabbeli bíró, bár kétségkívül színes egyéniség, aligha lubickol-viháncol ilyen gondtalanul az édes hatalomban, hiszen Damoklész kardjaként mindvégig fölötte lebeg a hóhér kötele, aligha fetreng például a földön széles jókedvében, miközben éppen a kormányzónő ellen készül ítéletet hozni), így pedig a harmadik felvonásnak alig van tétje. Hiába peregnek hát a színpadon Ac- 4