Criticai Lapok, 1997 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1. szám
kalmas, mint az Új Színház nézőinek. Hamlet „kegyencei" a meglehetősen jellegtelen tanulótársak. Claudius „mentése" érdekében az Egérfogó-jelenetben a közönség nem láthatja az első sorban helyet foglaló udvar arcrezdüléseit. (Szerencsésebb helyen ülők legfeljebb a válluk beszédes tartásából következtethetnek a lelki vívódásokra.) Claudius - amint végre félbeszakítja az igen gyengécske színielőadást -felmegy „a színház a színházban" játékterébe, szomorúan üldögél egy darabig a megbántott gyerek döbbenetével és a „mégsincs mit tenni" arckifejezésével, csak azután távozik. Imája a kanális felett meglehetősen ironikus (egyébként is úgy tűnik, valaha pravoszláv volt, mert teljes testével hason fekszik, a feje pedig szárazon belelóg a csatornába). Hamlet mint Damoklész, a bakó áll meg felette hatalmas kardjával. A fiú teljes fegyverzetben érkezik anyjához is, igaz, a nagy „pallost" szépen lerakja, de Polonius pechére „van másik": egy tőr az övében. A finoman Oidipusz-komplexusos jelenet „igazolja" Claudius fájdalomtól megtört szívű gyilkossági tervét. (Ezt fejezi ki csalódott arckifejezése, amikor Hamlet, kémeit megelőzve, hozzárohan, elüldögélnek egy darabig kettesben, de az angliai út eldöntetett.) A második merénylethez a trónbitorló Laertest (Széles László) használja fel. Ezt csak úgy lehet „elfogadhatóvá tenni", hogy A TÖBBI NÉMA régen láttam ilyen szép előadást. A színpadkép, a világítás, a zene, a ^ ruhák, a színek összehangolt, hatásos megdimponáltsága valóságos esztétikai gyönyörben részesíti a nézőt. Nem a gazdag sokféleségben tobzódó díszletek és jelmezek révén, ellenkezőleg: a kifejező, egyszerűségével megragadó látványvilág miatt. Menczel Róbert apránként, jelenetről jelenetre kivilágosodó üres színpadképe mindössze két bíborszínű oszlopból, s egy konzolos erkélyszerűségből áll. A színpadnyílás két oldalán a fekete falak két fülkét rejtenek: a rugalmas textíliával eltakart ülőkébe, mint burokba fészkelődnek be a szereplők. A színpadon két nyílás található, elöl egy kisebb, eltolható rácsozattal fedve, hátrább egy nagyobb, négyszögletű üreg, melynek a fedele lejtővé is változtatható. Az üreg a szélére vetett bíborszínű palásttól trónteremmé változik, s a szereplők lábukat belógatván ülnek a szélén. De ebbe hajolva imádkozik az alulról megvilágított Claudius, s ez fogadja be Ophelia földi maradványait is. Szakács Györgyi kortalan jelmezei erős színvilágukkal hatnak: a királyi pár vörös és kék hálóruhája erotikus életvággyal rikít a fekete háttér előtt. A kezdetben világos menyegzői ruhákat Hamlet megszokottan fekete öltözéke ellenpontozza, ám az előadás végére felcserélődnek a színek, s a gyászoló család sötétbe öltözötten alkot kontrasztot a királyfi hófehér vívóplasztronos alakjával. A szcenikai orgiát még fokozza a rafináltan szép megvilágítás: a jellemzően használt fényfüggöny, s az alulról, oldalról jövő fények. Ha nem érteném a szöveget, s mindezt egy másik oramikor az ifjú - apja halálhírére - hazarohan, köszönés helyett akkora frászt kever le az uralkodónak, hogy az menten földre kerül. A ragyogó vívójelenet közben ugyan Claudius szeretné megmenteni imádott asszonyát a méregtől, de amikor látja, jelzései immár hiábavalóak, „ráránt", ám a terv immár fontosabb. E gesztus végre megkérdőjelezi összes addigi színeváltozását. Igen ám, de az előadás elejétől a végéig idézőjelben van, és ha mindennek az ellenkezője az igaz (kivéve Hamlet monológjait, amelyeknek a lényege és iránya elsikkad a produkcióban), akkor a sokszoros áttételtől nehéz eldönteni, hogy „mi a veleje”. Nem lehet tudni, hogy Ács János valójában mit akart szatirikus hangvételű, de ötleteit szervetlenül, lazán egymás mellé helyező, minden pillanatot kimunkáló, de szintézisbe hozni nem tudó rendezésével, mert ha néha sejteti is a szándékot, az előadás egészében nem igazolja. A túlzott részletgazdagság - paradox módon - nem erősíti, hanem gyengíti a végeredményben elég unalmas produkciót. Az Egérfogó-jelenet előjátékának marionett-mozgatása jó ötlet (lásd a Nagy Mechanizmus leképezését!), de a darabbéli színészek érkezése és az ominózus „színház a színházban" rész mégiscsak azzal tart tükröt a természetnek, hogy ugyanolyan hosszadalmas, mint maga a produkció. DARVAY NAGY ADRIENNE számban zajló színházi fesztiválról szóló tévés beszámolóban látnám, irigykedve nézném: ez gyönyörű. A látvány szavakon túli, néma ereje azonban legyőzi a színjátékot. Pedig az előadás ígéretesen indul. A sötét színpadon egy óriási bíborszínű henger forog Melis László izgalmasan lüktető zenéjére. Ugyanebben a palástban vagy sátorban ücsörög néha Hamlet, e mögé rejtőzik - vesztére - Polonius, s a halott királyfit és az őt karjaiban tartó Horatiót is ez veszi körül a záróképben. A kelme beborít és elrejt, akárcsak a színpad. A megnyíló résből egy meztelen ember bújik elő, mint az anyaölből, s ez a tátongó deszkagödör fogadja be később a halottakat is. Színház az egész világ, figyelmeztet a színésztrupp által a dán királyfinak dobott fieldgömb-labda. A színpad a kezdet és a vég, méh és sír, a születés és a halál. És közte a világba kilökött ember kozmikus magánya. Ács János valamennyi rendezése erről szól. Az istenektől magára hagyott Sen Te-Sui Ta segítségért kiáltó, néma sikolyáról a Jó embert keresőnkben. Sosias tragikusan összezavarodott, elkeveredett énjéről Kleist Amphitryonjában. Az elárvult macskakővel kezében magányosan zokogó meséidről a Marat/Sade-ban. Az elárult Othello, s a szerelmesen ármánykodó Jago fájdalmáról. A János vitéz hideg-rideg, pokolbéli Tündérországáról, ahonnan csak menekülni lehet - a reménytelenül vágyódó Bagó után. Oidipuszról, akire jellemzőbb, hogy ember, mint király - de kicsiny alakja felmagaslik a megvilágosulás után rázuhanó vaksötét elhagyatottságtól. És persze a Lear király szereplőiről, akikre szinte rászakad a kizökkent világ mennyboltja; Lear, Gloster, de még a gonosz Edmund is halála pillanatában csodálkozik rá arra, amire egész életében vágyott: hogy tényleg szerették. Ez a tragikus világkép számomra leginkább Pilinszky költészetével rokonítható. Ács munkáiban a világban magányosan körülpillantó ember szűkszavú helyzetjelentése látható, amelyben „a részletek, a kicsiségek", egy apró rebbenés, egy suta kézmozdulat is jelentést, jelentőséget kap. Rendezéseiből leginkább a képekre, s az azok keltette nyugtalanító hatásra emlékszem. Az ezeken a deszkákon - az akkoriban még Arany János nevét viselő színházban - bemutatott Lear király a Hamlet közvetlen előzménye. A Learben is azonos a kezdet és a vég: a király földből kialakított terepasztalon demonstrálja az ország felosztását, majd ezen, a számára megmaradt talpalatnyi rögön hal meg. Hasonlatos a komor ünnepélyességű üres színpad is, amelyből a világítás hasítja ki az aktuális játékszegletet. A puritán térhez igazodott a balladai tömörséggel előadott történet, s a sorsukba mind reménytelenebből belegabalyodó szereplők feszültséget teremtő játékstílusa. Mi más is következhetett volna a megcsalatott apák - Lear és Gloster - drámája után, mint az elárvult fiúké: Hamleté és Laertesé. Hamlet is mindent elveszít az életben: apát, anyát, szerelmet, koronát, tanulótársakat, s a gondtalan ifjúság után az életet magát. A papírforma szerint ilyen előzmények után minden adott volt a Hamlet bemutatásához - beleértve a címszerepre predesztinált színész, László Zsolt személyét is. Az előadás a Learhez hasonló szorongó hangulattal indul a már említett kezdőkép után. A posztot álló katonák olyan zsigeri félelmet éreznek a felvértezett szellem láttán, amelyre még nem láttam példát. Az ijedt kapkodásuk, rettegő párbeszédük keltette feszültség azonban hamarosan eloszlik, s a továbbiakban csak pillanatokra tér vissza. A transzcendens lény megjelenése nyomán kialakult, önmagán túlmutató jelentés helyett a továbbiakban egy hétköznapi történettel szembesülünk. A tragédia átadja helyét a család elvesztése feletti fájdalomnak. Az ifjabb Hamlet magányos vergődésének a Paulay Ede utca 35-ben. Az Új Színház előadása ott kezdődik, ahol a többi Ács-rendezés befejeződik, az ecce homo pillanatával. Az este további része a homokvár építéséhez hasonlatos: amint kéthárom szereplő felépít egy jelenetet, egy óvatlan pillanatban valaki lerombolja. A munka újra kezdődik, ám egy-egy megkapó jelenet után ismét leomlik az egész és így tovább. A hullámzó intenzitású játékból imigyen nem formálódhat ki karakteres vagy merőben 4